Széphistóriák III. 1.

*

 

1.

 

Izraelben a nyelvkurzus befejezése után igyekeztem munkát keresni. Sok lehetőségem nem volt, hiszen semmilyen képesítéssel nem rendelkeztem. Hiába jártam ki pár iskolát is, semmiről nem volt papírom. Ezekre ugyan nem nagyon adtak, de ha valahova jelentkezett az ember, azért másképpen beszéltek vele. Nagyon nem kellett volna sietnem, hiszen mindössze egy év vagy kevesebb állt a rendelkezésemre, mielőtt bevonulok. De anyám testvére hajthatatlan volt, azt mondta, a katonaság előtt kell munkát szerezni, mert ha leszerelek, akkor azonnal mehetek vissza dolgozni, nem kell munkahelyet keresnem. Az öreg vagy húsz éve dolgozott a papírgyárban, mint főkönyvelő. Már nyugdíjas volt, de még mindég számítottak a munkájára, ezért hetente pár órát bejárt dolgozni. Engem is ide akart bevinni, de kijelentettem, hogy nem vagyok hajlandó ott dolgozni. Utálom a protekciót két okból: először is sokan ferde szemmel néznének, hogy valamelyik fejesnek a rokona vagy valakinek a valakije vagyok, és ezért extra jogokkal ruháznak fel. Főleg a fizetést illetően. Másrészt állandóan bizonyítani kell, hogy jó vagy a munkában és kiérdemelted azt, hogy némi–nemű előnyöket kapj. Tehát kijelentettem, hogy nem értek a számokhoz és különben sem akarok gyárban dolgozni, az nem nekem van kitalálva.

– Na, de dolgoznod kell. Anyád megkapja majd a nyugdíját, őt én is segíteni fogom, de magad miatt.

– Nem kell unszolni Miklós! Keresek munkát. Már van egy ajánlatom, biztosan ismered a Fridmant, aki a napbojlereket szereli. Beszél magyarul is. Már csak az órabérben kell megegyeznünk, és bármikor kezdhetek nála.

– Mit akarsz? A Fridmannál dolgozni? Az nem neked való. Nehéz fizikai meló. A tűző napon, tetőkön dolgozni, az nem neked való. És eleve mennyi órabért ajánlott?

– Ötven líra egy órára, ami nem hangzik rosszul.

– Ötven líra az valóban nagyon jó órabér. Ráadásul ezt tisztán kapnád, mert még nem kell adót fizetned. Ha bírod, akkor megéri addig, amíg be nem vonulsz.

Elkezdtem a munkát, és abban állapodtam meg vele, hogyha esetleg nem bírnám, akkor bármikor fel tudok mondani és nincs egymással szemben semmi kötelezettségünk. Ment a munka, igaz az elején néha gondjaim voltak a munkatársaimmal, akik déli zsidók voltak. Ők néha heccelik az európai származásúakat. Wuswusnak nevezik őket a jiddis nyelvhasználatuk után, amit csak az európai közösségből származók beszélnek és ott is csak az idősebbek. A fiatalok nem is ismerik a nagyapák nyelvét. Ez csak sima viccelődés, de a tüskés és bogaras új bevándorlók nagy része félreérti ezeket a vicceket. Velem is ugyanez történt, de hamar tisztáztuk a dolgokat. Másik alapvető probléma volt, hogy ők mindent kajakból, erőből csináltak. Nem voltak buták, sőt volt egy, aki egyetemi tanulmányaihoz így szerezte a pénzt a szünidőben, de sokszor nem használták a fejüket, hanem gyerünk, gyerünk alapon dolgoztak. Amit élveztem ebben a nehéz munkában, hogy tudtam a nyelvet gyakorolni és hetente volt fizetés. Lassan összespóroltam annyi pénzt, hogy megvásárolhattam egy televíziót és egy automata mosógépet. Nagybátyám nem fogadta ezt kitörő örömmel.

– Minek vásárolsz? Én megvettem volna ezeket nektek, nyugodtan félretehetted volna a pénzt másra.

– Köszönöm, de így legalább láthatom a munkám eredményét. Attól függetlenül a pénzt, amit erre szántál odaadhatod anyámnak, hogy betegye a bankba.

Nézett is öreg egy nagyot, de odaadta a pénzt anyámnak, amit nem nagyon akart elfogadni.

