Bűdi Gábor : Zsombor

— Azt a keserves Úristenit! — az iszonyú mélyről feltörő káromkodás nem a hangerőtől, hanem inkább a benne felgyűlő indulattól volt ijesztő. Az ember a csizma sarkával hatalmas lendülettel rúgta be a tyúkól ajtaját, s kezeiben két pár döglött csirkével megindult az udvar vége felé. A vadász a függönyként terpeszkedő szőlőlugas mögül nézte végig a jelenetet az öreg parasztház tornácáról. A kávéskanál megállt a kezében és kikerekedett szemmel figyelte a gyászmenetet, melynek végén a szomszéd a dögöket a korábban eltüzelt gaz maradványaira dobta, majd visszaballagott a tyúkólba.

— Azt a keserves Úristenit! — vicsorogta újra és újabb két pár jobb sorsra érdemes szárnyas földi porhüvelyével bújt elő, majd rúgta be ismét az ajtót és ballagott hátra. Volt valami mulatságos a jelenetben, amitől a vadász szája mosolyra húzódott, de azért röstellte is vidámságát más baja fölött. Róka vagy görény tehetett hívatlan látogatást a falusi portán az éj leple alatt — gondolta —, majd belekavart gőzölgő kávéjába és mélyet szívott a reggeli cigarettájába. Késő este érkezett barátjával a vadászoknak fenntartott faluszéli házikóba egy baráti vendégvadászat okán. Attila égnek álló hajjal és csukott szemmel botorkált elő a házból pizsamában és papucs híján bakancsban. Asztalhoz ült, megköszönte a kikészített kávéját, szintén cigarettára gyújtott és milliméterre nyitott szemhéj mögül vizslatta a másik portát.

— Mi történt, miért emberkedik a szomszéd?

— Hát, valami csúnyán megpocsékolta az éjszaka a tyúkjait. Amott tornyozza a dögöket hátul.

— Ühüm, róka vagy görény, de inkább görény, mert a róka nem hagyja itt őket kárba veszni. De te mit mulatsz ezen?

— Nem mulatok, csak épp megmosolyogtam ennek az öregnek a káromkodását.

Csendben kavargatták a kávét és élvezték a reggeli napsütést, míg a szomszéd még egyszer Istent szólítva befordult a tyúkólba három csirkéért, újra berúgta az ajtót, majd a kert végében egy kannából gázolajat locsolt a madarak ravatalára és csípős füsttel eresztette szélnek a maradványokat.

— Megyek, kiveszem Zsombort — állt fel a vadász percekkel később és elindult a kocsi felé.

— Nincs a kocsiban, kivettem este. Azt hittem bevisszük a házba éjszakára — kapta fel a fejét Attila.

— Megőrültél? Tudod, hogy mindig a kocsiban alszik, azért hagytam ott! — torpant meg a vadász, és lefehéredett arccal kapta szája elé a kezét! — Te, öregem! Hol van Zsombor?

És ebben a pillanatban szavak nélkül is tudták, hogy mi történt. Hogy milyen vész pusztított a szomszédságban, hogy ki volt az a gonosztevő, aki megtizedelte a szerencsétlen öreg háztáji tartalékát, hogy milyen rút fenevad ítélte halálra életük derekán a szorgos kapirgálókat. Zsombor volt az, a vadász ádáz szálkásszőrű tacskója.

— Na, most vigyorogj, barátom — csapott az asztalra Attila —, mert most igazán benne vagyunk a lekvárban!

Zsombor szemmel látható elégedettséggel és magabiztossággal kacsázott át a telken. Kurta lábait szaporábban szedte, ahogy meglátta az embereket a tornácon, nem próbált meg felugrani, hanem inkább nagyot kerülve, úriember módjára felkaptatott a lépcsőn, szakállát nyalogatva örök csillogással a huncut szemeiben, leült a döbbent férfiak elé és várakozón seperte farkával a gang kövét.

Várt, várta a vizet, a simogatást, a dicsérő szót, vagy valami mást, ki tudja mit, de úgy ült ott méltóságának és rendíthetetlenségének teljes tudatában, hogy szobrot lehetett volna önteni belőle.

