Napi hír: „… a BCS közvélemény-kutató felmérése megerősítette, hogy Romániában elevenen él még a kommunizmus iránti nosztalgia.” *
— Jó munkát végzett, fiam! — kezdte a küldött. — Szakmailag értem. De mi van a politikai nevelőmunkával? He?
— Gondolom, a kultúrmunka is…
— Nem gondolni kell, hanem tenni! — förmedt rá a „vendég”.
— Értettem — válaszolta.
Fegyelemhez szoktatott beidegzései működésbe léptek, megérezve a veszélyt.
— Reggel a munkatársakkal politikai tájékoztató és a napi sajtó fontosabb cikkeinek ismertetése tíz percben. Értve?
— Így lesz.
— Továbbá a fővárosból érkezik három frissen végzett megbízható — mondom megbízható (!)— tanerő, akiknek katedrát kell biztosítani a líceumban.
Nem válaszolt egy szót sem erre a meglepő kijelentésre. Valami nagy veszély szele csapta meg. Feszülten figyelt, de nem tudta honnan jön a csapás.
— A történelem, románnyelv és biológia katedrákról van szó. Innen a tanároknak minél hamarabb távozniuk kell, hogy az új, fővárosi, megbízható tanerők megkaphassák a megfelelő állásokat. Na mit szólsz hozzá? Elintézed? Kiásol valami kis piszkos ügyet a múltjukból. Nagybirtokos nagyapa, nyugati rokonság, titkos szerelem. Akármi, ha meg nincs, kitalálsz valami zaftosat. És írásban jelented ide, majd megmondom személy szerint kinek.
— Én ilyent nem tudok megtenni — dadogta.
— Nem is muszáj, vissza lehet menni abba a szép kis hegyi faluba. Sajnos ott az asszony számára nincs állás, de milyen jókat játszódhat majd a kicsi fiad a patakparton. Csak bele ne essen! Hogy is hívják? Tibike? Na, csak vigyázz rá!
Szorongó szívvel ment haza. A feleségének, Liliánának nem szólt, csak magában rágódott. A családjáért való aggodalom töltötte be minden napját. Éjjel nem tudott aludni, étvágya nem volt, csak turkálta az ételt.
A reggeli „újságolvasást” meglepően jól fogadták. Vidám társalgássá, kávézássá alakult szinte észrevétlenül. Árpi szorgalmasan jegyzeteket készített, legyen bizonyítéka a végrehajtásnak. A három tanárról gyűjtendő adatok, már nehezebb ügynek látszott. Nem is írt semmit, s mikor a következő hónapban bement a központba a fizetésüket felvenni, csak a reggeli politikai félóra sikeréről tudott a kijelölt aktivistának jelentést tenni. Akármilyen harmadosztályú beosztott, micsimán volt is az aktivista, messze Kelemen Árpi felett állt a hierarchiában és keményen leteremtette a fiatalembert, az elmaradt leleplező jelentésért.
— Azt hiszem, nem érti a feladatot, de majd teszünk róla, hogy jobban megértse! — fenyegetőzött.
— Na, ez a hónap is jól kezdődik — gondolta hazafelé menet.
Közeledett közben Május 1. Sok műsor, előadás kivitelezése, megszervezése hárult a kultúrigazgatóra, s nem maradt ideje saját bajával, gondjával sokat foglalkozni. Az ünnep most is különös kettőséggel telt el. Egyfelől a hivatalos programok, másfelől a hagyományos májusfaállítás és májusköszöntő vidám vendégjárás. A májusfaállítás a legények dolga, a lányos ház udvarán állítanak fel kizöldült nagy ágat, vagy egész fát, de úgy, hogy a házbeliek ne vegyenek észre semmit. A csendes hajnali órák a legalkalmasabbak erre. Ez az óra arra is alkalmas még, hogy ilyenkor tréfálják meg azokat a gazdákat, akik valamivel kiváltották a fiatalság ellenszenvét. Szóval akikkel „elszaladt a ló”. Se szeri, se száma nem volt a kitolások módozatainak — például, leszerelték az utcai kaput és felvitték a szénapadlásra, vagy bekötötték a házőrző ebet az istállóba a jászolhoz, meg más ehhez hasonló csalafintaságot követtek el. Persze mindezt a legnagyobb csendben. Megsértődni nem volt érdemes, mert a következő évben megismétlődtek a megtréfálások.
