Thököly Vajk : Disznótoros történetek I.

– Jó rëggelt szomszíd! – szóltak.
– Mëgvan, de csak néktëk, mer ki más a pájinka után van, annak jó napot.*

 

 

 

 

 

Még sötét volt, mikor elindultam a nagyapámékhoz. A reggeli pirkadat a távolban mintha éledezett volna, de messze volt még a kedve.  Így december elején a legjobb az idő ehhez a dologhoz. Bementem a kiskonyhába, ahol leültem, s elém pedig egy tányért tettek.

    — Ëgyetëk, ënni köll ám — szólítottak fel.

    — De mindenëk előtt, ëgy pohár pájinkát tőtök ki — mondta nagyapám, és óvatosan töltött nekem is, és mindenkinek. De nagyon ügyelve ám, nehogy egy csepp is kárba menjen.

    Aztán egy jó falat hagyma, meg szalonna, kis zakuszukával, hozzá torma, és már indulhat is a disznófogás.

    Az ajtó újból kinyílt, és két szomszéd lépett be rajta.

    — Jó rëggelt szomszíd! — szóltak.

    — Mëgvan, de csak néktëk, mer ki más a pájinka után van, annak jó napot — válaszolt az öreg, majd nekik is töltött a poharukba.

    Még jöttek ketten, aztán miután ettek, s ittak egy jó pohár vörösbort, lassan kisétáltunk a ház hátához. A disznó ott feküdet bent az óljában, s szegénynek fogalma sem volt, hogy mi fog történni. Egyik szomszéd bement az ólba, s egy gyors mozdulattal az állat szájába akasztott egy hurkot. Elkaptuk a fülét, farkát, s kihúztuk az ól előtti betonlapra. Volt ott sikítás meg ellenállás, de mivel túlerőben voltunk, nem volt mit tegyen. Nemhiába jó szokás az, hogy már az előtte lévő nap szólni köll a szomszédoknak, hogy jöjjenek reggel disznót fogni. Aztán, ha majd ő vágja, akkor majd mi is megyünk oda segíteni.

    Egy kegyetlen mozdulattal letiportuk oldalára, s miután minden lábát vagy ketten megfogták, nagyapán fölé hajolt, s leszúrta. Elől álltam, s ahogy az alsó, első lábát tartottam erősen, a meleg vér a kezemre spriccelt. De még mindig jobb, ha a kezemre vér folyik, mintha hátul egy rúgás közben kínjában a kezemre szarna. Kellet ám fogni, mert ilyenkor olyan erők szabadulnak fel a disznóban, melyek képesek az ember csuklóját is eltörni, ha jól eltalálja. De nem volt esélye sem. Három perc, s már nem mozdult.  Persze, volt már olyan itt nem messze, hogy bementek inni a szúrás után, s mire kijöttek a disznó nem volt sehol. Bizony, ha hihetetlennek is tűnik, de volt még annyi ereje a halála után, hogy elbújjon a szénatartóba. De itt nem mentünk be inni, jó volt kint is. Ekkor megint elő került a flaska.

    — Erre inni köll — mondta az öreg, s mindenkinek töltögetett.

    Egy pohár volt, s sorban ivott mindenki egymás után.

    — Miért kell egy pohárból inni? — kérdeztem. — Hiszen ha egymás után iszunk, akkor ihatunk az üvegből is.

    — Na, na — szólt az öreg. — Először is úri embërëk móggyára iszunk, pohárbúl. Aztán mëg mégiscsak testvíriesën el köll osztani, s ha üvegből innánk, akkor mindënki addig inná, míg megtőll a bëndője. De így mindënki csak addig iszik, míg a pohár kiürül a kezefejibe — mondta az öreg.

    — Ez igaz — mosolyogtam magamban, s arra gondoltam, hogy ezek a régi öregek mégsem olyan buták, mint ahogy néha viselkednek ebben a rohanó világban. Ezek még tudják, hogy kell lazítani és a nyugalmat megőrizni úgy, hogy közben jól is érezzék magukat.

    A disznófogók ezután elmentek, s a család nekilátott az állat feldolgozásának.