A két férfi nevetségesen megnyúlt arccal bambán nézett hol egymásra, hol a kutyára. Szólni nem tudtak, csak ádámcsutkájuk mozgott olykor-olykor föl és le. A hátuk mögött fekete füst szállt az égre, kísérve a teremtő színe elé a jámbor baromfik lelkét. Attila tért először magához, s gyomrából gurgulázott föl a gondolat:

— Öld meg! Barátom, most öld meg! — de közben a kutyát nézte bamba arccal, nyílt, de ostoba tekintettel, mint aki értetlenül szemléli a sátán földi helytartóját, s nem tudja, féljen tőle, vagy küzdjön inkább ellene.

A vadász tátott szájjal fordult barátja felé és mélyen belenézett az arcába. Ahogy egymást nézték meg-megrebbent egy ideg a szájuk sarkán és a szemük körül és… és igazán mély megállíthatatlan nevetés tört fel belőlük. Nevettek és nevettek, hogy könnyük csordult és gurgulázva csapkodták egymás vállát. A vadász felkapta rosszcsont kutyáját, és húzogatni kezdte az alvadt vértől ragacsos szakállát, megpróbált mondani neki valamit, de torkát csak újabb és újabb nevetéshullámok fojtogatták, így feladta annak hirtelen tanítását. Zsombor némi értetlenséggel, ámbár lelkesen nézett a kínlódó vadászokra, majd a már kényelmetlen dögönyözés elől elmenekülve lekéredzkedett, lefeküdt és kisvártatva alvást színlelt.

— Most mi legyen, átmész az öreghez? Már ha biztos vagy benne, hogy a te kutyád randalírozott a szomszédban — kérdezte Attila törölgetve még mindig könnyes szemét.

— Viccelsz? Ahol Zsombor felbukkan, ott kő kövön nem marad, ugyan tagadhatnám azzal, hogy nem biztos, hogy ő volt, de nem lenne tiszta a lelkiismeretem. Bár ahogy elnéztem ezt az embert, lehet, hogy a hátamba vágja a kapáját…

— Megyek veled — húzta feljebb lecsúszó pizsamanadrágját Attila —, nem lesz baj…

 

Húsz ezer forintba és négy kupica rettenetes enyvízű pálinka elfogyasztásába került a vadászbecsület megőrzése, ami olyannyira jól sikerült, hogy a végén Géza bácsi — merthogy az első pálinka után már Géza bátyámnak kellett szólítani az öreget — még Zsombort is száraz töpörtyűvel kínálta. Zsombor és a vadászok is érezték, hogy kerek a világ és nincs is abban semmi baj már, habár a vadászok üres gyomrában a reggeli kávé és a kisüsti antagonisztikus ellentétbe keveredett, amit jófajta kovászos kenyérrel próbáltak orvosolni.

— Tudod, ez a kutya nem is az enyém, hanem Dorcsa lányomé — kezdte a vadász, miközben ecetes uborkát harapott a csülökpörkölt mellé. A tornácon a lugas hűvösében falatoztak, miután szokásos módon a közös vadászataikat közös főzéssel tisztelték meg. — Még négy éve kapta egy barátomtól. Tudod, Dorcsának volt az a szívműtétje… veleszületett rendellenesség. Féltünk, mindent megtettünk volna érte, de nem kért mást csak egy kutyát. A kutyával maradt életben a műtétig, legalábbis a feleségem azt mondja. Aztán minden jóra fordult, azt hiszem. Zsombor az utolsó volt az alomban, nem kellett már senkinek, de a lányomnak ő kellett. A nevét is tőle kapta. Zsombor. Nem tudom miért, de lehetett volna Ördög vagy bármi más is.

— És Te nem nevelted? Mármint Zsombort? — nézett fel a tányér fölött Attila.

— Á, dehogy! Ez a kutya két dolgot nem ismer: a félelmet és mások akaratát. Tulajdonképpen rám sem hallgat, bármit csinál, azt önszántából teszi. Vadászni is azért jön velem, mert ő akar. Ha előveszem a bakancsomat, akkor már ül a kocsi végénél. Dorcsa meg úgy tudja, hogy Zsombor azért jön velem, hogy vigyázzon rám. Érted? Hogy a kutya vigyázzon rám…

A vadász elcsendesedett, csak jóízűen falatozott, de látszott, hogy gondolatok cikáznak a fejében, mert hirtelen felnevetett.