A fiatalabbak, de a még a korosabbak is este összegyűltek egy kis tereferére, beszélgetésre, sütöttek húst az udvaron, s iddogáltak, nem is keveset. Éjfél után aztán, mikor már májust jelzett a naptár, udvariasan beoldalogtak a zenészek is az udvarra, vagy a tornácra, s engedélyt kértek a gazdától, húznának el egy-két nótát a vendégek kedvére. S ha látták, hogy tetszést aratnak, úgy cifrázták azt a nótát, ahogy rajtuk kívül más zenész nem is tudná. A prímás a sikeren felbuzdulva rákezd a híres fülemülére. A többi muzsikus csak hallgatja áhítattal, a vendégekkel együtt. Néha a brácsás egyszer-egyszer belebrummog — ahol kell — a virtuóz játékba. S mikor vége szakad a varázslatnak, senki sem tud megszólalni. A gazda odalép, s méltóan honorálja a csodás produkciót. A zenészek meghajolnak és „víg májusi napokat” kívánva odébb állnak.
A patikuséknál is vidám társaság gyűlt össze, ott volt az orvos családostól, és három-négy tanárházaspár is. Eleinte jól is ment minden, szépen mulattak, ahogy kell. Ettek, ittak, énekeltek. Főleg ittak. Hajnalig. Akkor mindenki kidőlt, de a háziasszony — aki végig józan maradt — igyekezett mindenkit elhelyezni gyorsan. Kit egy fotelben, kit a kanapén egy pokróc alatt. Két pár hazabotorkált, bár az utcát keskenynek találták, de végül szerencsésen hazaérkeztek.
Reggel a háziasszony kávéfőzés céljából kioldalgott a konyhába az alvókat kerülgetve. Na, ekkor robbant a bomba!
Ott találta kedves férjét, a patikust félreérthetetlen helyzetben a biológia tanárnővel. Megkövülve állt meg a konyhaajtóban, s egy hang sem jött ki a torkán. A „hölgy” vette észre, de csöppet sem jött zavarba.
— Beszállsz? — kérdezte gúnyosan.
Ettől aztán az asszonynak megjött a hangja, s a cselekvő kedve.
— Kifele! — üvöltötte, s egy jól sikerült visszakezessel telibe találta a biológiában oly jártas ellenfelét, hogy annak megindult az orra vére.
Nem lett a reggeli kávéivásból semmi — mindenki kotródott hazafelé. Másnap folytatódott a munka, s meg kellett emészteni a történteket. Bár az érintettek nem szóltak egy szót sem, mégis kiszivárgott, mi történt. A suttogva terjedő hír, a borzongva továbbadott részletek – ki mit tett, mit mondott, hogy mondta. Árpi fülébe is eljutott a botrány híre.
„Végre akadt valami jelenteni való” — gondolta, s meg is ragadta az alkalmat, megfogalmazott egy részletes leírást a történtekről. Büszkén vitte be a központba, remélve egy elismerő dicséretet. Csalódnia kellett azonban.
— Csak egyetlen jelentés? — förmedt rá megbízott. — Ennél azért többet vártunk! A következő alkalomra mind a három megnevezett személyről legyen anyag!
Otthon nehezen, de rászánta magát, hogy óvatosan utánajárjon a pletykáknak, s megtudjon, valami, bármi apróságot. Rádöbbent, hogy már nem is tiltakozik magában a feladat ellen, és hogy könnyebben fogalmazza a jelentést, amibe többet is belesző, mint amiről tudomást szerzett.
Az állandó fenyegetések, a burkolt és nyílt fenyegetések teljesen aláásták a lelki nyugalmát. Éjszakánként rémálmok gyötörték — feleségét, gyermekét látta autó kerekei, vagy leomló házfal törmeléke alatt, vagy eszét vesztve keresgélte őket a közömbös néma tömeg között. Ilyenkor izzadtan ébredt minden ízében reszketve. Felesége, Liliána kérdezte, mi a baj, de csak kitérő válaszokat adott. Hogyan is mondhatta volna el, hogy eladta lelkét a gonosznak, s most értük aggódik, mert miattuk kényszerül lelkiismerete ellenére cselekedni.