   

Már lassan két hónapja dolgoztam, amikor egy nap anyám délután megkért valamire, miután hazaértem a munkából.

– Lenne egy kis plusz feladatod. A szomszédban lakik egy magyar család. Kárpátaljaiak, anya és a két lánya. Elromlott a bojlerjük meg kéne nézni, hátha meg tudod javítani. Vagy ha nem te, akkor valamelyik kollégád. Férje korán meghalt és mind a hárman dolgoznak. Megígértem, hogy megnézed.

– Anyukám én aztán annyit értek hozzá, hogy be tudom kötni a csöveket, azonkívül nem sokat konyítok a dolgokhoz, hiába dolgozom már két hónapja. Eszek valamit és utána azért átmegyünk megnézni.

Legyűrtem pár falatot aztán úgy, ahogy voltam, még melósruhában átmentünk a szomszédba.

Anyám gyorsan bemutatott én meg a lényegre tértem.

– Tehát nem elég meleg a víz? – kérdeztem.

– Ez az egyik baja, de a fő baj, hogy nem jön belőle rendesen a víz. Éppen csak cserren–cseppen, de nem folyik.

– Felmegyek a tetőre, megnézem a dolgokat.

– A harmadik bojler a mienk.

– Megtaláltam volna, mert a csöveket kell csak nézni hova vezetnek.

Nem volt könnyű kijutnom a tetőre, mert a csapóajtót ugyan nem zárták le, de a létrát elvitte valaki. Nagy nehezen azért sikerült kikapaszkodnom. A sok cső közt hamar eligazodtam és meg is találtam a bojlert. Igen ám, de nagyokos módon semmi szerszámot nem vittem magammal. Azért megdöngettem a bojlert, hogy van–e benne elég víz. Mászhattam le.

– Már kész is vagy? – fogadtak.

– Dehogy vagyok. Nem vittem fel semmi szerszámot, sőt nem is hoztam. Mehetek haza fogóért meg ilyesmiért.

– Ne menj sehova, van itt szerszám – azzal már pakolta is ki a nagy szerszámos ládát. – Nincsenek még itthon a lányok, de ha hazaérnek, akkor felküldöm őket, hátha tudnak azért ebben–abban segíteni.

Vettem a ládát és visszaballagtam a tetőre. Légtornászt megszégyenítő mutatványt kellett megcsinálnom, mert mostmár nemcsak magamat kellett kinyomnom, hanem a szerszámos ládát is. Már–már sikerült a mutatvány, amikor a fránya láda teteje kinyílt és a fele tartalma ki– és visszapotyogott. Szerencsére egy fogó meg csavarhúzó és kalapács azért maradt a készletben. Lebontottam a bevezetőcsövet. Ez rendben volt, sőt még elég rendes víznyomás is volt… pillanatok alatt eláztam, mint az esőre kizavart kutya. Visszacsavaroztam, és a másik csövet kezdtem bontani, ami a melegvizet vezeti a lakásba. Abból biza nem jött semmi. Mi a nyavalya van itten? Amikor előzőleg megdöngettem, olyan hangot adott, nem üres. Elővettem a „csavargóhúzót” és belepiszkáltam a csőbe. Valami kemény, de mállékony anyagba ütközött. Kettőt tekertem rajta és ennek eredményeként elkezdett zuhogni a víz. Na ez megvolna – gondoltam. Eldugult, mert biztosan sok volt az utóbbi időben a homok a vízben, na meg vízkő is jócskán lehet benne. Aztán eszembe jutott, hogy sok helyen filtert is tettünk a ki és bevezető csőbe. Igen ám de honnét szerezzek most filtert is. A biztonság kedvéért még megnéztem a két nagy koltint is. Ez egy nagy panel, amelyekben csövek vannak, és ebben melegszik meg a nap melegétől a víz és ez melegíti fel a bojlerban levőt is. Kinyitottam itt is a csöveket, hogy folyjon ki és menjen bele hidegvíz. Egész szép nagy tocsogókat alkottam a tetőn. Legalább kicsit hűsítem az alattam lakó lakását – gondoltam. Lekászálódtam. A lányok már otthon voltak. Kati volt a fiatalabb, cirka velem egyidős, a nővére, Éva meg olyan harminc körüli lehetett.

– Kellene filter a csövekbe, csak azt nem tudom, honnét tudok szerezni. Igazság szerint az lenne a legjobb, ha holnap kérnék a főnöktől, mert akkor nem kerülne pénzbe.