— Képzeld, egyszer letépte a ház hátsó faláról a szigetelést. Az egészet! Szerintem egész nap dolgozott, de megcsinálta. Azt hittem sírva fakadok. Annyi döglött békát hordoz haza, hogy lassan már meg sem lepődök. Állandóan vadászik, mindenre, ami mozog, és tudod, azt látom a szemében, hogy büszke magára bármit csinál. Ha megpróbálom megdorgálni, akkor meg egyszerűen faképnél hagy, szóval nem nevelem. Meg sem próbáltam. Tudod, bármit megtehet, hisz megmentette a lányom életét. Csodát tett a gyerekkel. Akkortájt alig volt Dorcsa nyolc éves. Már hónapok óta nem járt iskolába, csak otthon ült lesoványodva, szürkén, kedvetlenül. Esténként egymás vállán sírtunk az asszonnyal. Zsombor még két hónapos sem volt, amikor Dorcsa kézbe kapta. Attól a perctől minden megváltozott a gyerek kivirult, rendesen evett, korán kelt, későn feküdt nap közben együtt szunyókált a kiskutyával, és csak játszottak és játszottak. Tán csak a műtét idején, meg utána nem voltak együtt. Összenőttek, mint két testvér. Tán ezért van, hogy ez a kutya rám is csak alattvalóként tekint…

— És a lányodra hallgat?

— Micsoda? Még a medve szájába is beugrana, ha ő kérné! Úgy hidd el, hogy érti, hogy ezért jön, hogy vigyázzon rám vadászat közben, mert a lányom ezt kérte tőle. Ez a kutya egy mintakutya, már ha a lányomról van szó. Egyébként meg Lucifer, Belzebub, a patás Ördög maga. Már kölyökként elhordta a cipőimet, de lányoméhoz nem nyúlt, szétrágta a slagot, de gyerek babáit meg sem szagolta, nem ugat, nem védi a házat, ha Dorcsa nincs otthon, de ha a gyerek az udvaron van, akkor Zsombor orosz baka módjára járőrözik és őrködik, és jaj a betolakodónak.

Lassan kiürültek a tányérok és a poharak. Újra kávé került az asztalra és két férfi az esti vadászat esélyeit latolgatta. Megbeszélték, hogy Attila ráül a napraforgó táblára, hogy elriassza a randalírozó kondát, a másik meg rámegy egy váltóra, hátha megfogja az egyik magányos fekete csuhást. Zsombor egy hófehérre nyalt csülökcsonttal bíbelődött a tornác sarkában ügyet sem vetve a világra, egészen addig, míg meg nem érezte a készülődést maga körül. Akkor szokás szerint leült az autó hátuljánál, s nyílván inkább hagyta volna magát eltaposatni az autóval, minthogy a kocsi elmenjen nélküle. A vadász a terepjáró hátuljába dobta a hátizsákokat meg a fegyvertokokat, majd a kupac tetejére került Zsombor, aki úgy ült ott, mint a giccses bólogatós kutya a régvolt autók kalaptartóján. Félórával később a vadászok elköszöntek egymástól, amikor Attila kiszállt a napraforgóföld sarkán, majd pár száz méterrel később Zsombort is kivette a vadász a kocsiból, s mivel az apró lábaival nehezen boldogult volna a magas ragacsos aljnövényzetben, így a hóna alól fürkészett egészen addig, míg az alacsony, de masszív les aljában le nem rakta. A vadász elhelyezkedett a lesen és rákészült az órákig tartó csendes szemlélődésre. Zsombor szokása szerint alvást színlelt, de tisztán látszott, hogy az orra és füle állandó készenlétben van, s egyetlen apró zaj vagy szagfoszlány sem kerülheti el a figyelmét.  A Nap időközben a horizontra ért és vízszintes sugarak színorgiát varázsoltak a szálerdőbe, melyhez a bogarak zúgása és a madarak csivitelése adott andalító háttérmuzsikát.

A vadász nem számított a vad korai megjelenésére, egyébként is tudta, hogy Zsombor sokkal hamarabb figyelmeztetni fogja, mielőtt ő maga bármit is észrevehetne. Főleg úgy, hogy a szél a szemközti nyiladék felől fújt, tehát a kutya bármi is közelítse meg azt, hamarabb megérzi, mint hogy ő meglássa. Különös volt, hogy Zsombor minden tanítás nélkül is tudta, hogy a lesen nem ugathat, nem csaphat zajt. A vadász szerint ez vagy az ősi génjeinek köszönhető vagy egyszerűen csak része a Zsomborral kapcsolatos összes talánynak, de minden esetre a tacskó ennek köszönhette, hogy nem az autóban szunyókálva várakozott, bármennyire is szeretett ott lustálkodni.