    Először jött a perzselés. Régebben szalmával csináltuk, de most már gázzal. Vagyis, ahogy mondják, perzselővel. Addig langaltuk minden oldalát, míg fekete lett. A szőr, ami eddig borította, az leégett. A szomszédban egyszer gondolt egyet a gazda, és szúrás helyet gázzal ölte meg a szerencsétlen állatot. Rendes volt, se vér se semmi szurkálódás. A baj csak akkor keletkezett, mikor perzselni kezdte, s a disznóban a bentmaradt gáz felrobbant. Az egyik sonkát a cserépről kellett leszedni, a másikat a tyúkudvaron találták meg. A gazda meg nyakig szaros lett a felrobbanó belektől. Tehát az ilyen bajokból tanulni kell, s marad a jól bevált szokás.

    Perzselés után következett a kaparás. Kaparókkal tisztára kellett dörzsölni a testet, s közben folyamatosan locsolgatni. A körmeit letekerni, s a fülét felvágni. Mert biza van olyan gyerek, aki ezt szereti legjobban. Én sose szerettem, de a kis Janika az élt-halt a frissen pirított ropogós disznófülért.

    Ezután szépen megbontottuk, s miután a fejét eltávolította az öreg, kettőbe vágtuk a disznót. Pontosan a gerincénél. Vannak helyek, hol a gerinc mellett vágják, mert akkor a szalonnája jobban kiszedhető. Vagy olyan is van, ahol a sonkáját kinyisszantják a testből, s már kacagva úgy rakják be a füstölőbe. De mi nem így tettük.  A megszokott módon kettőbe vágtuk, majd miután a belső szerveit kivettük, a beleket is eltávolítottuk. Elkaptuk ketten az egyik unokatestvéremmel, persze csak a felét a disznónak, mert így is nehéz volt, és bevittük a kiskonyhába. Azután a két jó darab fél disznó felkerült egy asztalra. A disznóhordásnak is megvannak a maga fortélyai. Az első bordák között kell vágni egy rést, ahol bele lehet kapaszkodni, s még a gerincénél is hátul van egy hely, ahol könnyen meg lehet markolni. Ha én fogom elől a jobb kezemmel, s a velem szemben lévő segítőm hátul a jobb kezével, akkor már könnyen megy a dolog. Kicsit megemeljük, s a test alatt benyúlva megragadjuk egymás kezét. Pontosan úgy, ahogy az egyetemen tanították nekem szertornából. Nagyapának nem tanították egyetemen, mégis tudja, hogy miképp kell alkalmazni ezt a fogást.

    A káposztaleves már gőzölgött a tüzelőn, s a frissen beletett orja is már ott rotyogott vele.

    Pár óra múlva már a hurkatöltő és a kolbásztöltő is nyekeregve nyomta ki magából a frissen darált húst, s a fokhagyma is a helyére került. Volt is ott evés-ivás, mikor egy ilyet feltettek az asztalra.

    — Na ëgyetëk, me a kolbászt, míg a hideg ki nem csípi, addig nem lësz jó — szólt megint az öreg, s lehörpintett egy jó kupica páleszt.

    Több hét, s hideg kell ahhoz, hogy a kolbász igazán jó legyen. Először is a füstölőbe meg kell rendesen füstölődjön, s aztán pedig a padlásra kerülve, a hideg jól meg kell csípje. De utána egy jó fej vöröshagymával minden pénzt megér. Valahogy ezért is érzem én azt, hogy ez a generáció, amit képviselek, ha a mai világ nyelvén fogalmazok, selejtesebbek, mint a nagyapám generációja. Áprilisban lesz nyolcvannyolc éves, és a pincébe, a hegyoldalra még szinte úgy megy, mint én. Nem esznek annyi stresszt, mint mi, s nem esznek annyi mérget sem, mint mi. Régebben csak a természet adta étel került az asztalukra, ami ma a bio néven fut. És én csak reménykedni tudok, hogy azokat a géneket hordom magamban, miket ő kapott az Istentől.

    Na de most nem is az a lényeg…  Inkább ëgyünk jóítvággyal, a jó falusi kolbászbúl.

Legutóbbi módosítás: 2009.12.01. @ 10:42 :: Thököly Vajk