Bűdi Gábor Szerző
Vezetéknév
Bűdi
Keresztnév
Gábor
5 év 4 komment

„Az egyedüljáró vadász találkozik leginkább az Úristennel is, aki — minden ellenkező híreszteléssel szemben — még manapság is gyakran járja az erdőt.” Széchenyi Zsigmond

 

A disznó óriási volt. A puskacsövön apró remegés futott végig, ahogy az öreg a céltávcsövön keresztül figyelte. Hónapok óta várta ezt a találkozót, amióta először meglátta az embertenyérnyi csülöknyomot egy évszázados disznóváltón. Vén szíve a torkában dobogott, ahogy kibiztosította a fegyvert, és a távcsőben a disznót kereste. A szálkereszt lassan megállapodott a kan fültövén. A vadász szeme elé táruló látvány hirtelen utat tört az agya felé, majd hirtelen összeszorult a mellkasa, lélegzethez nem jutott, a szíve nagyot dobbant. A vadkannak hiányzott a bal füle. Az öreg azonnal elkapta a puska csövét az állatról és remegő kézzel zárta el, majd indulattal a lelkében figyelte, míg az lassan tovaporoszkált. Csak kevés választotta el attól, hogy utána ne kiáltson…

 

***

 

A fekete telefon harsányan csilingelni kezdett a faluszéli parasztház tisztaszobájában. Ambrus bácsi felkapcsolta a gyönge fényű éjjeli lámpát, és felülve az ágyban, a kagyló után nyúlt. Szemét a vekkerre vetve tudta, hogy mennie kell, hisz jócskán elmúlt éjfél, s ha ilyenkor hívják, az neki mindig munkát jelent.

— Tiszai Ambrus, tisztelettel! — szólt bele a kagylóba.

— Ambrus bácsi! Maga még a telefonba is így beszél? — rökönyödött meg a hang a vonal túlsó felén, de már hadarva folytatta is. — Király Laci vagyok, Ambrus bácsi! Kiraktunk egy vendégvadászt a Matyi lesre. Rápuskázott egy disznóra, de nem találja, meg azt mondja, hogy nem is tudja kizsigerelni. Menjen már ki Ambrus bácsi, aztán segítsen azon a szerencsétlenen! Ha megvan a disznó, csak nyissák meg, aztán reggel majd én érte megyek.

— Igenis Elnök úr, mindjárt fogom Lurkót és megyek, oszt elrendezem annak az embernek a sorsát…

Kisvártatva az öreg már a parancsnoki UAZ-t kormányozta ki az udvarról, és zörögve-csattogva vonult végig a falun.

— Na, mire tetszett lőni? — kérdezte a lesről szuszogva lekászálódó kipucolkodott embertől, tíz perccel később.

Amaz széles vigyorral az arcán válaszolt:

— Disznóra! Egy hatalmas kanra! Amott ni’, a kukorica sarkán!

— No, hát akkor gyüjjék, oszt nézzük meg azt a nagy kant, nincs az harminc méterre se!

— Hát, én nem mennék, csak nézze meg maga, amíg én összecsomagolom a dolgaim.

Az öreg végignézett a kövér emberen, tiszta ruha, új bakancs, fényes puska. Nem volt tán még harminc éves sem. Szemlátomást idegen az erdőn. Ambrus bácsi szó nélkül sarkon fordult, kivette Lurkót a kocsiból. A kutyának vezényelni sem kellett így zseblámpájával világítva nyílegyenesen bevágott a derékig érő kukoricába a tacskó után.

— Na, jöjjék hát! Itt a disznaja! Ez mán nem harap! — kiáltott vissza percekkel később.

A vendég lihegve, puskáját maga elé tartva állt meg a lőtt vad felett.

— Disznónak disznó, de nem nagy és nem is kan. Ámbár ahogy látom, egy vagy két malaca is volt, mer’ vagy két csecse ki van szopva! — tamáskodott Ambrus bácsi.

— És ez most baj? — szeppent meg a városi ember.

— Hát bajnak baj, de mán az nem baj, hogy ez se túrja többet ki a kukoricát.

Ebben a pillanatban susogni kezdett a kukorica levele, Lurkó ugatva vetette magát a sötétbe. Egy szempillantás alatt az ugatás hörgésbe és malacvisításba csapott át. Mire Ambrus bácsi megtette azt a pár lépést Lurkó szájában egy malacfület talált, amin egy csíkos hátú sovány malac lógott. Az öreg a kutyáját elhessegetve a sivítozó apró jószágot ölbe kapta.

— Na, most van baj! — fordult Ambrus bácsi a bamba arcú vendég felé, ölében a kapálódzó, tépett fülű jószággal. — Mer’ ezzel a malaccal most meg valamit csinálni kell!

A vadász értetlenül nézett az öregre.

— Ez a kis satnya elpusztul egyedül az erdőn! Kései malac, kondát már nemigen talál magának, szóval…

— Mit szóval? Hát én mit csinálhatnék vele? — nyeldeste az ádámcsutkáját amaz.

— Hát, üsse agyon oszt süsse meg, de itt mán ne hagyja egyedül szenvedni.

— Én aztán nem, az biztos…

Az öreg úgy forgatta a rongyos fülű malacot, mintha vásárban akarnák rásózni, végül gyöngéd mozdulattal megsimogatta a hátát, majd berakta az UAZ hátsó ülésére. Kizsigerelte a disznót és elgondolkodva nézett a hirtelen távozó vadász autója után, akit nem érdekelt sem töret, sem koca, sem malac többé…

Ambrus bácsi jobb híján bevitte a kis állatot a házba. Leterítette az ágya mellé az öreg télikabátját, arra tette, majd lefeküdt, kezét az állat hátára téve, és amikor az is elfeküdt, érzete, hogy a szuszogás ritmusában föl s le hullámzik a keze.

 

***

 

A malac füle meggyógyult. Habár az állatorvos erősen kuncogott a bajsza alatt, s nem rejtette véka alá véleményét az öreg bolondériájáról, de azért szépen visszametszette a szakadt bőrt és porcot, majd fertőtlenítette és bekötötte. Lurkó kezdetben parancsra, később megszokásból nem abajgatta a disznót, sőt kicsivel később már játszott is vele. Neve is került a jószágnak: Artúr!  A szomszédban lakó fia és unokái rendszeresen jártak át hozzá, s a két csitri lány kedvencévé vált, hisz Artúr minden simogatást mulatságos röfögéssel hálált meg, s hogy az egyik füle jóformán hiányzott, így még esendőbbé és szerethetőbbé vált. Birtokba vette az udvart és válogatás nélkül megevett bármit, amit kapott. Megkergette a csirkéket, maradékért kuncsorgott az ebédlő asztalnál és horkolva aludt, ha jóllakott. Akarva akaratlan családtag lett, és ebből a malacból néhány hónap alatt erős süldő vált, s mire lehullottak a falevelek elérte a negyven kilót. Fia többször ugratta az öreget, hogy bizony karácsonykor finom disznósült lesz Artúrból, de maga sem gondolta komolyan, hogy ez bekövetkezhet. Ambrus bácsi nem akart belegondolni, hogy mi lesz a disznóval, ha kinövi a házát és tulajdonképp őt magát is, hiszen egy kifejlett kannal már nem lesz ilyen mulatságos az élet. De még élvezte Artúr ragaszkodását, hogy bárhova is ment az udvaron, mindig követte, és lelkes röfögéssel nyugtázta, ha távollétéből hazatért.

Aztán, ahogy egy éjszaka az első hó megérkezett, Artúr megszökött reggelre. Ambrus bácsi kezdetben bosszús lélekkel nézett a felgyűrt drótkerítésre és az alatta kitúrt fekete földre, de rá kellett ébrednie, hogy inkább sajnálkozik, hogy a disznó faképnél hagyta. Vigasztalta magát, hogy vagy a jó Isten vagy az állat ösztöne hozott megoldást a nyomasztó problémára, miszerint egy vadkannak nem az emberek között a helye. Ambrus bácsi mégsem tudott úrrá lenni a csalódottságán…

Kucsmát húzott a fejébe, belépett a nagy csizmába, s elindult a friss hóban távolba kígyózó nyomon. Nem hitte, hogy utoléri, vagy, hogy egyáltalán visszahozhatja, de tudni akarta, mi lett a sorsa. A disznó nyomai olykor határozatlan keresgélésről, olykor vidám kocogásról tanúskodtak, át erdőn, kaszálón, völgyön és hegyen. Az öreg órákon át követte a nyomot, míg végül egy friss dagonya közelében rádöbbent, hogy mindhiába. Kucsmáját fejéről levéve megtörölte izzadt homlokát s percekig bámulta Artúr nyomát, ahogy számtalan disznónyommal keveredik össze…

 

6 év 9 komment

— Azt a keserves Úristenit! — az iszonyú mélyről feltörő káromkodás nem a hangerőtől, hanem inkább a benne felgyűlő indulattól volt ijesztő. Az ember a csizma sarkával hatalmas lendülettel rúgta be a tyúkól ajtaját, s kezeiben két pár döglött csirkével megindult az udvar vége felé. A vadász a függönyként terpeszkedő szőlőlugas mögül nézte végig a jelenetet az öreg parasztház tornácáról. A kávéskanál megállt a kezében és kikerekedett szemmel figyelte a gyászmenetet, melynek végén a szomszéd a dögöket a korábban eltüzelt gaz maradványaira dobta, majd visszaballagott a tyúkólba.

— Azt a keserves Úristenit! — vicsorogta újra és újabb két pár jobb sorsra érdemes szárnyas földi porhüvelyével bújt elő, majd rúgta be ismét az ajtót és ballagott hátra. Volt valami mulatságos a jelenetben, amitől a vadász szája mosolyra húzódott, de azért röstellte is vidámságát más baja fölött. Róka vagy görény tehetett hívatlan látogatást a falusi portán az éj leple alatt — gondolta —, majd belekavart gőzölgő kávéjába és mélyet szívott a reggeli cigarettájába. Késő este érkezett barátjával a vadászoknak fenntartott faluszéli házikóba egy baráti vendégvadászat okán. Attila égnek álló hajjal és csukott szemmel botorkált elő a házból pizsamában és papucs híján bakancsban. Asztalhoz ült, megköszönte a kikészített kávéját, szintén cigarettára gyújtott és milliméterre nyitott szemhéj mögül vizslatta a másik portát.

— Mi történt, miért emberkedik a szomszéd?

— Hát, valami csúnyán megpocsékolta az éjszaka a tyúkjait. Amott tornyozza a dögöket hátul.

— Ühüm, róka vagy görény, de inkább görény, mert a róka nem hagyja itt őket kárba veszni. De te mit mulatsz ezen?

— Nem mulatok, csak épp megmosolyogtam ennek az öregnek a káromkodását.

Csendben kavargatták a kávét és élvezték a reggeli napsütést, míg a szomszéd még egyszer Istent szólítva befordult a tyúkólba három csirkéért, újra berúgta az ajtót, majd a kert végében egy kannából gázolajat locsolt a madarak ravatalára és csípős füsttel eresztette szélnek a maradványokat.

— Megyek, kiveszem Zsombort — állt fel a vadász percekkel később és elindult a kocsi felé.

— Nincs a kocsiban, kivettem este. Azt hittem bevisszük a házba éjszakára — kapta fel a fejét Attila.

— Megőrültél? Tudod, hogy mindig a kocsiban alszik, azért hagytam ott! — torpant meg a vadász, és lefehéredett arccal kapta szája elé a kezét! — Te, öregem! Hol van Zsombor?

