S. Szabó István : Pórázon XL. rész

Az élet az egyetlen olyan dolog a világon, amit nem lehet túlélni. Még akkor sem, ha a nagy igyekezetbe belepusztul az ember. *

 

52.

 

Nem volt semmi az éjszaka. Bélám mocskos módon betörölközött. Esett-kelt, énekelt, majd rókázott. Később kiment a kertbe és a tölgyfának alázatosan jelentette, hogy felszámolták a kommunizmust, majd keresztbe feküdt a konyhaasztal alatt és elaludt.

    Végre én is lefeküdtem.

    Hajnali háromkor felhívott Bedő — nehogy szétaludjam magam —, és sok szerencsét kívánt közös vállalkozásunkhoz. Azt ígérte, hogy az ünnepek után tiszteletét teszi nálam. Kíváncsi rá, hogy végzem az általa megszabott dolgomat. Mivel nem tudtam már visszaaludni, garázsomban töltöttem az éjszakát. Bütykölgettem a Skodát, ha már az enyém.

    Reggel meglehetősen nehéz volt Bélámba életet verni. Persze, azért a pofonosztás még megy, így nem telt bele röpke órácska, és testőröm menetkész állapotba került.

    Végre úton vagyunk.

    Emberem az alkalomhoz illő Esterházy-kockás öltönyben, aprókockás ingben, egyszerű, pálmafákkal, homokos tengerparttal, ködbevesző hegyekkel, napozó hölgyekkel díszített nyakkendőben, fehér kesztyűben igyekszik úton tartani autónkat.

    Jómagam üzletember szindrómában szenvedve, sötét zakóban, világos nadrágban, bőrcipőben terpeszkedem a hátsó ülésen.

    Kurva sok időbe telt, mire kijutottunk a fővárosból. 

    Szerencse, hogy a Köztisztasági és Kukaügyi Hivatal még augusztusban bejelentette: nem kell beszarni emberek! Ha lesz hó, mi is az úton leszünk, és takarítjuk!

    Így is van! Elvégre az ígéret szép szó, nem igaz?

    Az egész városban egyetlen-egy hóekét láttunk. Felemelt lapáttal várta a mentést, mert lecsúszott az útról.

    Jelenleg az út- és hóviszonyoknak megfelelően, óránkénti tizenkét kilométeres sebességgel vágtatunk a sztrádán.

    Még Zuglóban történt úgy másfél órája, hogy a Jancsiról és Juliskáról elnevezett óvoda sétáló kiscsoportja az egyik kanyarban megelőzött minket.

    Sofőröm sokat nem pofázik út közben.

    Poroszkálunk, Bélám szemei az úton, kesztyűs keze görcsösen markolja a kormányt.

    Emelkedő.

    A jégpályán korcsolyázik a kocsi.

    — Bele neki a francokat! Kapaszkodni uram! Én nem tudni, hogyan megyünk fel dombra.

    Rendes krapek vagyok, lelket öntök a fiúba.

    — Ez nem domb, hegy! — nyugtatom, és meggyújtom pipámat.

    Nem nagyon figyel rám, minden energiáját leköti, hogy a hat méter széles úton tartsa kocsinkat. Most már nincs egyenes szakasz. Kanyar kanyar hátán, olyan emelkedőkkel, hogy attól félek, hanyatt esik a német csoda.

    Gyöngyözik a fiú homloka.

    Jobb oldalunkon szakadék, balra sötét fenyveserdő.

    Mint a mesében. Csak a gonosz vasorrú bába hiányzik.

    Őzek csapata vonul át előttünk az úton.

    Állunk.

    Szerencsétlen állatok! Élelmet keresnek a szügyig érő fehérségben. A hatalmas agancsú hím megáll az út közepén, gyanakodva nézi kocsinkat. Majd lerohannak a meredek lejtőn, és eltűnnek a szemünk elől.

    Előbújik a felhők mögül a nap, és fáradtan világít a hideg országútra.

    Farol a kocsi, egyhelyben pörögnek kerekei.

    — Meg kell tolni, uram! Ez nem indulni el!

    Kiszállok, nekiveselkedem.

    Kevés vagyok, hasra vágom magam, Bélám röhög.

    — Ez lenni szép mutatvány! Ha én pontozni gyakorlat, akkor kapni tíz pont!

    Sajog a térdem, nadrágom kiszakadt.

    — Oké, nagyokos! — mondom bosszúsan. — Cseréljünk csak helyet!

    Nem megy! Tekergetem a kormányt, adom a gázt, egyhelyben rumbázunk.

    Állunk az út szélén, várjuk a felmentő sereget. Vagy az olvadást. Most már hét ágra süt a nap, szikrázik a hó. Szél támad, táncra perdülnek a hópelyhek. Felveszem a felöltőmet, előkeresem a térképet. Igazán közel vagyunk már.