A vadász nyugodtan elmélkedett. Nem tudott nem gondolni arra a listára, melyet magában folyamatosan vezetett a kutya kártételének költségiről. Képzeletben most hozzákarcolta a reggeli húszezrest habár pontosan tudta, hogy a lista akár a végtelenségig is nőhet, hisz nincs az a pénz, amely felboríthatná a mérleg serpenyőit, hisz a másik oldalon a lánya szeretete és ragaszkodása áll.

— Eh… — mormogott magában és még a kezével is legyintett egyet, de mozdulatot úgy fejezte be, hogy lehajolt végigsimítani a kutya tarkóját…

 

Alig húsz perccel később Zsombor hirtelen felkapta a fejét. Szúrós szemmel bámult előre, mintha csak röntgen szemeivel átlátna a les oldalának deszkáin. Orrlyukai kitágultak és a gyengülő fényben is jól látszott, hogy szakállán minden szőrszál külön-külön remeg. A vadász rögtön a puskáért nyúlt. Már tapasztalatból tudta, hogy Zsombor reakciója nem pocoknak, nyúlnak vagy hasonló apróságnak szól, hanem a távolról érkező nagyvad szagának. Lehet az őz vagy szarvas is, amire fegyvert nem akart emelni, de a nyiladék csak kevés esélyt ad a jó lövésre, így ha a várt disznó érkezne, akkor nem árt felkészülni. Teltek-múltak a percek, de vadász nem látott és nem hallott semmit, még a legapróbb gyanús jelet sem érzékelte, ami egy állat jelenlétére utalt volna. Lenézett Zsomborra, aki ugyanolyan rendíthetetlenséggel szuggerálta a kilátást zavaró deszkákat, de már a húrként feszülő farka vége is remegett. Biztosra vette, hogy a tacskó nem téved, és a saját vakságának és süketségének ellenére is úgy tett, mintha valami azonnal kilépne a nyiladékra, tehát kibiztosította a puskát, és a távcsövön keresztül figyelte a kitaposott erdei utat. Aprót fordítva a puskán be-benézett a fák közé hátha meglát valamit, de semmi sem mozgott. Hacsak…, hacsak az ott nem egy disznó.

 

A bokrok takarásában szoborszerű mozdulatlanságban egy disznó sziluettjét vélte felfedezni. Lehet, hogy a szeme, vagy ami még rosszabb, a képzelőereje tréfálja meg, de az a sötét folt úgy egy kőhajításnyira mindenképp disznónak látszik. Próbálta mérlegelni az esélyeit. Ez egy nagy disznó, egyedül és percek óta mozdulatlan, ha ez az, aminek gondolja, akkor vagy rálő most, megkockáztatva, hogy a bokor ágain szétfröccsenő lövedék megsebzi, vagy rákészül arra, hogy a hirtelen meglóduló vadat megpróbálja meglőni a nyiladékon. Az utóbbi mellett döntött. A céltávcsövet úgy fordította ki a nyiladékra, hogy még a lencse oldalában lássa a disznót. Hirtelen átfutott rajta az is, hogy nem lesz ideje felmérni, hogy a megugró vad esetében kell-e elé tartani a jó lövéshez, ilyen közeli lövés esetén, vagy sem.

Zsombor halk nyikkanással megrezdült a lábánál, és a vad már lódult is. A méretes test egy pillanat alatt átszelte a nyiladékot, és nagy robajjal tolult előre. A lövést nem jelezte, pedig a vadász úgy érezte, kellő pillanatban a disznó nyakára célozva érintette meg az elsütő billentyűt. Azonnal újra töltött, pedig az eszével tudta, hogy nincs esélye második lövésre. A lövés nyomán számolni kezdett. Százegy, százkettő…   Száznyolchoz érve úgy érzékelte, hogy a csörtetés nem távolodik tovább, így saját becslése szerint 60-80 métert futhatott a vad, mielőtt elfeküdt. Keze rendületlenül remegett, így saját megnyugtatására is ölbe kapta Zsombort és simogatva várta az idő múlását…

A rálövés helyén nem talált sem vágott szőrt, sem vért. Habár Zsombor tombolt a friss váltón, de nem engedte el, hanem Attilát hívta, hogy beszámoljon az eseményekről, mire az rögtön elindult saját leséről, hogy segítsen az utánkeresésben, hisz korai az idő, és siker vagy kudarc esetén is visszatérhet még a leséhez.