És ebben a pillanatban szavak nélkül is tudták, hogy mi történt. Hogy milyen vész pusztított a szomszédságban, hogy ki volt az a gonosztevő, aki megtizedelte a szerencsétlen öreg háztáji tartalékát, hogy milyen rút fenevad ítélte halálra életük derekán a szorgos kapirgálókat. Zsombor volt az, a vadász ádáz szálkásszőrű tacskója.

— Na, most vigyorogj, barátom — csapott az asztalra Attila —, mert most igazán benne vagyunk a lekvárban!

Zsombor szemmel látható elégedettséggel és magabiztossággal kacsázott át a telken. Kurta lábait szaporábban szedte, ahogy meglátta az embereket a tornácon, nem próbált meg felugrani, hanem inkább nagyot kerülve, úriember módjára felkaptatott a lépcsőn, szakállát nyalogatva örök csillogással a huncut szemeiben, leült a döbbent férfiak elé és várakozón seperte farkával a gang kövét.

Várt, várta a vizet, a simogatást, a dicsérő szót, vagy valami mást, ki tudja mit, de úgy ült ott méltóságának és rendíthetetlenségének teljes tudatában, hogy szobrot lehetett volna önteni belőle.

A két férfi nevetségesen megnyúlt arccal bambán nézett hol egymásra, hol a kutyára. Szólni nem tudtak, csak ádámcsutkájuk mozgott olykor-olykor föl és le. A hátuk mögött fekete füst szállt az égre, kísérve a teremtő színe elé a jámbor baromfik lelkét. Attila tért először magához, s gyomrából gurgulázott föl a gondolat:

— Öld meg! Barátom, most öld meg! — de közben a kutyát nézte bamba arccal, nyílt, de ostoba tekintettel, mint aki értetlenül szemléli a sátán földi helytartóját, s nem tudja, féljen tőle, vagy küzdjön inkább ellene.

A vadász tátott szájjal fordult barátja felé és mélyen belenézett az arcába. Ahogy egymást nézték meg-megrebbent egy ideg a szájuk sarkán és a szemük körül és… és igazán mély megállíthatatlan nevetés tört fel belőlük. Nevettek és nevettek, hogy könnyük csordult és gurgulázva csapkodták egymás vállát. A vadász felkapta rosszcsont kutyáját, és húzogatni kezdte az alvadt vértől ragacsos szakállát, megpróbált mondani neki valamit, de torkát csak újabb és újabb nevetéshullámok fojtogatták, így feladta annak hirtelen tanítását. Zsombor némi értetlenséggel, ámbár lelkesen nézett a kínlódó vadászokra, majd a már kényelmetlen dögönyözés elől elmenekülve lekéredzkedett, lefeküdt és kisvártatva alvást színlelt.

— Most mi legyen, átmész az öreghez? Már ha biztos vagy benne, hogy a te kutyád randalírozott a szomszédban — kérdezte Attila törölgetve még mindig könnyes szemét.

— Viccelsz? Ahol Zsombor felbukkan, ott kő kövön nem marad, ugyan tagadhatnám azzal, hogy nem biztos, hogy ő volt, de nem lenne tiszta a lelkiismeretem. Bár ahogy elnéztem ezt az embert, lehet, hogy a hátamba vágja a kapáját…

— Megyek veled — húzta feljebb lecsúszó pizsamanadrágját Attila —, nem lesz baj…

 

Húsz ezer forintba és négy kupica rettenetes enyvízű pálinka elfogyasztásába került a vadászbecsület megőrzése, ami olyannyira jól sikerült, hogy a végén Géza bácsi — merthogy az első pálinka után már Géza bátyámnak kellett szólítani az öreget — még Zsombort is száraz töpörtyűvel kínálta. Zsombor és a vadászok is érezték, hogy kerek a világ és nincs is abban semmi baj már, habár a vadászok üres gyomrában a reggeli kávé és a kisüsti antagonisztikus ellentétbe keveredett, amit jófajta kovászos kenyérrel próbáltak orvosolni.

— Tudod, ez a kutya nem is az enyém, hanem Dorcsa lányomé — kezdte a vadász, miközben ecetes uborkát harapott a csülökpörkölt mellé. A tornácon a lugas hűvösében falatoztak, miután szokásos módon a közös vadászataikat közös főzéssel tisztelték meg. — Még négy éve kapta egy barátomtól. Tudod, Dorcsának volt az a szívműtétje… veleszületett rendellenesség. Féltünk, mindent megtettünk volna érte, de nem kért mást csak egy kutyát. A kutyával maradt életben a műtétig, legalábbis a feleségem azt mondja. Aztán minden jóra fordult, azt hiszem. Zsombor az utolsó volt az alomban, nem kellett már senkinek, de a lányomnak ő kellett. A nevét is tőle kapta. Zsombor. Nem tudom miért, de lehetett volna Ördög vagy bármi más is.

— És Te nem nevelted? Mármint Zsombort? — nézett fel a tányér fölött Attila.

— Á, dehogy! Ez a kutya két dolgot nem ismer: a félelmet és mások akaratát. Tulajdonképpen rám sem hallgat, bármit csinál, azt önszántából teszi. Vadászni is azért jön velem, mert ő akar. Ha előveszem a bakancsomat, akkor már ül a kocsi végénél. Dorcsa meg úgy tudja, hogy Zsombor azért jön velem, hogy vigyázzon rám. Érted? Hogy a kutya vigyázzon rám…

A vadász elcsendesedett, csak jóízűen falatozott, de látszott, hogy gondolatok cikáznak a fejében, mert hirtelen felnevetett.

— Képzeld, egyszer letépte a ház hátsó faláról a szigetelést. Az egészet! Szerintem egész nap dolgozott, de megcsinálta. Azt hittem sírva fakadok. Annyi döglött békát hordoz haza, hogy lassan már meg sem lepődök. Állandóan vadászik, mindenre, ami mozog, és tudod, azt látom a szemében, hogy büszke magára bármit csinál. Ha megpróbálom megdorgálni, akkor meg egyszerűen faképnél hagy, szóval nem nevelem. Meg sem próbáltam. Tudod, bármit megtehet, hisz megmentette a lányom életét. Csodát tett a gyerekkel. Akkortájt alig volt Dorcsa nyolc éves. Már hónapok óta nem járt iskolába, csak otthon ült lesoványodva, szürkén, kedvetlenül. Esténként egymás vállán sírtunk az asszonnyal. Zsombor még két hónapos sem volt, amikor Dorcsa kézbe kapta. Attól a perctől minden megváltozott a gyerek kivirult, rendesen evett, korán kelt, későn feküdt nap közben együtt szunyókált a kiskutyával, és csak játszottak és játszottak. Tán csak a műtét idején, meg utána nem voltak együtt. Összenőttek, mint két testvér. Tán ezért van, hogy ez a kutya rám is csak alattvalóként tekint…

— És a lányodra hallgat?

— Micsoda? Még a medve szájába is beugrana, ha ő kérné! Úgy hidd el, hogy érti, hogy ezért jön, hogy vigyázzon rám vadászat közben, mert a lányom ezt kérte tőle. Ez a kutya egy mintakutya, már ha a lányomról van szó. Egyébként meg Lucifer, Belzebub, a patás Ördög maga. Már kölyökként elhordta a cipőimet, de lányoméhoz nem nyúlt, szétrágta a slagot, de gyerek babáit meg sem szagolta, nem ugat, nem védi a házat, ha Dorcsa nincs otthon, de ha a gyerek az udvaron van, akkor Zsombor orosz baka módjára járőrözik és őrködik, és jaj a betolakodónak.

Lassan kiürültek a tányérok és a poharak. Újra kávé került az asztalra és két férfi az esti vadászat esélyeit latolgatta. Megbeszélték, hogy Attila ráül a napraforgó táblára, hogy elriassza a randalírozó kondát, a másik meg rámegy egy váltóra, hátha megfogja az egyik magányos fekete csuhást. Zsombor egy hófehérre nyalt csülökcsonttal bíbelődött a tornác sarkában ügyet sem vetve a világra, egészen addig, míg meg nem érezte a készülődést maga körül. Akkor szokás szerint leült az autó hátuljánál, s nyílván inkább hagyta volna magát eltaposatni az autóval, minthogy a kocsi elmenjen nélküle. A vadász a terepjáró hátuljába dobta a hátizsákokat meg a fegyvertokokat, majd a kupac tetejére került Zsombor, aki úgy ült ott, mint a giccses bólogatós kutya a régvolt autók kalaptartóján. Félórával később a vadászok elköszöntek egymástól, amikor Attila kiszállt a napraforgóföld sarkán, majd pár száz méterrel később Zsombort is kivette a vadász a kocsiból, s mivel az apró lábaival nehezen boldogult volna a magas ragacsos aljnövényzetben, így a hóna alól fürkészett egészen addig, míg az alacsony, de masszív les aljában le nem rakta. A vadász elhelyezkedett a lesen és rákészült az órákig tartó csendes szemlélődésre. Zsombor szokása szerint alvást színlelt, de tisztán látszott, hogy az orra és füle állandó készenlétben van, s egyetlen apró zaj vagy szagfoszlány sem kerülheti el a figyelmét.  A Nap időközben a horizontra ért és vízszintes sugarak színorgiát varázsoltak a szálerdőbe, melyhez a bogarak zúgása és a madarak csivitelése adott andalító háttérmuzsikát.

A vadász nem számított a vad korai megjelenésére, egyébként is tudta, hogy Zsombor sokkal hamarabb figyelmeztetni fogja, mielőtt ő maga bármit is észrevehetne. Főleg úgy, hogy a szél a szemközti nyiladék felől fújt, tehát a kutya bármi is közelítse meg azt, hamarabb megérzi, mint hogy ő meglássa. Különös volt, hogy Zsombor minden tanítás nélkül is tudta, hogy a lesen nem ugathat, nem csaphat zajt. A vadász szerint ez vagy az ősi génjeinek köszönhető vagy egyszerűen csak része a Zsomborral kapcsolatos összes talánynak, de minden esetre a tacskó ennek köszönhette, hogy nem az autóban szunyókálva várakozott, bármennyire is szeretett ott lustálkodni.

A vadász nyugodtan elmélkedett. Nem tudott nem gondolni arra a listára, melyet magában folyamatosan vezetett a kutya kártételének költségiről. Képzeletben most hozzákarcolta a reggeli húszezrest habár pontosan tudta, hogy a lista akár a végtelenségig is nőhet, hisz nincs az a pénz, amely felboríthatná a mérleg serpenyőit, hisz a másik oldalon a lánya szeretete és ragaszkodása áll.

— Eh… — mormogott magában és még a kezével is legyintett egyet, de mozdulatot úgy fejezte be, hogy lehajolt végigsimítani a kutya tarkóját…

 

Alig húsz perccel később Zsombor hirtelen felkapta a fejét. Szúrós szemmel bámult előre, mintha csak röntgen szemeivel átlátna a les oldalának deszkáin. Orrlyukai kitágultak és a gyengülő fényben is jól látszott, hogy szakállán minden szőrszál külön-külön remeg. A vadász rögtön a puskáért nyúlt. Már tapasztalatból tudta, hogy Zsombor reakciója nem pocoknak, nyúlnak vagy hasonló apróságnak szól, hanem a távolról érkező nagyvad szagának. Lehet az őz vagy szarvas is, amire fegyvert nem akart emelni, de a nyiladék csak kevés esélyt ad a jó lövésre, így ha a várt disznó érkezne, akkor nem árt felkészülni. Teltek-múltak a percek, de vadász nem látott és nem hallott semmit, még a legapróbb gyanús jelet sem érzékelte, ami egy állat jelenlétére utalt volna. Lenézett Zsomborra, aki ugyanolyan rendíthetetlenséggel szuggerálta a kilátást zavaró deszkákat, de már a húrként feszülő farka vége is remegett. Biztosra vette, hogy a tacskó nem téved, és a saját vakságának és süketségének ellenére is úgy tett, mintha valami azonnal kilépne a nyiladékra, tehát kibiztosította a puskát, és a távcsövön keresztül figyelte a kitaposott erdei utat. Aprót fordítva a puskán be-benézett a fák közé hátha meglát valamit, de semmi sem mozgott. Hacsak…, hacsak az ott nem egy disznó.