    Bélám gumiszőnyeget vesz elő, a kocsikerék alá helyezi.

    Lassan elindul.

    Felkapom a szőnyeget, bicegek utána, ne kelljen megállnia. Beugrom a hátsó ülésre.

    Haladunk.

    — Itt lenni ész, uram! — kiáltja ragyogó szemekkel.

    — Ez jó volt — mondom neki flegmán, nehogy fejébe szálljon a dicsőség.

    Megint farolunk. Kocsink orra az erdő felé csúszik. Felugratunk az útpadkára. Kiszállunk, támaszkodunk az autó oldalának. Várjuk a csodát.

    Valahol a fenyves mélyén harkály kopácsol, vaddisznócsalád csörtet. Hatalmas károgással varjúcsapat érkezik. Lent a szakadék alján őzek dugják fejüket a hóba.

    Fagyos csend borul a tájra, csak az erdő neszez.

    — Na, mi lesz, Béla úr? Itt fogunk éjszakázni?

    — Én nem merni beülni! Megcsúszni és lezuhanni szakadék! — feleli majrésan, de valószínűleg igaza van.

    — Pedig a Mercit nem hagyhatjuk itt, mert a főnökét megütné a szél, ha kocsi nélkül baktatnánk haza — mondom neki határozottan.

    Felemeli mutatóujját, kitágulnak pupillái. Csak nem fény gyúlt elméjében?

    — Próbálni meg! — suttogja, mint valami titkot. — Próbálni meg felszerelni hóláncot!

    Hoppá! Hoppá! Berobban az agyam!

    — Ezzel azt akarja mondani — mondom idegességemben kicsit fuldokolva —, hogy van hóláncunk?

    Mosolyogva bólogat.

    Lehet, hogy megölöm.

    Hátrasétál, dobozt vesz elő a kocsi farából, kezembe adja.

    — Nem szólni, mert én nem tudni felszerelni — mondja szabadkozva.

    Hű, de kár, hogy nincs nálam fegyver!

    Szó nélkül térdelek le a kerekek mellé, felcsatolom a láncot. Ismét haladunk. Pár perc múlva minden előzetes jelzés nélkül vége az útnak.

    Kicsi tisztásra érünk.

    Mindenfelé autók, emberek, lovak szánok.

    A fák alá terelnek bennünket, leállítjuk az autót. Hozzánk lép egy díszes egyenruhában feszítő férfi.

    — Isten hozta önöket! Sajnos, omlás volt, és a szállodát csak lovasszánokkal lehet megközelíteni.

    — És mi lesz a kocsikkal? — kérdezem.

    Mélyen meghajol, mintha legalábbis herceg lennék.

    — Uram, ne aggódjon. Éjjel-nappal őrök vigyázzák a járműveket. Ahogy az út megtisztul, felkerülnek a szállodához. Kérem, helyezkedjenek el valamelyik szánon, indulunk.

    Ezzel odaint egy felnyírt hajú fiatal suhancot, csomagjainkat átpakoltatja, mi pedig helyet foglalunk egy idős házaspár mellett.

    Csettint kocsisunk az ostorral. Meglódulnak az arab félvérek.

    Csilingel a száncsengő.

    Juhujj! Ez gyorsabb, mint a mercsó! Pattog az ostor, hideg pára száll a paripák orrlyukából. Madarak röppenek fel a fákról, kíváncsi ravaszdi figyel a bokrok mögül. A nehéz hó földig nyomja a fák ágait. Megrémült, magányos szarvasbika menekül a sűrű felé. Odavág a kancsuka, nyerítenek a lovak. Jól esik nekik a száguldás.

    Bélám a végtelen szibériai hómezőkre gondolva valami érzelmes orosz dalt dúdol magában.

    Megszólal a szemben ülő idős úriember.

    — Engedelmükkel, bemutatkoznék! Berger Miklós, nyugalmazott tűzoltóparancsnok vagyok! Ő pedig a feleségem, Elvira.

    Míg ezeket mondja, ültében összecsapja bokáját.

    Megbiccentem fejem, megmondom, ki vagyok.

    — Sokáig maradnak fönt? — kérdezi.

    — Másodikáig — felelem.

    Lankad az iram, emelkedik az út. Poroszkálunk. Lovaink nagyokat fújtatnak, felemelt farokkal potyogtatják a lócitromot.

    Elvira a férjéhez intézi szavait.

    — Kértem önt, Miklós, ne ismerkedjék idegenekkel! Sosem lehet tudni!

    — Szívem! Karácsony van, és az ember melegségre vágyik! — mondja az öreg maró hangon.

    Még a tájnál is fagyosabbá válik az asszony hangja.

    — Ezzel azt akarja mondani, hogy nálam nem kapja meg az ünnep melegét?