 

Negyedórával később már a keresés lázában égtek. Alig tíz méter után apró vércseppeket találtak, így nem engedték el a kutyát keresni, hanem lépésről lépésre, vércseppről vércseppre haladtak előre, a vadász fogta a kutyát, Attila egy lépéssel előrébb fegyverrel a kezében hajlongott sűrűben.

— Meglesz, még harminc méter és ott lesz — nyugtatta magát a vadász, bár a tapasztalata alapján azért ez közel sem volt olyan biztos, de ha a szavaknak ereje van, akkor ez már ne hiányozzon a szerencsés végkifejlethez.

Pár másodperccel később egy sűrű bokros részhez érkeztek. Hirtelen Zsombor nyüszítve-csaholva tépni kezdte magát előre. A vadász fejében ebben a pillanatban átsuhant a gondolat, hogy a disznó él, a kutya ezért kezdett tombolni, önkéntelenül is visszahúzta Zsombort, és figyelmeztetni akarta barátját, de elkésett. A kan kivágódott a bokorból, és akkorát vágott a combjára, hogy egy századmásodperccel később már, mint a felbőszült bika által felöklelt torreádor, a levegőben látta a saját lábait, és tarkójára zuhanva ért földet. Zsombor kicsúszott a kezéből és egyből a disznóra kapott, mire az váratlanul visszafordult és a földön fekvő vadászra rontott.

— Vigyázz! — ordított fel Attila, puskáját maga elé tartva. A disznó a földön fekvő vadászba vágott, mire Zsombor ráharapott a kan pofájára az agyar mögött, és nem is engedte el.

— Nem tudok lőni, nem tudok lőni! — kiabált Attila, de a vadász nem értette, hogy miért nem tud lőni, s már alig érzékelte az eseményeket. Látta, hogy a disznó pörög-forog, a fejét csapkodja, Zsombor pedig élettelen rongydarabként repül a disznó szája körül. A disznó visítása, a kutya felbőszült morgása és Attila hisztérikus kiabálása valami zavaros-szürreális és igen félelmetes eseményként állt össze a fejében. Megérezte, hogy a nadrágja, bőre, húsa gyönge selyempapírként szakadt szét a combján az iszonyatos ütés hatására, de ennél borzasztóbb volt látni, ahogy a kan a földbe fúrja a fejét, és ezzel a kutyát iszonyatos erővel nyomja le…

Lövés dördült. Aztán még egy és még egy. A disznó kifeszített remegő lábakkal az oldalára borult és elcsendesedett. Attila sápadt arccal, az üres puskát a disznóra tartva remegett. Csend lett, olyan csend, mintha sosem lett volna ordítás, visítás vagy nyüszítés. Olyan csend lett, amiben a legapróbb hangok is életre kelnek, mint a bugyogó langyos vér, vagy a táguló tüdő fölött recsegő mellkas.

— Zsombor! — szólalt meg a vadász. De Zsombor nem jelzett, nem ugatott és nem is nyüszített.  — Hol van Zsombor? — kérdezte újra, mire barátja hirtelen magához tért.

— Úristen, a disznó alatt van! — válaszolt amaz, puskáját eldobva odébb rántotta az élettelen vadat, és felkapta a tacskót a földről.

A vadász felpattant a földről!

— Mi van vele?

— Vágás van az oldalán! — válaszolt Attila remegő hanggal. — Veled mi van?

— Én jól vagyok, hozd a kocsit, rohanjunk az orvoshoz!

— Megőrültél? Véres az arcod és a lábad is! Nézd meg!

A vadász lekapta a kötött sapkát a fejéről, ami ekkor már langyos vért szívott magába és szivacsként adta ki magából. Majd előre hajolt és megérezte, hogy a bakancsa is meleg vérrel van tele.