 

A bokrok takarásában szoborszerű mozdulatlanságban egy disznó sziluettjét vélte felfedezni. Lehet, hogy a szeme, vagy ami még rosszabb, a képzelőereje tréfálja meg, de az a sötét folt úgy egy kőhajításnyira mindenképp disznónak látszik. Próbálta mérlegelni az esélyeit. Ez egy nagy disznó, egyedül és percek óta mozdulatlan, ha ez az, aminek gondolja, akkor vagy rálő most, megkockáztatva, hogy a bokor ágain szétfröccsenő lövedék megsebzi, vagy rákészül arra, hogy a hirtelen meglóduló vadat megpróbálja meglőni a nyiladékon. Az utóbbi mellett döntött. A céltávcsövet úgy fordította ki a nyiladékra, hogy még a lencse oldalában lássa a disznót. Hirtelen átfutott rajta az is, hogy nem lesz ideje felmérni, hogy a megugró vad esetében kell-e elé tartani a jó lövéshez, ilyen közeli lövés esetén, vagy sem.

Zsombor halk nyikkanással megrezdült a lábánál, és a vad már lódult is. A méretes test egy pillanat alatt átszelte a nyiladékot, és nagy robajjal tolult előre. A lövést nem jelezte, pedig a vadász úgy érezte, kellő pillanatban a disznó nyakára célozva érintette meg az elsütő billentyűt. Azonnal újra töltött, pedig az eszével tudta, hogy nincs esélye második lövésre. A lövés nyomán számolni kezdett. Százegy, százkettő…   Száznyolchoz érve úgy érzékelte, hogy a csörtetés nem távolodik tovább, így saját becslése szerint 60-80 métert futhatott a vad, mielőtt elfeküdt. Keze rendületlenül remegett, így saját megnyugtatására is ölbe kapta Zsombort és simogatva várta az idő múlását…

A rálövés helyén nem talált sem vágott szőrt, sem vért. Habár Zsombor tombolt a friss váltón, de nem engedte el, hanem Attilát hívta, hogy beszámoljon az eseményekről, mire az rögtön elindult saját leséről, hogy segítsen az utánkeresésben, hisz korai az idő, és siker vagy kudarc esetén is visszatérhet még a leséhez.

 

Negyedórával később már a keresés lázában égtek. Alig tíz méter után apró vércseppeket találtak, így nem engedték el a kutyát keresni, hanem lépésről lépésre, vércseppről vércseppre haladtak előre, a vadász fogta a kutyát, Attila egy lépéssel előrébb fegyverrel a kezében hajlongott sűrűben.

— Meglesz, még harminc méter és ott lesz — nyugtatta magát a vadász, bár a tapasztalata alapján azért ez közel sem volt olyan biztos, de ha a szavaknak ereje van, akkor ez már ne hiányozzon a szerencsés végkifejlethez.

Pár másodperccel később egy sűrű bokros részhez érkeztek. Hirtelen Zsombor nyüszítve-csaholva tépni kezdte magát előre. A vadász fejében ebben a pillanatban átsuhant a gondolat, hogy a disznó él, a kutya ezért kezdett tombolni, önkéntelenül is visszahúzta Zsombort, és figyelmeztetni akarta barátját, de elkésett. A kan kivágódott a bokorból, és akkorát vágott a combjára, hogy egy századmásodperccel később már, mint a felbőszült bika által felöklelt torreádor, a levegőben látta a saját lábait, és tarkójára zuhanva ért földet. Zsombor kicsúszott a kezéből és egyből a disznóra kapott, mire az váratlanul visszafordult és a földön fekvő vadászra rontott.

— Vigyázz! — ordított fel Attila, puskáját maga elé tartva. A disznó a földön fekvő vadászba vágott, mire Zsombor ráharapott a kan pofájára az agyar mögött, és nem is engedte el.

— Nem tudok lőni, nem tudok lőni! — kiabált Attila, de a vadász nem értette, hogy miért nem tud lőni, s már alig érzékelte az eseményeket. Látta, hogy a disznó pörög-forog, a fejét csapkodja, Zsombor pedig élettelen rongydarabként repül a disznó szája körül. A disznó visítása, a kutya felbőszült morgása és Attila hisztérikus kiabálása valami zavaros-szürreális és igen félelmetes eseményként állt össze a fejében. Megérezte, hogy a nadrágja, bőre, húsa gyönge selyempapírként szakadt szét a combján az iszonyatos ütés hatására, de ennél borzasztóbb volt látni, ahogy a kan a földbe fúrja a fejét, és ezzel a kutyát iszonyatos erővel nyomja le…

Lövés dördült. Aztán még egy és még egy. A disznó kifeszített remegő lábakkal az oldalára borult és elcsendesedett. Attila sápadt arccal, az üres puskát a disznóra tartva remegett. Csend lett, olyan csend, mintha sosem lett volna ordítás, visítás vagy nyüszítés. Olyan csend lett, amiben a legapróbb hangok is életre kelnek, mint a bugyogó langyos vér, vagy a táguló tüdő fölött recsegő mellkas.

— Zsombor! — szólalt meg a vadász. De Zsombor nem jelzett, nem ugatott és nem is nyüszített.  — Hol van Zsombor? — kérdezte újra, mire barátja hirtelen magához tért.

— Úristen, a disznó alatt van! — válaszolt amaz, puskáját eldobva odébb rántotta az élettelen vadat, és felkapta a tacskót a földről.

A vadász felpattant a földről!

— Mi van vele?

— Vágás van az oldalán! — válaszolt Attila remegő hanggal. — Veled mi van?

— Én jól vagyok, hozd a kocsit, rohanjunk az orvoshoz!

— Megőrültél? Véres az arcod és a lábad is! Nézd meg!

A vadász lekapta a kötött sapkát a fejéről, ami ekkor már langyos vért szívott magába és szivacsként adta ki magából. Majd előre hajolt és megérezte, hogy a bakancsa is meleg vérrel van tele.

— Szétvágott a disznó, el kell szorítanunk a combodat — mondta Attila kétségbeeséssel a hangjában, földre rakta a kutyát, és már húzta is ki a nadrágszíját. Szabályosan hanyatt lökte a vadászt, és óriásit húzott a nadrágszíjon a combján.

— Nem kell, csak a seb vérzik, itt kívül nincs ütőér, nem fogok elvérezni, csak hozd a kocsit és rohanjuk Zsomborral.

Disznót, puskát, ruhát hátrahagyva száguldottak az erdőben. A vadász a szorítástól zsibbadt lábára fektette a halkan nyüszítő Zsombort. A motor bömbölt, ahogy kitörve az erdőből, Attila átvágva szántón-gabonán, a lehető legrövidebb utat kereste a műút, a város felé.

— Bognár Petihez menjünk, az állatorvoshoz — kérte a vadász.

— Megőrültél? — kiáltott fel Attila. — A kocsi olyan, mint a mészárszék, te meg úgy nézel ki, mint aki aknára lépett, és a kutyát akarod orvoshoz vinni? A kórházba megyünk!

A vadász csak csöndesen válaszolt:

— Hát nem érted? Nem mehetek haza Zsombor nélkül…

 

Attila halkan kinyitotta a kórterem ajtaját és belépett. A hófehér fal előtt koszosan, sárosan és véresen olyan éles kontrasztot húzott, ami már inkább volt hihetetlen, mint hihető.

— Nem kell óvatoskodnod, egyedül vagyok — szólt oda a vadász, mire amaz széles mosolyt terített szét az arcán. — Na, mi van Zsomborral?

— Megmarad! — felelte Attila. — Ne aggódj, már itt van a családod is!

— Hűha! Jó az nekem?

— Hát szorulni fogsz, az biztos! Nyolc öltés a fejeden, tizenhét öltés a lábadon és még Zsombor oldalán is van vagy tíz. Ennyivel már megvarrnak egy kempingsátrat is — somolygott Attila.

— Hol vannak?

— Az orvossal beszélnek, Dorcsa épp azt magyarázza, hogy Zsombor hogyan mentette meg az életedet. Erre az orvos meg látni akarja a kutyát, mert nem érti, hogy mit tudhat egy ilyen vakarcs, ami miatt kockáztattam az életedet. Még jó, hogy a mentő várt ránk az állatorvosnál…

— És az asszony?

— Hát, komám, engem már meggyalázott, úgyhogy… szóval azt hiszem, nagyon rossz napod lesz! — villant Attila szeme, majd szája körül egy ideg egyre idegesebb játékba kezdett…

 

Az orvos elfordult az asszonytól és gyanakodva nézett végig a folyosón. A kórház hajnali csöndjében egyre erősödő vinnyogás, majd hirtelen kitörő felszabadult, visszafojthatatlan férfiröhögés hömpölygött végig.

 

Bűdi Gábor

 

Vác, 2014. április 9.

 

 

 

6 év 10 komment

…szétnyíló kabátja fekete angyalszárnyként lobogott mögötte felkavarva a csempére és falakra ült vékony porréteget…

 

A csöndesen búgó és vibráló neonfény barátságtalan alagúttá varázsolta a piszkosszürke falú korházi folyosót. Egy férfi öles léptekkel vonult végig a kopogó kövön, szétnyíló kabátja fekete angyalszárnyként lobogott mögötte felkavarva a csempére és falakra ült vékony porréteget. A hatalmas ember lobogó haja olybá tűnt, olykor-olykor súrolja a fakó armatúrákat, melyek több méteres dróton lógtak a magas mennyezetről. A Jóisten vagy tréfás kedvében, vagy talán a többi ember példájára áldotta meg ezt a férfit égszínkék szemmel, hófehér dús hajkoronával, ugyanakkor barna cserzett bőrrel és olyan termettel, mellyel legalább arasznyival magasodott minden átlagos halandó fölé. Dolmány Péter nem csak a megjelenésével magasodott mások fölé, a termetéhez, az ellentmondást nem tűrő mennydörgő hangjához, acélos és átható tekintetéhez olyan elsöprő határozottság párosult, mellyel kétséget sem hagyott a felől, hogy a Jóisten még véletlenül sem tréfálkozott, hanem határozott szándékkal arra teremtette, hogy irányítsa az emberek sorsát. Hogy hitet adjon a hitetlennek, hogy erőt adjon a gyengének, és tisztességet az igaztalannak, hogy kinőjön, amit elültet és épüljön, amit épít.

— Mondjátok! — állt meg a folyosó végén pusmogó emberek előtt. Mielőtt odaért, Imre felpattant a lócáról, s mint a hajdanvolt grófok előtt, lekapta sapkáját a fejéről, majd kezében forgatva, szabódva keresgélte a szavakat. Úgy viselkedett, mintha nem is a híreket várnák tőle, hanem számot kellene adni arról, mit végzett és mit nem. Társa, Konyári Ottó, az öreg erdőkerülő melléállt, és szintén a levetett sapkáját kezdte forgatni. Hiába pislantottak egymásra segélykérőn, egyik sem bírt, vagy mert megszólalni. Végül Imre szedte össze magát:

— Leesett a lesről! Tudod, a 12-esről! Amott a bükkös sarkánál, ahova mindig kijárt…

— És? — noszogatta Péter a zavarodott Imrét.