    Miklós bácsi összeszorított szájjal, hűvösen mered maga elé. Nehezen préseli ki a szavakat.

    — Nem! Ezzel azt akarom mondani, hogy szeretném magam jól érezni! Emberekkel akarok ismerkedni, beszélgetni akarok!

    Az asszony türelmetlenül dobbant csízmás lábával.

    — Elég! Nem akarom azt, ami öt éve volt Krakkóban!

    Valószínűleg sosem tudjuk meg, mi volt öt éve Krakkóban. Egy kanyar után gyönyörű kastély tárul könnyező szemünk elé. Többholdas őspark közepén, hatalmas, százéves fák között békésen elterülő fenséges épület büszkén várja vendégeit.

    Kocsisunk visszafogja a lovakat, és a feljáró elé kanyarodunk.

    A felújított, háromszintes épület ködbe néző, spalettás ablakaival uralja a hegy ormát. Távolabb, a bírtok szélén óriási istállót látok, kifutóval, hancúrozó ménekkel. Kerítésnek támaszkodó, beszélgető lovászokkal, prüszkölő paripákkal. A szél felkapja és idefúja a friss széna illatát.

    A lépcsőfeljáró tetején feldíszített fenyőfa, villogó, színes égőkkel jelzi a közeledő karácsonyt. Szürke egyenruhás szállodai alkalmazottak sietnek elénk, hogy szobánkba vigyék csomagjainkat.

    Távol a horizonton lassan búcsúzik a halványan somolygó napkorong.

    Leszállunk a szánról, ropog a szűz hó talpunk alatt.

    Béke és csend varázslatos nyugalma telepedik rám.

    Íme, a Mennyország!

    A szálloda halljában gyülekezünk.

    Körülnézve megállapítom, hogy nem volt túlzó Csúfika megállapítása az utazási irodában! A magam 45 évével klott gatyás suhancnak számítok az éltes társaság közepén. Nálam jobban már csak Bélám rí ki a tömegből. Persze, ebben jelentős szerepe van Bosszanova Csucsu szerelésének. Többen körbejárják és megtekintik, mert valószínűleg ilyen csúnyát még életükben nem láttak. Bélám kicsit félreértve a dolgot, büszkén feszít üdekockás öltönyében. Kicsit hátrább húzódom. Ennek két oka van. Az egyik, amíg lehet, titkoljam, hogy ez a remekbe szabott férfi velem van. A másik ok pedig rém egyszerű. Hagyom őt sütkérezni a csodálkozó tekintetekben.

    A vendégek csacsogva, kacarászva gyülekeznek a recepciós pultnál.

    Bélám belesüpped az egyik fekete bőrfotelbe, újságot lapozgat. Én meg kíváncsian szemlélem üdülőtársainkat. Meg kell, hogy állapítsam, vagy unatkozásra leszek ítélve röpke két hétre, vagy családi fotóalbumok érdekfeszítő megtekintésével leszek elfoglalva. Azokat nagyon szeretem! Itt látható Ferike hat hónaposan, két évesen, nyolc évesen, és maszatosan. Aztán látható még iskolába menet, iskolából jövet, jaj, ez már Ferike első szerelme, emlékszel Géza, amikor bemutatta? Ez meg már Ferike esküvője, na és ő az unoka! Ez meg szegény Vilma néném temetése. Nagyon rendes asszony volt, csak hát ugye, becsapta őt a Csaba. Aztán Csabát lecsukták, de arról nincsen fotó. — Ilyen, és ehhez hasonló programok várnak rám, de ez még mindig jobb, mint anno az FBI csúcshülyéit hallgatni.

    A pult mögött serénykedő nagydarab portás idegesen üvöltözik.

    — Kérem önöket, foglaljanak helyet! Majd szólítom önöket a bejelentő aláírásához!

    Végre elcsitul a zsivaj, fotelokba, székekbe ülnek a vendégek.  

    Legalább van időm megcsodálni a pazar előcsarnokot.

 

    Az oválisra kialakított előtér közepén van a portások birodalma. Innen jobbra amolyan társalgó-féle, alacsony, kerek asztalokkal, nehéz bőrfotelokkal. A fal melletti kanapé mellett kovácsoltvas hamutartó. Tőle távolabb könnyező pálma, mellette oroszlánfejjel díszített szökőkút. Kicsit hátrább roppant akvárium, moszatokkal és úszkáló tengeri „szörnyekkel”. A helység végéből boltíves átjárón keresztül közelíthető meg az étterem és a bár. Jobbra a bejárattól széles, egyenes lépcső visz az emeletre. A falakat a plafonig mahagóni faburkolat takarja. Lábunk alatt süppedő, vörös szőnyeg nyeli el lépteink zaját. A szintén faburkolatú plafont nehéz üvegcsillár húzza lefelé.