— Szétvágott a disznó, el kell szorítanunk a combodat — mondta Attila kétségbeeséssel a hangjában, földre rakta a kutyát, és már húzta is ki a nadrágszíját. Szabályosan hanyatt lökte a vadászt, és óriásit húzott a nadrágszíjon a combján.

— Nem kell, csak a seb vérzik, itt kívül nincs ütőér, nem fogok elvérezni, csak hozd a kocsit és rohanjuk Zsomborral.

Disznót, puskát, ruhát hátrahagyva száguldottak az erdőben. A vadász a szorítástól zsibbadt lábára fektette a halkan nyüszítő Zsombort. A motor bömbölt, ahogy kitörve az erdőből, Attila átvágva szántón-gabonán, a lehető legrövidebb utat kereste a műút, a város felé.

— Bognár Petihez menjünk, az állatorvoshoz — kérte a vadász.

— Megőrültél? — kiáltott fel Attila. — A kocsi olyan, mint a mészárszék, te meg úgy nézel ki, mint aki aknára lépett, és a kutyát akarod orvoshoz vinni? A kórházba megyünk!

A vadász csak csöndesen válaszolt:

— Hát nem érted? Nem mehetek haza Zsombor nélkül…

 

Attila halkan kinyitotta a kórterem ajtaját és belépett. A hófehér fal előtt koszosan, sárosan és véresen olyan éles kontrasztot húzott, ami már inkább volt hihetetlen, mint hihető.

— Nem kell óvatoskodnod, egyedül vagyok — szólt oda a vadász, mire amaz széles mosolyt terített szét az arcán. — Na, mi van Zsomborral?

— Megmarad! — felelte Attila. — Ne aggódj, már itt van a családod is!

— Hűha! Jó az nekem?

— Hát szorulni fogsz, az biztos! Nyolc öltés a fejeden, tizenhét öltés a lábadon és még Zsombor oldalán is van vagy tíz. Ennyivel már megvarrnak egy kempingsátrat is — somolygott Attila.

— Hol vannak?

— Az orvossal beszélnek, Dorcsa épp azt magyarázza, hogy Zsombor hogyan mentette meg az életedet. Erre az orvos meg látni akarja a kutyát, mert nem érti, hogy mit tudhat egy ilyen vakarcs, ami miatt kockáztattam az életedet. Még jó, hogy a mentő várt ránk az állatorvosnál…

— És az asszony?

— Hát, komám, engem már meggyalázott, úgyhogy… szóval azt hiszem, nagyon rossz napod lesz! — villant Attila szeme, majd szája körül egy ideg egyre idegesebb játékba kezdett…

 

Az orvos elfordult az asszonytól és gyanakodva nézett végig a folyosón. A kórház hajnali csöndjében egyre erősödő vinnyogás, majd hirtelen kitörő felszabadult, visszafojthatatlan férfiröhögés hömpölygött végig.

 

Bűdi Gábor

 

Vác, 2014. április 9.

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.10.21. @ 12:37 :: Bűdi Gábor
Szerző Bűdi Gábor 40 Írás
Nem vagyok író, s nem vagyok költő. Nem tanultam sem írni, sem költeni, s már nem is fogok. De gyakran túlcsordul bennem az öröm vagy bánat, a düh vagy lelkesedés, s ami átfolyik a peremen az rászárad a papírra. Olvasható formában. Van egy vers, amely megváltoztatta az életemet, beszéljen helyettem: "Hozzám már hűtlen lettek a szavak, vagy én lettem mint túláradt patak oly tétova céltalan parttalan s úgy hordom régi sok hiú szavam mint a tévelygő ár az elszakadt sövényt jelzőkarókat gátakat. h bár adna a Gazda patakom sodrának medret, biztos utakon vinni tenger felé, bár verseim csücskére Tőle volna szabva rím előre kész, s mely itt áll polcomon, szent Bibliája lenne verstanom, hogy ki mint Jónás,rest szolgája, hajdan bujkálva, később mint Jónás a Halban leszálltam a kínoknak eleven süket és forró sötétjébe, nem három napra, de három hóra, három évre vagy évszázadra, megtaláljam, mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végkép eltűnök, a régi hangot s szavaim hibátlan hadsorba állván, mint Ő súgja, bátran szólhassak s mint rossz gégémből telik és ne fáradjak bele estelig vagy míg az égi és ninivei hatalmak engedik hogy beszéljek s meg ne haljak." Babits Mihály - Jónás imája