— Hát, itt van a Klári. A felesége. Az beszélt az orvossal. Mert, ugye eltörött a létra foka, a puska meg a hátán lógott a szíjon, és arra esett rá. Hanyatt.

— Jézus keresztjére! Mondod már, hogy mi történt vele? — dörrent meg Péter.

— Ketté van törve annak a gerince, aszondják az orvosok, vagyis a Klári mondja. Itt rítt a folyosón — fuldoklott saját mondataiban, majd a szerencsétlen ember a kérges tenyerét szája elé kapva sírni kezdett. Zsebkendőt húzott elő koszos nadrágjából és az egyik gumicsizmás lábát a másikba törölve, mint egy kisfiú, a majdcsak ötven éves emberből feltört az indulat. — Lovaskocsival hoztuk le, mer’ tudtuk, hogy a mentő nem tud begyünni a sárban, és aszonták a mentősök, hogy nem kellett vón megemelni! De nem hagyhattuk ott a sáros erdőn. Igaz Péter? Igaz, jól tettük?

Hosszú másodpercek teltek el, Dolmány szemei villámokat szórtak, arcán megfeszült izmokkal nézett el az ember feje fölött az Intenzív Osztály feliratú ajtóra. Az ajtó talán be is roppant volna a tekintet súlyától, ha a jelenség nem csak egy pillanatig tart, de az lassan lenézett a szipogó emberre, és megenyhült tekintettel a vállára tette a kezét.

— Igaz, Imre, jól tettétek! Most menjetek haza, megtettétek, amit meg kellett tenni.

— Biztos, Péter? — kérdezte reszketeg hangon amaz.

— Megmondtam! A többi már az én dolgom. De reggel legyetek az irodán, hagyjátok a karbantartást, most fontosabb dolgunk van…

A két férfi sapkájukat fejükbe húzva ormótlan gumicsizmájukban óvatosan elballagtak az üvegajtó irányába. Dolmány végigkísérte őket a szemével, majd mikor kilépni látta őket megfordult, s halkan bekopogott az Intenzív Osztály ajtaján. Pár szót váltott a kilépő nővérrel és a később felbukkanó ügyeletes orvossal. Beszélgetés közben át-átnézett a fehérköpenyes emberek feje fölött, majd hirtelen elköszönt és ugyan olyan lendülettel, mint ahogy érkezett elviharzott.

***

 

Még alig pitymallott, amikor a gazdaság vályogtéglás gazdasági épülete előtt a bütykös gumijából öklömnyi sárgombócokat dobálva befordult Dolmány terepjárója. Imre és Ottó feszülten várakozott az eresz alatt. Az elmúlt húsz év alatt, mióta a Gazdaság és tulajdonképp Dolmány Péter alkalmazásában álltak, volt idejük megszokni és megtanulni azt a fajta fegyelmet, amit kenyéradó gazdájuk elvárt tőlük. Nem esett nehezükre a munka, és Isten adományának tartották azt a fajta tisztességet és biztonságot, amit ez a hely jelentett számukra. Péter követelt, utasított, méghozzá ellentmondást nem tűrően, de megadta a tiszteletet és a járandóságot mindenkinek. Lehet, hogy voltak haragosai vagy irigyei, de a gazdaság eredményessége, a biztos megélhetés és az emberszeretettel megfűszerezett igazságossága olyan véderővel vette körbe, amin egy-egy ellenséges szándék nem találhatott rést, de még csak meg sem karcolhatta annak várfalát.

— Jó reggelt! — ugrott ki Péter a kocsiból, és méreteit meghazudtoló könnyedséggel indult az iroda felé.

— Adjon Isten! — kapták le kalapjukat a fejükről amazok, és követték az évtizedes pipafüsttel átitatott levegőjű szobába.

— Imre! Elmész Kláriért és elhozod az irodába, mondd meg neki, hogy szeretnék vele beszélni, de nem tudok elmenni hozzá. Úgy készülj, hogy ha végeztünk, akkor beviszed majd a városba, a kórházba, mert biztos menni akar a férjéhez, de nem akarom, hogy vonatozzon. És úgy készülj, hogy ez így lesz minden nap, amíg a férjét haza nem engedik. Ha egy hónap, akkor egy hónap, ha egy év, akkor egy év. Vidd a kocsimat, nekem úgysem kell napközben. Ottó! — fordult a másik emberhez, miközben csak biccentett a sarkon forduló Imre felé. — Körbetelefonálod a társaság tagjait, hogy este hatra jöjjön mindenki a vadászházhoz, mert beszélnünk kell. Akit nem érsz el telefonon, azokhoz menj el személyesen. Mondd meg mindenkinek, hogy elvárom, hogy eljöjjenek. Baj van! És ha baj van, akkor itt a helyük!

— Nyüzügének is szóljak, Péter Úr? Mer’ hát…

— Neki is! Tagja a társaságnak, tán csak abban is van emberség…

Ezzel Péter elfordult és a telefon után nyúlt. Nem is tette le, míg Imre majdcsak egy órával később meg nem jelent az asszonnyal. A nő kisírt szemmel, kezét ölébe ejtve ült le a kopott íróasztal előtti székre.

— Jaj, látod Péter, megmondtam én Lajosnak, hogy így vagy úgy, de ez a vadászat meg ez a gazdaság lesz a veszte! Hát ide vezet az, amikor az ember sosem nyugszik meg, és mindig csak a munka meg az erdő! Hát mondd meg te, igenis most már mondd meg te, hogy megérte? — tört fel a zokogás a nőből. Zsebkendőjébe temetve az arcát sorolta tovább: — Azt mondják, nem fog járni többet, mert el van szakadva a gerince, azt mondják olyan ez, mint amikor az ember kiszúrja a tojás sárgáját, és azt már nem lehet visszatömködni, ha kifolyik.

Péter a nő elé állt, majd hirtelen letérdelt elé, de még így is egy fejjel magasabb volt a törékeny asszonynál, majd szótlanul a mellkasára húzta a nő fejét és hagyta, hogy kisírja magát. Hosszú percek múlva ült csak vissza az íróasztal mögé. Komótosan pipát tömött és gyújtott, majd megvárta, míg a nő révedő tekintete megtalálja az övét.

— Tudom, Klári! Beszéltem az orvossal. Nem véletlenül kértem, hogy gyere el. Segíteni akarok és segíteni fogunk!

— Ugyan mit tudnál te tenni? Ugyan mit tehet itt bárki is? Úgy teszel, mintha csak úgy kedvedre irányíthatnád az emberek életét. Hát ebbe még te sem szólhatsz bele, ezen még te sem változtathatsz! Miből fogunk megélni? Hogy fogom ellátni nyomorékon, és ezt Lajos sem fogja bírni! Az nem fogja ágyban leélni az életét! — fordult át a keserűség dühös kirohanásba, sőt már-már kiabálásba, hogy Imre megrettenve egyenesedett ki a fal melletti széken. — Lajost már te sem fogod megtanítani járni! Nem te vagy az Isten, és nem játszhatod a Teremtőt!

Hirtelen csend lett. Imre Péterre nézett, hisz sosem hallott még senkit így beszélni vele, még soha senki nem vette a bátorságot, hogy kiabáljon ezzel az emberrel, és egyébként is micsoda igazságtalanság ez az asszony részéről, amikor nem Péter lökte le a férjét a lesről, és ő csak segíteni akar. De a főnöke nyugodt maradt. Sőt, valamifajta megértő szeretet látszott az arcán, ahogy rezzenéstelenül állta a jégesőként záporozó szavakat.

— Klára! Lajos a barátom, az volt, most is az és az is lesz. Ott volt, amikor a házamat építettük, ő aratja a gabonámat, a fiam hamarabb mondta ki a kutyátok nevét, mint az enyémet. — Péter csöndesen beszélt. Egyenesen a szemébe nézett és úgy mondta a mondandóját. — És most elmondom mi lesz!

Lajos mindig is jó embered volt, szeretett és hűséges volt hozzád. Házat húzott a fejed fölé, hazaadta a pénzt, amit keresett. Kitaníttatta minden gyerekedet, a lányodat házas hozománnyal adta férjhez, a fiaid jó szakmával önállóan élnek. Amíg én élek garantálom, hogy neked itt állásod lesz, amíg csak dolgozni akarsz. A kertben megtermeled a zöldséget, a vetőmagot tőlünk kapod, havonta egy napot nálad tölt a karbantartó, hogy megjavítsa, amit meg kell. Tűzifára nem lesz gondotok. És…, és most figyelj jól! — hajolt előre Péter, mintha csak azt akarta volna, hogy szavai biztosan megragadjanak az asszony füleiben. — Lajos ember, a legjobb fajtából! Nem fog az ágyban feküdni! Dolgozni fog! Itt fog dolgozni mellettem! Sőt, vadászni fog, és hónapról hónapra telerakja a hűtődet friss hússal, csak győzz főzni rá!

És csend. Az asszony résnyire nyitott szájjal mozdulatlanul bámult Péterre. Csak egy-egy elszabadult hajtincse remegett bele a szívverésébe!

— És most Imre hazavisz. Mostantól minden nap pont délben a házatok előtt vár rád, hogy bevigyen Lajoshoz a kórházba. Holnap reggel hétkor ott lesznek a fiúk, hogy még a rossz idő előtt lebetonozzák újra a járdát, és feljárót csináljanak a lépcső mellé, ha Lajos taligán akarna közlekedni.

 

***

 

Tizennégy férfi ácsorgott-ücsörgött pusmogva a vadászház étkezőjében. Mindenki biztosra vette, hogy Péter Koháry Lajos balesete miatt hívta össze őket, hír nem sok volt, ami volt azt meg mindenki tudta, és mindenkinek volt már története eltörött lesdeszkáról, vagy korhadó létrafokokról. Péter pontban hatkor érkezett, köszöntötte az embereket, és rögtön elkezdte a mondandóját.

— Nem kertelek, tudjátok mi történt Lajossal. És mellébeszélni sem akarok, nem valószínű, hogy járni fog valaha. Ez egy vadásztársaság saját működési szabályzattal, és habár én vagyok az elnök, nem utasíthatok senkit, hát kérni jöttem.

— Mit tegyünk Elnök úr? Szerintem mi is tudunk valamit segíteni! A vejem orvos, felhívjam? — szólalt meg Zentay bácsi.

— Nem kell, Józsi bácsi, már nem az a fajta segítség kell.

— Hát, ha mán béna lett, akkor úgysem fog vadászni. Szerintem kapja meg más azt a területet, ahol ő vadászott! — Élénkült meg Nyüzüge. Zsíros szőke haját hirtelen hátracsapva körbenézett, várva a helyeslést.

Péter szeme hirtelen elkomorodott, kézfején kidagadtak az erek az ököl szorításától.

— Na de Nyüzüge, nem szégyelled magad? — fordult felé Zentay bácsi. — Máris élősködnél más szerencsétlenségén?

Az emberek egyetértően hümmögtek, és megvető pillantásokat küldtek a felszólaló felé. Nyüzüge ilyen volt. Sosem fogadták be, de elfogadták, hogy a társaság tagja. Többször szerették volna lapátra tenni már pökhendisége, kicsinyessége és kapzsisága miatt, de Péter sosem hagyta, hogy a szövetkező emberek túl messzire menjenek. Mindig azzal érvelt, hogy amíg a szabályokat betartja, addig védi őt a megállapodás, mert a becsület az becsület.

