Mesélnek a képek 3.

..mely rám nézve kicsit terhelő… *

 

 

Nem volt ám olyan könnyű megtanulni azon az egysoros, gombos harmonikán!

      Egy gomb két hangot adott ki. Pl. ha húzták, akkor c, ha összenyomták, akkor d hangot hallatott. A hüvelykujjnál, a basszusnál volt a levegőgomb, ha kevés volt a szufla.

      Déli pihenőben, vagy esténként sokat sziszegtette a gangon a bátyám, és nagyapa dúdolt hozzá, hátha könnyebben kijön a dallam.

      A murci és a muzsika aztán okozott más galibákat is.

      Egyik délután, mikor már egészen jól előjött az „Én vagyok a falu rossza” is, és nagyapa dúdikálta hozzá a második szólamot, én otthagytam őket, kiosontam a kamrába. A kis slag — amit nagyapa a hordóba szokott beledugni, és hipp-hopp, folyt a finom, édes, pezsgős murci máris a pohárba —, ott lógott, csak úgy rádobva keresztbe a hordóra. Gondoltam, megpróbálom, meg tudom-e én is úgy szívni, mint ahogy nagyapámtól láttam. Egyik végét beledugtam a hordóba, nem túl mélyre, jól kifújtam a levegőt, és teljes erőből megszívtam. Abban a pillanatban már éreztem is a számban a mézédes italt, naná, hogy nem köptem ki, és ahogy csordogált, azt én szorgalmasan nyelegettem. Egy idő után aztán úgy gondoltam, elhelyezkedek én kényelmesen. Mivel pincekamra volt, néhány lépcső volt az ajtóban. Kissé ledőltem a küszöbre, úgy fél-oldalvást, a slaggal a számban, nehogy kifolyjon a földre az értékes nedű…

      Bizony, nem tudom, meddig folyhatott belém, nem tudom, hogy kerültem az eperfa alá, és nem tudom azt sem, hogy kerültek elő a szüleim olyan hirtelen. Csak arra eszméltem, hogy egy puha pokrócon fekszem a hűvösben, ott áll a család körülöttem, tele a szám kristálycukorral, azt tömték belém. Valami hangfoszlányok eljutottak az agyamig…

      „… vén bolond kend, hogy nem figyelt a lányra!” — ezt nagyanyám mondta szokatlanul indulatosan…

      „Ez majd jót tesz neki, csak rakjátok szájába a cukrot” — ezt az okos nagyapa mondta, kissé megszeppenten.

      „Jaj Istenem, el kéne vinni a Tihanyi doktorhoz, de mit szól! Kapunk tőle, hogy elsüllyedünk szégyenünkbe”- tördelte a kezeit édesanyám sírós hangon.

      Bizony, a szégyen elkerülése végett csak úgy döntöttek, nem visznek a nagy tekintélyű Tihanyi doktor elé. Még jó darabig ott feküdtem a pokrócon a fa alatt, ott egészen közel a kutyaól mellett. De egyre jobban éreztem magam, és már tisztán tudtam, nagyon rosszat csináltam. Nem illő ilyet tenni egy kislánynak. Szégyen ez, nagy szégyen!

      Az is felötlött bennem, talán nem is visznek már be a házba a nagy szégyen miatt, lehet, hogy nekem is itt lesz a helyem Bundinál az ő kis házában. Igen, biztosan így lesz. Megérdemlem.

      Persze mondanom sem kell, dehogy hagytak volna ott, örültek, mikor lábra álltam és tétova léptekkel már járni is tudtam. Megfürdettek, és be az ágyba!

      Nagyapa a slagot ezután jó magasra, a gerendából kiálló szögre akasztotta, biztos, ami biztos. Pedig nem kellett már félteni tőlem, több okból se.

      Egyrészt sokáig belém sem lehetett volna erőltetni, annyira nem kívántam a murcit, másrészt meg, mire ez az eset feledésbe merült, akkorra már közel sem volt olyan finom a hordó tartalma. Nekem legalábbis nem, bár nagyapának egészen más volt erről a véleménye.

      Ha valaki megtisztelte a házát, és jöttében, vagy mentében beköszönt az udvarba, a házigazda nem mulasztotta el megkínálni egy kis decis pohárkával.

      A borhoz már nem a vékony slag, hanem lopótök dukált. Annak hosszú végét dugta papám a hordóba, szívott egyet a gömbölyű felén lévő lyukon, majd kiemelte és befogta az ujjával alul. A kis pohárka fölé tette, és spricceltette bele a bort — ssss, szinte bepárásodott a pohár, olyan jó hideg és friss volt.

      Ilyenkor vizsgálgatták a színét, dicsérték az illatát, az ízét. Mértékkel, keveset ittak belőle. Be kellett azt osztani, mert ki kellett tartania az új szüretig, ezért csak nagy, ünnepi alkalmakkor került belőle több az asztalra.

      Ilyen volt többek között a disznóvágás.

 

      Folyt. köv.

 

 

 

41látogató,1mai

Szerző Fitó Ica 194 írás
Vidéki kisvárosban élek. Aktív éveimben pedagógusként, ma már nyugdíjban. ÃÂrogatok ezt-azt, s szívesen olvasom mások írásait. http://csendhangok.blogspot.com/search/label/F%C5%91oldal

4 Komment

  1. Ma jutott eszembe, hogy hiányzik a folytatásos regényed.
    Aztán megtaláltam! 🙂
    Előbb persze a képet vizslattam körül. Persze, hogy megismertelek, de a jobb szélén ki áll?
    Unokanővéred?
    Kedves, szórakoztató a történeted! 🙂
    Nekem is van hasonló! /kinek nincs itt mifelénk?/ 🙂

Hagyj üzenetet