– Használni azért lehet?

– Persze, hogy lehet, de ha nem muszáj, akkor inkább ne. Meg lehet nézni, most már folyik rendesen, de holnap az egészet le akarom engedni, hogy ami kosz van benne, jöjjön ki és újra feltölteném.

– Ülj le már, és a lányok rögtön hoznak egy kávét. Vagy akarsz inkább valami hideget?

– Inkább. Elég meleg volt fent. Ja még vissza is kellene mennem, összeszedni a kipotyogott szerszámokat.

– Kati menjél segíteni – szólt a kisebbik lányának.

   

Másnap munka után mentem a filterekkel, hogy beszereljem. Kati már otthon volt, ő nyitott ajtót. Anyja és nővére elmentek valahová, megkérdezte, hogy ő tud–e segíteni.

– Semmi gond. Már megyek is fel. Csak nézz ki néha a konyhaablakon, mert le fogok kiabálni, hogy mikor zárjad, vagy nyissad a vizet.

Most már gondoltam mindenre és szerszámok is voltak nálam. Nem sokáig tartott az egész és még a kommunikáció is jól ment. Elég volt csak egyszer lekiabálnom, hogy nyissd ki, vagy zárd el. Alig egy óra alatt végeztem és vártam, hogy működik–e a rendszer. A nap már éppen lemenőben volt, ezért bekapcsoltam az áramot, hogy az melegítse fel egy kicsit. Miközben a konyhában ücsörögtünk ketten, elkezdtünk beszélgetni.

– Mióta vagytok itt?

– Most lesz negyedik éve. Munkácson laktunk. Én ott végeztem az iskoláimat. Amikor apám meghalt akkor anyám és a nővérem beadták a kivándorlási kérelmet. Tudod, nálunk van hivatalosan kivándorlás, csak rettenetesen bonyodalmas. Majdnem két évet húzódott, mire mindent megkaptunk. Én addig elvégeztem egy műszaki–rajzoló iskolát is. Nagy hasznát vettem, mert most abban dolgozom. Sajnos fárasztó, mert nagyon oda kell figyelnem és a szemeimet is nagyon igénybe veszi. Már második éve, hogy dolgozom a Tel Aviv–i Repülőgép Ipari Művekben. Minden nap utaznom kell persze. Egy óra oda és ugyanannyi vissza.

– Gondolom azért nem a semmiért csinálod.

– Nem panaszkodhatok. Jó a fizetésem és nem is kellett bevonulnom katonának sem.

– És a nővéred?

– Éva anyámmal együtt dolgozik a szőnyeggyárban Caesarián. Rabszolgamunka, de mit csináljanak. Valamiből meg kell élni. Éva különbben is beteges. Súlyos cukorbaja van. És te? – kérdezte Kati.

– Budapestről szöktem anyámmal. Az, az igazság rögtön apám halála után akartunk jönni, Anyám valakitől hallhatta, hogy tőletek van kivándorlás és beadta a kérelmet. El is utasították. El kellett mennem dolgozni, és mellette tanultam is. Aztán az első adandó alkalommal otthagytuk a szocialista paradicsomot. Szinte semmit sem tudtunk elhozni, mindenünk ottmaradt. Anyámnak van itt két testvére, meg apám öccse. Voltam nyelvkurzuson egy évet és most a bevonulásig dolgozom. Ennyi.

– Nem sok a te eddigi életed sem. És, hogy vagy megelégedve?

– Nem panaszkodhatom. A lakás nekem nem felel meg, de anyám testvére köti az ebet a karóhoz. Előzőleg Pardesz Hanán kaptunk egy szép kis házat, amit visszaadatott mondván, az messze van, nem tudja anyámat látogatni. Azzal, hogy nekem mi a jó, nem sokat törődik. De meg is értem. Egy vénember, akinek már régen nyugdíjba kellene lennie, de még most is dolgozik. A papírgyárban főkönyvelő és nem akarja otthagyni, mert így magasabb lesz a nyugdíja. Se kutyája, se macskája. Anyámon kívül senkije. Illetve van egy neje, akitől már lassan húsz éve különváltan él. Úgy képzeld el, hogy egymással szemben laknak egy házban. Jó kis különélés nem?