— Hát épp ezt akarom kérni tőletek! Lajos a társunk. Nyüzüge, tán te még mezítlábas kölyökként a békákat csúzliztad, amikor Lajos már itt leseket épített, traktorral taposta a havat a vadnak az etetőhöz, és az első dám borjút még ő cucliztatta, amikor valami rabsic kilőtte az első teheneink egyikét. Szóval azt szeretném kérni, hogy Lajos továbbra is itt vadászhasson velünk! Sőt, azt szeretném kérni, hogy ne kelljen fizetnie tagdíjat és szavazzuk meg a következő taggyűlésen, hogy süldőt és tarvadat havonta egyet vihessen haza ingyen.

A társaság egyetértően hümmögött.

— Hát hogyne, ezt megtehetjük. Van miből, hát adhatunk. Még a tagdíja nélkül is megleszünk valahogy, de hogyan fog vadászni? — egyenesedett ki Mihály Olivér, a társaság titkára.

— A 12-es les, a bükkösnél. Oda szeret járni Lajos. A gazdasággal megoldatom, hogy az erdei utat töltsük fel sittel, törmelékkel, murvával, hogy sose süllyedjen meg még sáros időben sem. Oda ki tud majd menni a Trabanttal. A les körül is feltöltjük, kiegyenesítjük és építünk egy rámpát a létra oldalán. Ácsolunk korlátot is, és kihúzunk két oldalra egy-egy vastag kötelet, amikre jó nagy csomókat kötünk. Ha a Trabanttal odaáll a rámpa aljára, akkor fel tudja húzni a kerekes széket a rámpán. Tudom, hogy Lajos megcsinálja! Nos?

Furcsa volt Péter hangjában a várakozó, talán kérlelő hangsúlyt. Magának soha semmit nem kért volna, pláne így. A csendet Nyüzüge törte meg. Érezni lehetett, hogy kikívánkozik belőle valami, amit nem nagyon tud magába fojtani. És inkább pusmogva, a foga között szűrve mondta magának, mint másoknak:

— Hát, a bénáknak a szanatóriomba a helye, nem a lesen…

Dolmány Péter lüktető erű kezéből kipattant a válasz. Mint a várfalat óriás sziklákkal döngető hatalmas katapult, amikor eloldják a pányvát, úgy lendült a hatalmas kéz Nyüzüge arca felé. A csattanó pofon nyomán a sunyi ember áthengerbucskázott az étkezőasztalon, magával rántva kancsót, poharat, abroszt majd hatalmas robajjal megállapodott a vitrines szekrény aljában.

Majdcsak két perc is kellett, amíg Nyüzüge kimászott a romok alól. A társaság szótlanul bámulta a szétgurult serlegeket, az üvegtörmeléket és a szekrény maradványait. Nyüzüge orrából dőlt a vér az arca pedig úgy nézett ki, mint aki bedugta a fejét néhány éhes vadmacska közé a faodúba.

Vérét köpködve indulatosan gurgulázni kezdett:

— Most erre ráfizetsz, Dolmány, mer én ezért feljelentelek! — vicsorgott terpeszállásban.

— Ugyan már Nyüzüge, ne emberkedj itt! — állt elé Olivér, az emberek meg mögé csoportosultak, s mint a tizenkét fejű sárkány, együtt meresztgették a szemüket — mindannyian láttuk, hogy részegen belegabalyodtál a vitrinbe! Inkább azon gondolkodj, hogy mikor fizeted meg a kárt, vagy csináltatsz új szekrényt! Igaz emberek?

Az emberek ismét csak helyeslően bólogattak, sőt többen még azt is felvetették, hogy a falat is le kellene festenie, ha már ilyen nagy gazemberséget csinált itt…

— Aztán meg legközelebb akkor gyere ide, ha józan tudsz maradni. Már ha érted a célzást… — zárta le a témát Mihály Olivér. — Szóval értjük — fordult vissza Péter felé, figyelem nélkül hagyva a nyüszítve elsompolygó Nyüzügét.

— Faanyagunk van, tán kötél is akad. Szóval megcsináljuk, Péter! Mire megcsináltatod az utat, addigra a les is készen lesz, igaz emberek?

 

***

 

Az őszi erdő, mint a megrázott dunyha a tollpihét, ontotta magából a sárga-vörös faleveleket.

Péter már harmadszor ment végig az erdei úton és ellenőrizte, hogy sehol sem süllyedt meg kelleténél jobban a talaj, és hogy sehol sincs olyan mélyedés vagy élesebb kő, ami kárt tehetne Lajos kisautójának kerekeiben. Aztán kísérletként odasorolt a rámpa mellé és megnézte, hogy valóban alkalmas-e a les arra, amire kitalálták. Kiszállt, és a kötélbe erősen belemarkolva „felvontatta” magát a lesre. Minden rendben talált. Sőt, még arra is felfigyelt, hogy az ötven méterre lévő szóróhoz vezető kis ösvényt is feltöltötték murvával.

Lajos túl volt négy hónapon, két kerekesszék-próbán, egy műtéten, több tucat látogatáson és beszélgetésen. A pszichológust elutasította, nem akart semmit csak minél hamarabb hazajutni, és tenni a dolgát így vagy úgy. Péter sejtette előre, hogy a konok ember nem fogja feladni, nem fog saját sorsán keseregni, vagy ha igen, azt is csak magában mélyen elfojtva, hisz egész életét úgy élte, hogy neki feladata van és kész. Így aztán Péter terve is a korábbi elképzelései szerint haladt.

Határozottan izgatott volt. A Nap még fönn volt, enyhe északi szél lengedezett, már napok óta felfigyelt rá, hogy egy konda felvette a szórót. Az emberek már sok-sok hete olyan gondossággal takarították itt a nyiladékot, olyan lelkiismeretesen gondozták a szórót, hogy Péternek meg kellett állapítania, csak hálás lehet, hogy ilyen emberekkel van körülvéve.

Hirtelen egy apró réztáblára figyelt fel a les deszkájára szögelve. Kíváncsian vizsgálta az apró betűket rajta.

„Ez a magasles Koháry Lajos örökös tulajdona.

Állíttatta a Csendesvölgyi Vadásztársaság 2004-ben.

A magasles a keresztségben a „Nyüzüge” nevet kapta.”

 

Péter felnevetett. Állt egyedül az őszi erdőben, a nap vörösre festette az arcát a szél bele-belekapott a hosszú hajába és csak kacagott és kacagott.

 

***

 

Már éjfél is elmúlt, de az emberek nem tágítottak. Lajos még napnyugta előtt — minden segítséget elutasítva —kerekesszékével kigurult a Trabanthoz. Átült az autó ülésére, majd behajtogatta a kerekesszéket maga mögé a puska meg a hátizsák mellé. Péter és Klári a lelkére kötötték, hogy éjfélnél tovább ne maradjon kint, és ha a vadászszerencse lövéshez juttatná, akkor feltétlenül telefonáljon haza, mert Péter kimegy és segít behozni a vadat a saját autóján. Ahogy Lajos elpöfögött a Trabanttal vadászni, apránként elkezdtek szállingózni a vadásztársak. Körbeülték az étkezőasztalt meg mindenféle széket, amit Klári összehordott nekik, és csendben poharazgatva latolgatták az esélyeket. A feszültség tapintható volt. Klári kérlelni kezdte Pétert, hogy menjen ki, nézze meg Lajost, mert most már biztos bajban van. Talán leejtette a telefont, vagy felborult a székkel az erdőben, és egyéb cifrábbnál cifrább rémképekkel igyekezett sokkolni mindenkit, de egyelőre senki nem mozdult. Aztán egyszer csak hallani vélték a Trabant hangját. Péter ráparancsolt Klárira meg az emberekre, hogy senki ne mozduljon, engedjék, hogy Lajos egyedül szálljon ki a kocsiból és jöjjön be. Nyilván nem jutott lövéshez, de sikerült vadásznia, és ez a lényeg.

Az autó már a ház bejáróján berregett, majd a motor felpörgött és leállt. Mindenki csendben volt és talpon. Bámulták az ajtót és várták a ház urát. De… nem történt semmi. Teltek-múltak a percek, még és még. Már lassan negyedóra is eltelt, de csak valami kolotálást, szuszogást hallottak kintről.

Aztán egyszer csak kinyílt a félhomályos folyosó végén lévő bejárati ajtó, és valami kivehetetlen sziluettű alaktalan massza furakodott be rajta. Klári nem bírta tovább a feszültséget és kilépett a folyosóra, de abban a pillanatban aprót sikoltva visszahőkölt. Felkapcsolta a villanyt és leírhatatlan látvány tárult a társaság szeme elé.

Lajos sáros-véres arccal és ruhában ült a kerekesszékben, ami fekete csíkot húzott maga után a folyosó kövén, az ölében pedig az elejtett süldő feküdt. A felgyúló fénytől meglepődve felnézett, meglátta az embereket és ebben a pillanatban hatalmas széles mosoly terült az arcára.

— Lőttem egy disznót! Nézzétek, itt van!

Az emberek lerohanták Lajost, rázták a kezét, veregették a vállát, méltatták a zsákmányt, a ribillió leírhatatlan volt.

Klári csak állt, bámult az emberekre, a férjére, akinek hónapok óta először látott csillogást a szemében. Majd lassan odalépett a konyhában ácsorgó Péterhez. Felnézett rá és halkan ennyit mondott:

— Tévedtem, Péter! Te magad vagy a Teremtő!

 

 

 

 

 

Bűdi Gábor

 

Vác, 2014. augusztus 12.

 

7 év 8 komment

“…a vadászat… elsősorban erdőt jelent – testet-lelket újjáélesztő erdőzsongást! Fát jelent és vadvirágot, gombát és szamócát, iszalagot és tüskét, kígyót és békát, hajnalt és napszálltát, esőt és havat, deret és harmatot, napsütést és égzörgést, hársfavirág szagát és harkálycsőr berregését… És szabadságot jelent és – magányt!…”
(Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok)

 

 

 

Levette zöld nagykabátját az öreg tölgy. Pedig nem készült már nyármelegre, hisz manapság a hajnali szellő fehér darát csíp csontkemény törzsére, mégis megszabadult elegáns ruhájától. Most csupasz ágaival szoborként terpeszkedett az égre, csak néha-néha rezzent egy aprót. Tonnányi súlyát csak a fejsze vagy a szél tudná mozgásra bírni, de így sötétedés után nem járt már favágó erre, és a levegő is mozdulatlannak tetszett.

A majd kétmázsás test súlyosat tolt a vastag törzsön, s a remegés végigfutott a legmagasabb ág végéig. Az öreg remete vastag páncélja sebet dörzsölt a kéregbe. Jólesően fújt egy erőset, majd komótos léptekkel indult tovább esti váltóján. Száraz levelek tették ropogóssá a járást minden két vagy négy lábon igyekvőnek, de az öreg kan mégis csendesen mozgott az útján, hisz csak tiszta váltókat használt, főleg közel az erdő széléhez.

Évek óta magányosan portyázott. Gyakran lépett át más kanok vagy idegen kondák váltóján, de érdeklődést csak a jeges tél idején mutatott, amikor a természet diktálta kötelességének tett eleget, s tette hódolatát egészséges, a vérvonalának őrzésére méltó kocáknál.

