( Anyámnak )
Mindig hazavárt, ha beesteledett.
A hiány nappal elviselhetőbb.
Nem számolgatta soha a sebeket,
amitől fájdalma lett egyre több.
Míg vele voltam, – gyerek – nem hiányzott.
Lógtam rajta, mint ágon a levél.
Belé ivódtam, s ő tőlem virágzott,
ott voltam törzsén, hajszálgyökerén.
Most én várom vissza, mintha el se ment
volna, s alkut kötök a sötétséggel,
ejtsen rajtam éltető sebeket.
Nappalokkal fizetek meg érte.