Még diskuráltunk erről–arról, amíg hazaérkezett Éva és Lenke néni, az anyjuk. Pár perc múlva anyám is megérkezett, hogy teljes legyen a kép.

– Készen van a bojler és működik is már.

– Mivel tartozunk? – kérdezte Lenke néni.

– Ugyan már! A családban marad – vettem viccesre.

– Azt nem fogadhatom el. Ti is pénzből éltek, és nem köszönömből. Azért nem adnak még kenyeret.

– Tessék csak hagyni. Majd ha szükségem lesz rá, akkor úgyis benyújtom a számlát.

– Nem szeretek tartozni fiam. Vagy most elintézzük…

– Nincs mit elintézni. Miért nem lehet úgy elkönyvelni, mint önzetlen segítséget? Nem üzletelésből segítettem, mert akkor ide sem jöttem volna.

Nagy beszélgetésbe kezdett anyám Lenke nénivel, mivel mind a ketten csak magyarul beszéltek. Illetve Lenke mama még kicsit ukránul is.

Teltek a hetek és szinte mindennapos vendégek lettek. Vagy mi mentünk, vagy ők jöttek át hozzánk. Katival hétvégeken elmentünk kirándulni, vagy a tengerpartra. Éva persze mindig a nyakunkon volt, míg aztán egyszer eszembe jutott a megoldás. Bemutattam egy facér barátomnak, aki az év nagyobbik részét a tengereken töltötte. Maradék idejében meg szórta a pénzét hülyeségekre, miért ne legyen neki valaki, aki megbecsüli esetleg, ha kis figyelmet szentel rá. Anyám is egyre több ismerősre tett szert Lenke néni által. A lakótelepen még sokan voltak olyan velekorú emberek, akik szintén magyarul beszéltek. Esténként aztán a házak előtt, mintha csak falun lennének, mentek a nagy traccspartik.

Mi fiatalok nem nagyon törődtünk velük. Éltük az életünket.

           

Ha az ember valami jóban van benne, ha jó a környezete, nem veszi észre az idő múlását. Velem is ilyen esett meg, amíg egy nap egy levél rá nem ébresztett, mennyire rohan az idő. A katonságtól jött meg a behívóm. Hú, a fene egye, ez nem semmi. Volt cirka hat hónapom a bevonulásig. Katinak elmondtam, nem akarta hinni.

– Augusztusban be kell már vonulnod?

– Úgy néz ki. De nem is baj legalább hamarabb letudom. Különbben is csak két év, és nem három. Elmegy hamar.

– Jó természeted van. Ez egy háborús ország bármi történhet öt perc alatt.

– És mit izguljak ezen? A sorsunkat nem tudjuk elkerülni. Ami ott meg van írva, azon nem változtathatunk.

– Te hiszel ilyenekben?

– Tudja a fene. Engem nem érdekel a vallás, jól tudod. Lehet, hogy van valami, ami, vagy aki irányítja a sorsunkat, azt meg nem érdekli, hogy még akarok–e élni és csinálni valamit vagy sem, jól érzem magam a bőrömben vagy sem, és sorolhatnék millió egy dolgot. Jó, aki el tudja magát varázsolni, és hinni tud ebben. Pedig van lehetőség, hogy azt az intervallumot, ami adatik, azt úgy töltsük el, hogy minden percét kiélvezzük. Ja, jut eszembe. Láttam, hogy hétvégén lesz egy kirándulás a Golánra. Három buszt indítanak. Szombat reggel indulnánk korán, és aznap este jönnénk is vissza. Szólhatnánk Évának és Tomnak, és biztosra veszem, hogy jönnek. Na meg sok öreg is velünk tart, így a szüleink is bátran jöhetnek. Holnap már le is rendelem a helyeket. Csak kaját kell vinni, az meg nem gond. Két nagy hűtőtáska és kész.

– Nekem tetszik az ötlet, és anyu meg Éva is benne lesz.

 

/folyt. köv./

Szerző Avi Ben Giora. 453 írás
A nevem nem pusztán művész név. Még csak nem is nick név vagy ragadvány. Ezt a nevet viselem immár több mint negyven éve, miután kivándoroltam. Azóta sok víz lefolyt itt a Dunán és Jordánon. Jó pár éve csatlakoztam a Hét Torony csapatához és azóta is itt tanyázok, rendszeresen.

11 Komment

Hagyj üzenetet