Ma éjjel a falu felé vette az irányt. Az elhagyatott temető egyedüli látogatója volt. Nem kedvelte az embereket, s egyetlen porhüvely sem késztette nosztalgiára vagy emlékezésre, de a néptelen és csendes helyen az öreg vadkörtefa, vagy a bokrok alatt talált fácántojások annál inkább vonzották, sőt még késő ősz idején is talált a puha földben bábot, hernyót s egyéb csemegét.

Nagyot csikordult a csizmatalpába szorult kavics a kocsma kövén, ahogy Tibor, a hivatásos vadász az elnökkel szemben helyett foglalt az asztalnál. Az elnök vastag kérges tenyerét nyújtotta az asztal fölött embere felé, majd komótosan tovább kavargatta kávéját. Vastag bajsza alá cigarettát dugott, s a fellobbanó fényen át meleg, de szigorúnak tetsző pillantást vetett feléje.

— „Nemszeretem” munkát bízok rád, Tibor! Az osztrák menyasszonyát kíséred a hónap végén!

— De hát, elnök úr! — szabódott amaz. — Az a nő nem is vadász! — nyúlt meg Tibor arca.

— De most már az. Az osztrák vadászt csinált belőle, hozta a papírokat, felruházta, fényes puskát vett neki. Te fogsz vele vadat lövetni!

A vadász nagyot nyelt. A kipucolkodott nő majd’ harminc évvel volt fiatalabb a visszajáró vendégvadásznál. Valahonnan Ukrajnából keveredett Ausztriába pincérnőnek, ahol összebarátkozott a vállalkozóval, aki nagy büszkén egy egész éve hurcolta magával somogyi vadászataira. Rosszul, de beszélte a magyart, így a vendég szórakoztatásán kívül tolmácsolt is újdonsült kedvesének. Időről időre változott a nő. Tetovált szemöldök, egyre több arcfesték és ékszer jelent meg rajta, de ezzel együtt sem vált kellemesebb társasággá. Kibuggyanó mellét szemérmetlenül tolta beszélgetőpartnere orra elé, és teli szájjal nevetett, mintha csak harminc évvel ezelőtti divat szerinti aranyfogát kívánná mutogatni.

Tibor ki nem állhatta a nőt. Udvarias volt, de titokban nagyokat káromkodva hallgatta elképesztő ostobaságait, s ugyanakkor vérlázítónak érezte az asszonyon eluralkodó úrhatnám viselkedést, ami hónapról hónapra egyre erősebbé vált.

— Nem terelnék én elé még egy rühös rókát sem, nemhogy nagyvadat! Nem vadász ez, elnök úr! — próbálkozott a vadász, s zavarában tucatjára túrt a hajába, mintha a kócos tincsekből rendezett frizurát akarna varázsolni.

— Tibikém, nem fogok én neked magyarázkodni, hisz tudod, mit miért teszek. Lövess vele bikát vagy disznót, az osztrák így akarja. Vidd ki a vágotthegyi szóróra, mögöttetek váltanak a szarvasok, a szóróra meg megjöhet a konda. Két-három nap alatt szerencsével járhattok. De ezt te úgyis jobban tudod, mint én…

— A keservit — szakadt ki az indulat a vadászból. Húzogatta még egy ideig haját, bajszát, majd úgy oldalgott el az asztaltól, mintha egy talicska szennyes ruhát bíztak volna rá mosásra.

— De meg ne próbálkozz valami huncutsággal! Ez az osztrák még jövőre is jönni akar… — szólt utána az elnök.

S csak foga között szűrte: — A keservit…

A remete rég behorpadt sírok között topogott-forgott a csillagtalan éjszakában. Fekete csuhás szellemként zörgött-csörgött, de nem ijesztgetett már senkit. Jól megvoltak évek óta, a holtak és ő. Fülig tolta fejét a puha avarba, és mélyet túrt a földbe. Olykor elégedetten horkantott, majd kíváncsian fordult a levelek között zörgő egér után. Orra a falevelek alatt porladó kőlaphoz ért. A moha savanykás íze nem vonzotta, így tovább indulva egész súlyával a kőlapra lépett, az meg éles csikordulással azonnal kettétört. Az egymásra csúszó mázsás kőlapok irdatlan erővel szelték ketté az inakat, izmokat, csontot…

Tibor makacsul rágta a szája szélét, körmeivel pedig a bőrkeményedést tépdeste a tenyerén. Egyébként szótlanul ücsörgött az asszony mellett a lesen, de szeretett volna már túl lenni ezen az estén. Igyekezett legyűrni ellenszenvét, melyet csak fokozott a nőt körüllengő illatfelhő és a vastag festék a szeme körül. Ahogy az asszony hosszú körmeivel türelmetlenül kapirgálta a térdein keresztbe fektetett fegyver tusán, szólni akart a neki, hogy nyugodtan támassza a les oldalának, de már nem akart morogni, hisz már a vadászháznál elvetette sulykot…

A nap hatalmasra nőtt a dombok fölött, ahogy elfolyni látszott az élen, a sugarak pedig éles pengeként közel merőlegesen vágtak át a fák között. A száraz erdő több ezer pókhálója meseszerű gyöngyfüggönyt húzott az ágakra, bokrokra. A hivatásos vadász belefeledkezve bámulta a csodát, holott tán ezerszer is belerészegült már, de ez most kizökkentette mogorva kedvéből. Hitte, hogy csak az válhat vadásszá, akit befogad az erdő, aki képes eggyé válni a széllel, a lombok susogásával, a föld szagával, akinek a roppanó ág, a pörgő levél, a loccsanó pocsolya a saját hangja, a hirtelen forduló szél, a növő árnyék a saját mozdulata. S úgy hitte, hogy mindenki más csak betolakodó, idegen test az egészséges bőr alatt, amit előbb vagy utóbb ez a világ védelmező gennyel borít be és lök ki magából.

Hirtelen mozdulni látszott valami. Tibor a szeme sarkában látta — vagy inkább csak érezte —, hogy valami megváltozott. Több évtizedes rutinja megakadályozta, hogy hirtelen odakapja a fejét, így lassan állát a mellkasa felé hajtotta, és enyhén félrefordított fejjel tekintett oldalra. Hatalmas disznó állt az erdei út közepén, alig egy sörétlövésnyire. A sokat tapasztalt ember szíve hatalmasat dobbant, ádámcsutkája a döbbenettől úgy indult fentről lefelé, mintha meg sem akarna állni a gyomráig. Látott ő már disznót, ezret is tán, de volt valami valószerűtlen ebben a feketecsuhásban, ahogy ezen a napvilágos korai órán megmutatta magát.

A nő nem rezdült mellette, csak ült egy helyben, és hatalmas körmeivel a puska markolatának barázdáit kapargatta. Nem vette észre a disznót, nem is vehette, hisz talán hátra is kéne dőlnie, hogy Tibortól lássa, ez bizonyos…

A vadász lassan megemelte a kezét, hogy a nő kezére téve a sajátját figyelmeztesse, de ebben a pillanatban félbehagyta a mozdulatot és lassan letette a saját combjára. Nem szól neki, nem figyelmezteti, hátha nem veszi észre, mert ez a disznó nem lehet a nőé. Nem érdemli meg, nem neki való — cikáztak a fejében a gondolatok.

Már nem nézte az állatot, csak meredt maga elé mozdulatlanul, s hitte, hogy szeme sarkából látja majd, ha amaz ellép végre az útról. Azonban a retinájába égett emlékkép kezdett kitisztulni, amivel valami nagyon nem volt rendben, volt valami furcsaság, ami az első pillanatban nem tűnt fel, de így utólag összerendezgetve a gondolatokat, már más volt. Ez a disznó hatalmas körvonalai ellenére sovány volt, és… és mintha az egyik hátsó lábát nem látta volna.

Nem bírt a kíváncsisággal, így óvatosan ismét oldalra fordította a fejét, de a jószág már nem volt ott. Szíve zakatolása nem hagyott alább, szemvillanásnyi idő alatt cikkázott át a fején a helyes és helytelen összes tanulsága, keresse a disznót és figyelje, hisz meg kell lőni, de az ne is legyen prédája egy beavatatlan idegennek. Aztán szinte, még talán ugyanabban a minutában megértette mi történik. Egy beteg disznóval van dolga, akit a szükség hajt már világosban… hova is? Hát az előttük lévő szóróra! Már hallja is, ahogy a fák között botladozó vad söpri az avart maga előtt és fúrja magát az előttük lévő nyiladék felé. Már nem volt kétsége, hogy pár másodperc múlva feltűnik előttük az elhintett kukoricán.

Egyre fokozódó remegés futott végig a lesdeszkán, mely a nő testéből eredt, majd az meg is ragadta a combján nyugvó kezét, és idegenesen szorongatni kezdte.

—Tudom, láttam… — suttogta Tibor az asszonynak.

A vadász távcsövén keresztül meredt a szóróra, melyen a hatalmas, de esetlen vad mohón ropogtatta a szemeket. Jobb hátsó lábát magasan tépte le valami hallatlan erő, s a megfeketedő csonkot az ide-oda himbálózó rongyos bőr alig takarta. Ez az óvatos állat sosem mutatta volna meg magát, sosem kínált volna senkinek lehetőséget, hogy megcsodálja, hisz szellemként élte az életét, láthatatlanul az avatatlan szem számára, ha balszerencséje nem sodorja balesetbe. De már küzdött az életéért, és minden lehetőséget megragadott, hogy legyengült testét táplálja.

Az asszony már nem csak érezhetően, de láthatóan, sőt hallhatóan is remegett.

— No, itt van hát! Lőjön! — szűrte a mondatot a foga között beletörődve a vadász. A nő a míves fegyvert feltámasztotta a deszkára, és hosszasan célzott. Könnyű dolga volt, hisz világosban és alig negyven méterre ez az állat tán be is töltötte a céltávcső képét, elhibázni képtelenség. Tibor hallotta az előre tolt biztosító apró klattyanását, s beletörődve várta a lövést. De még hosszú-hosszú másodpercekig nem történt semmi, mire oldalra nézett és meglátta a nő testének remegését átvevő hullámzó puskacsövet.

— Ne! — szólalt meg, immár hangosan, s emelte is a kezét egyúttal, de ebben a pillanatban hatalmas robajjal eldördült a fegyver. A disznó púpos hátából zsír-, szőr- és csontdarabok repültek szerteszét. Az állat sivítva ült le a hátsójára, majd dülöngélve ép mellső lábaival húzni kezdte magát körbe-körbe.

— Lőjön! — sziszegte a vadász. — Lőjön még egyszer!

Ránézett az asszonyra, a múmiaszerű arc a festék alatt szürke színű volt, a rúzsos száj remegett, és dülledt szemekkel, meredten bámulta a szenvedő állatot, ami oldalára borult, majd újra mellső lábra tornászta magát.

— Nem érti? Lőjön már! — szólt immár fennhangon — Ne hagyja szenvedni azt a szerencsétlen állatot!

De az csak bénultan ült ott, és fehérre szorított ujjakkal markolta a puskáját. A disznó hörögve-vergődve dobálta magát. Tibor mellkasát majd szétvetette az indulat, ráfogott a nő puskát tartó kezére, és olyan erővel szorította meg, hogy amaz felsikoltott fájdalmában.

— A keserves úristenit! — bömbölte az ember. – Fogja a puskáját, és tegye a dolgát!

Amaz riadt szemekkel bámult a fölé tornyosuló vadászra, de csak bambán ült tovább. Tibor kitépte a puskát a nő kezéből, nagyot rántva csőre töltötte, majd a tusát a nő vállának nyomva az állatra mutatott.