A karácsonyi forradalom aztán elsodorta a régi vezetőkert és újakat teremtett. Árpád számára is úgy tűnt nyugodalmas idők következtek. Nem kért többet tőle senki jelentéseket létező és nem létező dolgokról. Nem is volt senki, aki kérhetett volna ilyesmit. A művelődési ház tovább folytatta munkáját, sőt az emberek mintha többször is igényelnék. Összejövetelek, találkozók, gyűlések váltogatták egymást a nagyteremben.
Jó év elteltével a helyi kórházban találkoztam Árpival. Törésekkel és ficamokkal kezeltek a karambolom után. Kikötöttek eléggé megalázó módon, csövek lógtak körülöttem, s mondhatom elszontyolodott állapotban feküdtem. Nem volt kedvem nekem beszélgetni, de a mellettem fekvő beteg, mint később megtudtam Kelemen Árpi, beszédkényszerben is szenvedett a már meglevő baja mellé. Eleinte nem értettem dadogó, kásás beszédét, de közben rájöttem, hogy az életét meséli kissé összevissza, gyakori ismétlésekkel. Napokon keresztül. Én csak hümmögtem, meg nyögdösődtem közben, mert cudarul fájt a törött lábam. Árpi ez bíztatásnak vehette, mert újra, meg újra elismételte a már elmondott részeket. Lassanként így kialakult a fenti történet.
— Már szépen egyenesbe jött az életünk — hallottam a szomszédom hangját. — Liliánnát kinevezték iskolaigazgatónak, a kultúrmunka is jól haladt, divatba jött a kultúrházban tartani a lakodalmakat, keresztelőket, kézfogókat, ami nem kis bevételt biztosított. Egy nap aztán beütött a ménkű! Megjelent az irodámban az a bizonyos fővárosi kiküldött, aki rávett, fenyegetésekkel rákényszerített, hogy legyek informátor. Az átkozott! Úgy lépett be, mintha a legjobb barátságban lennénk. Nagy „szervusz, hogy vagy?” köszönéssel nyújtott kezet. Én meg csak szorítottam az íróasztalom szélét, s egy halvány „jó napot” is alig sikerült. „Látom, rossz kedved van” – folytatta leülve. Meg sem várta a kínálást (!). „Mindjárt jobb kedved lesz, ha meghallod, miért jöttem”. Választ sem várva folytatta: „Üzletet hoztam neked. Adómentes zsebpénzt!”
Nem reagáltam a kijelentésére, de ő mondta tovább. „A fővárosban nem volt helyem az új vezetőségben, s hogy befogják a számat, kineveztek ide a megyébe a most megalakult Gazdasági Ellenőrző Hivatal vezetőjének. Na, mit szólsz?” Nem szóltam semmit, csak vártam, mi következik. Következett. „Tudod, megalakult ez a sok magánvállalkozás, és legtöbbje szabálytalanságok garmadáját követi el. Az én kezembe futnak össze az ellenőrzések eredményei.” Erre se mondtam semmit.
Én is hallgattam, még csak nem is hümmögtem, nyögdösődtem, nem mertem megzavarni a szomszédom mondókáját. Most már kezdett nagyon érdekelni a történet.
— Tudtam, éreztem, hogy valami nagy disznóság sül ki az egészből — folytatta Árpi. — Jött is a bunkó: „Ha valami szabálytalanságot észlelsz, vagy sejtesz, szólj nekem. Itt a telefonszámom. Minden jelentet esetért jutalékot kapsz!” Ezzel aztán betelt nálam a pohár. Elkapott egy szédülés, és rekedten rákiáltottam: „Kifele!” De lehet, hogy csak suttogtam, vagy azt is csak akartam. Többre nem emlékszem. Itt tértem magamhoz a kórházban. Fél oldalamat nem érzem, akár egy deszka, mintha nem is az én testem lenne, beszélni most tanulok.
/folyt. köv./
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:50 :: dr Bige Szabolcs-