    Az egész berendezés szolidan visszafogott, egyszerű, és mégis arisztokratikus.

    Végre engem szólítanak. Aláírom a bejelentőt.

    Görnyedt hátú londiner mutatja az utat emeleti szobámhoz.

    A fiatal, pattanásos képű, rövid hajú boy hosszan babrál a zárral.

    — Elnézést, uram, rögtön nyitom! Nemrég mázolták, és még nincs bejáródva — csevegi.

    Végre bent vagyunk.

    Ez egy igazi lakosztály, a nívós fajtából. Tornaterem nagyságú, pazarul berendezett szobából, plafonig csempézett, tükrös, kádas, zuhanyzós, seggmosós vécé- és fürdőteremből áll. Az erdőre néző ablakokat nehéz függönyök takarják. A falakon drága festmények másolatai. Ragyogó csillár a plafonon, kínai vázautánzat a sarokban. Vörös-kék szőnyegen kísérem a fiút a sarokban álló bárszekrényhez. Szolgálatkészen nyitja ki az ajtót, szemrevételezem italkészletemet.

    — Uram! Ott a másik szekrényben van a tévé és a hifi berendezés. Ha ételt vagy italt szeretne rendelni, ott a tükör mellett a falon van a házitelefon.

    — Köszönöm — mondom. — És városi vonal?

    Megrázza a fejét, sajnálkozva mondja.

    — Az nincs. Egyedül az igazgató úr irodájában van olyan masina.

    Levetem a zakómat, kibújok cipőmből.

    — Értem. Apropó, az igazgató úr itt van? — kérdezem.

    Kerüli a tekintetem, úgy válaszol.

    — Nincs. Még nincs.

    Leülök a nyolcszemélyes ágyra. A krapek a kandallóhoz sétál, farönköt dob a tűzre. Aztán egyik lábáról a másikra áll. Türelmetlenül téblábol. Menne is, meg nem is.

    Folytatom a kérdezősködést.

    — Ugye, herr Knauff a tulaj,

    Igent bólint.

    — No, fiam! És mikor érkezik Knauff úr?

    Szemembe fúrja tekintetét.

    — Az ünnep után.

    — Karácsony után, vagy Újév után?

    Megrántja vállait, mint akinek mindegy, mikor jön a főnöke.

    — Karácsony és Szilveszter között — mondja nem sok meggyőződéssel.

    — Pontosan mikor? — feszegetem tovább. — Beszélni szeretnék vele.

    Nem sieti el a választ. Most már sokkal lazább, már-már szemtelenbe fordul viselkedése. Karba fonja kezeit, bal lábával kapál, mint egy ló. Az is lehet, hugyoznia kell.

    — Uram! Egész biztos, észre fogja venni, ha Knauff úr megérkezik.

    Pénzt veszek elő, kezébe nyomom.

    — Ha mégis elkerülné a figyelmemet főnöke érkezése, megkérem, értesítsen.

    Gúnyos mosoly suhan át az arcán.

    — Biztosíthatom uram, mindannyian észre fogják venni, ha itt a főnök!

    Zsebrevágja a lóvét, sarkon fordul, kimegy a szobából.

    Kipakolom a bőröndömet, a pénzzel teli táskát beágyazom a hatholdas ágy egyik felébe. Teleengedem a kádat, nyakig merülök a habokban. Még van két órám az ismerkedéssel egybekötött vacsoráig.

    A fürdő után laza fröccsöt töltök magamnak, meggyújtom pipámat, bekapcsolom a rádiót. Zorán énekel a hiszékeny faterjáról.

    Leülök a trónszékre emlékeztető fotelba, meztelen talpaimat a kandallóban ropogó tűz felé fordítom.

    Táncolnak a lángmanók, sárkányfogakkal habzsolják az akácot.

    A magány körül forognak gondolataim, amikor kopogtatnak ajtómon.

    Sötét szmokingban, csokornyakkendőben Bélám érkezik.

    — Uram! Jönni elem vacsora? — kérdezi.

    — Persze! Én is felöltözöm, addig töltsön magának valami italt — mondom neki, és remélem, nem iszik meg egy vödör vodkát csak úgy, az íze miatt.

    Bevonulok a spanyolfal mögé. Nadrágom felvételével bajlódom, fél lábon billegek, amikor emberem színültig töltött poharat nyújt át a paraván fölött.

    — Egesség! — mondja.

    Lábam ujjától a fejem búbjáig elönt a forróság, amikor gallérom mögé küldöm a vodkát.

    — Vizet! — krákogom.

    Emberem hangosan mulat, miközben ráugrom a falikút csecsére.

    — Te nem bírni körömlakk uram? — kérdezi.

    Vörös fejjel, rekedten adom ki az utasítást.

    — Gyerünk vacsorázni!

 

Legutóbb szerkesztette - S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045