— Lője meg! Fejezze be, amit elkezdett! Ezért jött ide, hát tegye, amit tennie kell!

A szavak sziklákként hullottak a nőre, mintha csak egy hegyoldalban állna kőomlás idején.

— Nem. — suttogta amaz. — Nem tudom…

Tibor újra kikapta kezéből a fegyvert, majd rövid célzás után lőtt. A dörrenés elcsendesítette a vadat.

Az olajos máglya fekete füstöt bodorított az égre a vadászház udvarán. Tibor levetett kalapban állt a fenyőágakkal kirakott teríték mellett, és mogorván nézett maga elé. Vele szemben az osztrák a nőbe karolva állt, és hallgatta az elnök köszöntőjét, aki méltatta a kezdő vadászt és a terítéken fekvő disznó még óvatos becslés szerint is húsz centi fölötti agyarát. A férfi pirospozsgás arca a tűz fényében elégedettnek tűnt, szemben a nő pengeként feszülő szájával és ideges, kényszeredett nevetésével.

— Jól van, Tibor! — vonta félre emberét az elnök. — Az osztrák elégedett, bár a nő nem mondott semmit, és hát te sem… de azért köszönöm. Szóval?

A hivatásos vadász még mindig zavartan gyűrögette a kalapját. Ahogy az elnök a vállára tette a kezét, felemelte a fejét, s csak annyit mondott:

— Méltatlan ravatal ez, elnök úr. A keservit…

 

10 év 8 komment

…bloomingtoni állatkert grizzly párjának hím medvéjére egy levakarhatatlan ügynök szexuális potenciacsökkentőt beszélt rá, azonban a beszélgetést hallgató nőstény közbeavatkozott, s megszáradt medveürülék formájában az ügynököt szélnek eresztette… *

 

 

Dr. A. Franz Tukmal német és indonéz szülők gyermekeként látta meg a napvilágot 1911-ben az Egyesült Államokbeli Illionisban. Az érdektelen és ingerszegény környezetben nevelkedett, illetve inkább cseperedett fel. Környezetében korán kitűnt különleges képessége, miszerint bárkinek lyukat tudott beszélni a hasába. Korai krónikák feljegyezték hogy a 20-as években Illionis környékén számos esetben szorultak emberek kórházi kezelésre megmagyarázhatatlan eredetű gyomortáji sérülésekkel. A sajtó meg nem erősített értesülései szerint a sérültek között pusztán egyetlen közös pont volt feltárható, azaz mindannyian találkoztak egy Franzi nevű kócos kiskölyökkel.

Franz Tukmal különös képességeit már kamasz korában, biblia- majd később porszívóügynökként kamatoztatta, melynek következményeként vallási belviszályt robbantott a hindu közösségben és válási hullámot indított el szűkebb környezetében, hisz a méregdrágán megvásárolt, ámbár felesleges porszívókra a rábeszélt háziasszonyok nem tudtak elfogadható magyarázatot adni a férjüknek, akik az ügynökben szeretőt sejtve felrúgták házasságukat.

Tukmal karrierje üstökösként száguldott át Amerika egén, s számos fanatikus követőre akadt. Rajongói nagy örömére Tukmal tankönyvet írt az értékesítői szakma lerombolásáról, melyben nyíltan hirdette korábban ismeretlen nézeteit, miszerint a fogyasztói társadalom uralásának egyetlen módja az, ha figyelmen kívül hagyjuk az emberek szabad akaratát, valós szükségleteit, s egyszerűen „rábeszéljük” őket a vásárlásra függetlenül a termék használhatóságától és szükségességétől. Tukmal 1951-ben doktori címet szerzett, miután kiváló meggyőzőerővel és érvelési technikával az University of Illionis Kereskedelmi és Közgazdasági karának vezetőit mélységes lelkiismeret furdalásba és kis híján a halálba dumálta tudományát illetően.

Dr. A. Franz Tukmal 1977-ben ismeretlen körülmények között eltűnt, s egyszerűen nyoma veszett. A rendőrség egészen 1997-ig nyitva hagyta az aktát Tukmal eltűnésével kapcsolatban, hisz számos direkt és indirekt jel utalt arra, hogy bűncselekmény áldozata lett. Egyes feltételezések szerint egy tremonti háziasszony – aki házasságkötése előtt női pankrátorként híresült el – egyszerűen hátba szúrta egy elektromos hátvakaró és háztartási turmixgép előnyeit ötvöző elektromos berendezéssel, melyet eladni kívánt neki, majd egyszerűen megetette a disznókkal. A szárnyra kapó legendák megemlítik azt a metamorai bányászt is – mint potenciális elkövetőt -, aki miután balesetben egyik lábát elvesztette, egy Tukmallal folytatott kocsmai beszélgetést követően azon kapa magát, hogy vásárolt egy pár görkorcsolyát.

Az ügy felderítetlen maradt, ám a legvalószínűbb magyarázattal eltűnésére az a hír szolgálhat, mely szerint 1977-ben a bloomingtoni állatkert grizzly párjának hím medvéjére egy levakarhatatlan ügynök szexuális potenciacsökkentőt beszélt rá, azonban a beszélgetést hallgató nőstény közbeavatkozott, s megszáradt medveürülék formájában az ügynököt szélnek eresztette.

Dr. A. Franz Tukmal szellemi öröksége tovább kísért, melynek káros következménye a XXI. század elejére tragikus mérteket öltött, hiszen tanainak titkos követői a Tukmál-kórban szenvedők ma is itt élnek közöttünk, sőt a „Meggyőzés művészete és érvelési technikák” címmel oktatják is azt!

 

 

Gyűjtötte és írta: Bűdi Gábor

 

 

10 év 1 Komment

*

 

Öregek, sarokban

 

 

Szergej egy vidéki kúria társalgójában húzódik meg a sarokban.

T-vel nagy füstfelhőt bodorítanak egyfajta függönyként maguk köré, és jófajta verest kortyolgatnak. Szergej e késői órán felveszi a bólogatós-egyetértős szerepet, hisz mi mást tehetne T társaságában. T a hétköznapi életben fehér köpenyes, okos és nagytiszteletű ember, abból a fajtából, akiből jó, ha még kettő van ebben az országban. Nyilván megszokta már, hogy élet és halál uraként állja az egymást tördelő kezek gazdáinak kétségbeesett, de reménykedő pillantásait és hetven évének bölcsességével igyekszik az emberi sorsokat a normalitás medrében tartani.

De most T semmi ilyesmit nem tesz és nem visel el, csak épp Szergejnek bölcselkedik.

T most is – mint mindig – élénk, sziporkázó és (bassza meg, Szergejnek konstatálnia kell, hogy tényleg vannak bölcs emberek, mint az indiánoknál a vének tanácsában) minden szava élményszámba megy.

– Tudod, (itt Szergej valódi keresztneve következik)! Két nagy hazugság van az életben – mondja T. – Az egyik az, hogy a pénz nem boldogít, a másik meg az, hogy az öregkornak is megvan a maga szépsége!

Szergej véresen komolyan veszi az elhangzott bölcsességet, és már-már kész mély filozófiai tartalommal megtöltve továbbgondolni, amikor észreveszi T szeme körül az apró huncut ráncokat és szája sarkában a megbúvó csibész mosolyt.

T Szergejre néz és száján kigördül egy jóízű nevetés, mire Szergej felröhög.

És kacagnak, és kacagnak könnycsordultig…

 

 

 

Férfisors

 

Tudod, (itt most Szergej valódi keresztneve van)! – kezdi T, nagyot kortyolva a jófajta veresből. – Az a helyzet, hogy mi, lányos apák szeretjük a lányunkat, és nyilván elfogultak vagyunk vele szemben. Azt gondoljuk, hogy a lányunk szép és kedves, és nincs nála csodálatosabb teremtés. Ennek folyományaként nyilván elégedettlenek vagyunk a vejünkkel, hiszen nem lehet annyira jó, hogy megérdemelje a lányunkat.

Következésképp a vejünk nyilvánvalóan egy hülye, de ezt a magunkfajta ember sosem mondaná ki hangosan.

Hmmm… – gondolja Szergej – ebben az esetben az összes férfi hülye, aki elvette valakinek a lányát.

 

 

11 év 6 komment

*

Máshol

 

 

Szergej alsógatyában és pulóverben ődöng a konyhában. Kávét rotyogtat, meg teletömi a cserépkályhát fával. Ezen a reggelen inkább a házban marad és élvezi a semmit. Egyedül. Aztán hirtelen feltépi a jéghideg mosdó ajtaját, mert a tejeskávé antagonisztikus ellentétbe keveredik az éjszakai hagymával, sós szalonnával és bodzapálinkával. Kár értük.

     Szergej belenéz a tükörbe és a homlokán felfedezi a mély karcolást, amit este szerzett a szederindás bozótban, körme alatt kosz van, pulóvere könyékig koszos. Hmmm… Szergej hamar idomul a környezetéhez. Sosem voltak beilleszkedési problémái.

     20 évvel ezelőtt egy reggel munkára jelentkezett egy bádogos műhelyben. Mivel Szergejt nem vették fel egyetemre Szergej apuka úgy döntött, hogy Szergejnek dolgoznia kell a következő felvételiig. Nem is akármit. Olyan kétkezi melósat. Szergej reggel 6-kor lépett a műhelybe, ahol a melósok gyanakodva figyelték az úri fiút élére vasalt tiszta munkásruhában, vadonatúj munkavédelmi bakancsban. Szergej csendben bemutatkozott, majd leült a sarokba. Pár perccel később megszólították: “Mit iszol?” Szergej ártatlanul arra gondolt, hogy mit kér a gyári kantinból, így bamba arccal zacskós kakaót kért. Rossz válasz. “Körtét vagy barackot?” Szergejnek leesett a tantusz, miszerint korán reggel pálinkát kell innia, úgyhogy erősen szabadkozni kezdett, de rögvest leszúrták, mint egy disznót: “Mi van? Nem iszol a melóssal? Apád is megitta!”

     Szergej tudta, hogy nem menekülhet, ráadásul, ha az édesapja nagyfőnök létére is megtette, akkor neki is helyt kell állnia.

     Így esett, hogy Szergej reggel fél 8-ra segg részegre itta magát, így a munkás fiát meglátogató Szergej anyuka bevérzett szemekkel konstatálta, hogy elsőszülöttje a romlás útjára tért, és erősen felindulva vágta be maga mögött a műhely ajtaját.

     Nos, Szergejről 6 hónappal később munkahelyi jellemzés készült, miszerint könnyen és gyorsan illeszkedett be a közösségbe, s annak hamar megbízható tagjává vált.

 

 

 

Reggel, máshol

 

 

Szergej alsógatyában és pulóverben ődöng a konyhában. Kávét rotyogtat, és már nem rak fát a tűzre. A cserépkályha még mindig ontja a meleget, holott már nincs benne tűz. Elfogyott a fa a házból és Szergej nem kockáztatja meg, hogy gatyában és papucsban a ház háta mögül, a nyirkos farakásról leemeljen pár hasábot.

     Szergej a puha fehér kenyérre hideg zsírt ken, amit a tegnapi resztelt vaddisznómáj alól kapar ki. Habár ritkán reggelizik, de ez most hirtelen kívánatosnak tűnik. A májat Szergej készítette el. Gigantikus mennyiségű hagymát fonnyasztott nyúlós aranysárgára, aprított hozzá egy kis erős paprikát, majd az apróraszelt, még meleg friss májat készre pirította. Só, majoránna, némi pirospaprika és negyedmagával jóízűen falatozott. Szergej nem várt dicséretet, de a zsírosszájú hümmögésből értette, hogy finom és zamatos étellel adott tiszteletet a vadnak.

     Szergej hamarosan kimosakszik, a napokban eltompult kését megélezi, összecsomagol, összesepri a házat és bizonytalan időre visszautazik a Nagy Faluba. És valamiért az, az érzése támad, hogy az új esztendő csak most indul el…

 

 

 

 

11 év 10 komment

*

 

Hajdanában-danában sokat mászkáltam határon innen s túl, s kínosan ügyeltem arra, hogy mindehun tiszteletemet tegyem a helyi kocsmákban, mer ha az embör fia akar valamit egy tájtól, akko’ az ismerkedést ott köll kezdenyi.

 

Van is mán annyi emlékem, hogy könyvet írhatnék belűle, de az imént eszembe jutott egy apróság.

 

Eccer régesrég betértem az italozóba egy hangyafasznyi faluban. Nyilván a fél falu a kocsmában ült, mer vótak vagy tizen. No meg a kocsmáros asszon.

 

Mingyá kikértem a mormota pályinkát meg a pilzeni világost oszt egyenes derékkal álltam a nézésöket.

 

Még alig telt el egy szemvillanásnyi idő, amikor nekem ugrott egy helyi lódoktornak tetsző embör, hogy mán ollan tanult embör fejem van, oszt ű meg kersztrejtvényt fejt, hát mongyam mán meg, hogy mi az a spektrum.

 

Innye mondok, rögtön eszembe jutott aranyjános összes költeménye, mer hogy: “Szó bennszakad, hang fennakad, Lehellet megszegik…” – mán ahogy a velszibárdokban mongya. Ollan csend lett a kocsmába, hogy ihaj, esmeg várták a választ.

 

Hát mán tuttam én, hogy a spektrum színképet jelent, de a gigámon akadt a ser, hogy mongyam-é vagy sem, mert ha jobban belémélyednek a dologba akkor csúnyán feléghetek.

 

Gondoltam majcsak kimászok a csávábul, oszt visszakérdeztem: hány bötü?

 

Aszongya a lódoktor, hogy hat. Számollom ám az ujjamon, hogy a színkép meg 7 bötü.

 

Nem akart az kigyünni sehogyse, hát inkább úgy döntöttem, hogy letagadom a multamat, mán mégse maraggyak szégyenbe, s mondok: Hászen bátyám, haggyon engem békibe az illen okossággal, fuvaros vagyok én, oszt jó ha a bötüvetést mögtanultam, nem illen magos tudományt.

 

Mán aszittem kibujtam a szégyen alul, de a lódoktor rögvest monta: francokat vagy Te fuvaros ecsém!. Ollan a kezed mint a nőgyógyászé, nem raktál meg te fiam egy fél szekeret se egész életedbe…

 

Mingyá elveresedtem bokáig, oszt béismertem az ármányságot…

 

Hát illen kurtán kaptak rajta mán engem a hazugságon, oszt jól az eszembe is véstem én egy életre a tanítást. Mer hogy majd egy láda sert kellett fizetnem, hogy helyrehozzam a böcsületemet.

 

Jutott ez eszembe ez arról, hogy mög mán megint hazugságon kaptam valakit… A rosseb aki megeszi…

 

 

 

 

11 év 6 komment

*

Szergej és az összeesküvés elmélet

 

 

Szergej kinéz az erkélyen és sok egyforma betonkalitkát lát, sőt látja a benne szorgoskodó emberkéket. Szergej vihog rajtuk, de csak addig, amíg fel nem figyel egy gyerekre, aki a szemközti erkélyen – az erkély rácsai közül – őt nézi.     Szergej szívesen meghívná a srácot egy sörre, hogy kitárgyalja mi is az a felettes hatalom, ami ilyen csúnyán megszívatta őket. Ki az ismeretlen teremtő, aki elérte, hogy az emberek egy betondzsungelben 40 m²-es dobozokban, önkéntes rabságba vonuljanak. Mert ugye szabad akaratukból ilyet nem tennének, mert ugye józanul nem gondolhatják komolyan, hogy ez egy elégedett és boldog élet színtere. Biztos sugározzák őket! Ez biztos!     Aztán Szergej felderül, hiszen rádöbben, hogy ő nem rab. Őt nem köti semmi ide, csak fogja a bakancsát és a kocsi kulcsát, s már szökik is…     …de mégsem szökik, hiszen dolga van itt. Vagy csak be van sugározva?

 

 

 

Szerelmi történetek

  

Szergej nem minden szempontból kultúrált esti szórakozását követően meglehetősen vidám vasárnapra ébred. Mindazon túl, hogy gyomrában egy óceánjáró luxushajó készülődik kikötéshez és szájából heveny mocsárszag kíséretében kilóg a hínár, örömmel veszi tudomásul, hogy csekélyke vérveszteséggel élte túl az egyébként maradandó egészségkárosodás okozására alkalmas kalandtúrát.     Szergej agyában az előző estéhez kísértetiesen hasonló paralel események sorjáznak mindenfajta szelekció nélkül, nem mellőzve formai, vagy időrendi hasonlóságot mutató elemeket.     T. szerelmes. T 16 éves, s mint oly sok kortársa szüntelenül szerelmes. Nap mint nap átéli azokat a borzongatóan izgalmas és szívdobogtató pillanatokat, amikor szerelmének tárgya fel-fel tűnik az iskola folyosóján az óraközi szünetekben. T már hetek óta szüntelenül keresi a lehetőséget, hogy szívének titkos szerelmét, akár csak egy pillanatra is láthassa, vagy a folyosón mellette elhaladva egy apró illatfoszlányt elkapjon. T titokban verseket ír és elméjében romantikusabbnál romantikusabb mozzanatokat kreál a kedvessel történő lehetséges megismerkedésről.     S mint ahogy a vad romantikus történetekben mindannyiszor, T számára is elérkezik az a pillanat, amelynél a legfantáziadúsabb forgatókönyv sem teremthetne ideálisabb lehetőséget a megismerkedéshez…, az iskola menzáján.     T egyedül ül az asztalnál, s elfogyasztva a csontlevesnek nevezett sárgás színű meleg csapvizet, rátér az étkezés fénypontját jelentő paradicsomos káposztára.     Ám ebben a pillanatban az asztal túloldalán helyet foglal ő. Azaz Ő!     T egyszerűen nem hiszi el, hogy ekkora szerencséje lehet. T egyszerűen szóhoz sem jut, gyomra görcsbe rándul, fülei lángrózsákat vetnek.     Agya vadul szikrázni kezd és lázasan keresgéli a lehetséges ismerkedési formulákat kezdve az időjárás, a közelgő nyári szünet, vagy épp az aktuális slágerek területén. Míg végül megcsillogtatva határtalan intellektusát egy “Szia! Hogy vagy?” kíséretében lenyűgöző mosolyt röpít át az asztal felett. T legnagyobb meglepetésére – a viharvert kezdés ellenére – az imádott válaszol, sőt ő – azaz Ő – maga kezdeményez beszélgetést. T kezében megremeg a kanál, hirtelen lassítani kezdi a táplálkozás tempóját, hogy tovább nyújtsa a romantikus együttlét időtartamát.     T lassan kezdi felfogni, hogy az a pár perc sorsforduló az életében, hiszen mostantól kezdve naponta köszönhet, és ismerősként üdvözölheti a kedvest, sőt hovatovább felnyitván a kommunikáció mázsás kapuit, akár továbbszőheti szerelmi törekvésének fonalát.     Ám ebben a pillanatban a kedves – azaz a Kedves – egy tréfás megjegyzést tesz a menza specialitását jelentő csontlevesre, minek folyományaként T – nem is annyira a megjegyzés humorosságának okán, mint inkább feszültségén – kuncogni kezd. Összeszoruló rekeszizma a tüdejéből levegőt présel a száj és az orr irányába, azonban a száj épp egy kanál paradicsomos káposzta befogadására készül, így az apró légtömeg az orrán át távozik. Magával sodorva egy némileg nyúlós halmazállapotú “zöld ászt”. T érzékeli a tragikus fordulat és villámgyorsan megpróbálja visszaszívni, azonban döbbenten veszi tudomásul, hogy a zöld ász elérve a szájához közeledő teli kanalat, magával ránt egy szál vöröses káposztacsíkot.     T rádöbben, hogy a “zöld ász” mellett a káposzta is beugrott az orrába, azonban terjedelménél fogva, annak fele kilóg az orrából.     T sorsa megpecsételődött. A másodperc tört része alatt a mennyországból a pokolra jutott, s mindezt fejvesztett meneküléssel koronázta meg.     Szergej a mesélő hitelesítése alapján igaznak véli a történetet, sőt a tegnap este után pontosan tudja, hogy ennél tragikusabb történetek is megesnek a szerelmi csatározások frontján, s oly sok embernek lehet igen “vidám vasárnap”-ja.

 

 

 

11 év Nincs Komment

*

Bóti töpörtyű, Jocó mongya, hogy így nézek ki. Szőrösen, mint a bóti töpörtyű. Na igen, elfelejtettem beretválkoznyi.

Máshun van nekem az eszem járása, húz a fejem össze meg vissza.

 

Mostanság mögnéztünk egy filmet az ecsémmel. Az vót a címe, hogy Levity. Mondom az ecsémnek, hogy az leviti oszt nem levity, mer ángélusul van. Botor gyerek oszt nem beszél nyelveket.

Na szóval kigyün a dzsordan a börtönybül mer nyikhaj sihederként lelőtt egy másik györököt oszt a fél életére böcsukták.

De nagy a baja mer aszongya, hogy csak akkor tisztulhat meg a bűne alól ha ha öt stácijón mögy körösztül.

 

Az első, hogy beláttya oszt elismöri, hogy bűnt csinált, a második, hogy bánnya ám kutyául amit tett, a harmadik meg hogy jóvá teszi ami kárt okozott, a negyedik, hogy a Jóisten mög is bocsáttya neki, s vegül az ötödik, hogy esmeg már nem csinájja megint aszt a b?nt.

De nem tuggya mögkapnyi az áldást mer megölte azt a gyerököt oszt aszt mög nem lehet jóvá tenni. Így asztán csak kárhozik napszámba a hármas stácijóba.

 

Hát ígyen forognak az én gondolataim. mer hogy van ám nekem is bűnöm, ajjaj csomóra. Akinek meg nincsen az meg csak belehazudik a beretválkozó tükörbe.

Osztán ha mög tudom, hogy mi a bűnöm oszt be is látom, mög jóvá is tenném akkor meg mi a kotvaszkos ganyé úristenit csinájjak ha nem haggyák, hogy jóvá tegyem. Pedig biztos a Jóisten azon nyomban megbocsátna, ha odáig érnék én a stációban, mög nem is csinálnám többet…

 

Nem lösz ebből megváltás mán látom…

 

Aszondom cimborák, vessétek a szömötöket magatokra, oszt óvatoskodjatok mint kerge desznyó a kukoricásban, mer lösz nagy sápitozás!

 

Tuggyátok hajdanában danában óvastam én a bibliát is, oszt abba is benne vót, hogy ne cselekedjél olyat, amit tenmagad nem szeretnél, hogy veled cselekedjenek, mer kapsz a pofádra olyat hogy asziszed a kakas is röfög.

No nem tőlem, hanem az édes életed küld majd olyan tolós pofonyt, amilyet legénytől még nem kaptál.

Bűdi Gábor Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.