Sonkoly Éva : Egy pillanat

Van akinek csak játék az élet…*

 

 

 

A karcsú nő vidáman szállt be az aranyszínű autóba, enyhén szalonspicces állapotban. Szinte végigfeküdt az ülésen, s rábízta magát a vezetőre. Hallgatta a lágy zenét, ringatózott az ütemére. Szemét lehunyva szinte látta a pezsgőt poharában, a felfutó gyöngyszemekkel. Ajkát megnedvesítette, érezte az ízét. Édes volt, mint az élet. Lábát keresztbe fektette, de nem erről a pózról álmodott. Rézvörös haját fürtökbe rendezte egy laza mozdulattal, s nézte a tenger hullámzását, így messziről, s gyönyörködött a holdfényben.

  Egy kanyarnál, ahol mélyen a vízbe nyúlt egy földnyelv kis sziklával a végén, hirtelen elnevette magát, s megállította az autót. Mikor kiszállt észrevette a szikla közelében álló fiút, aki a vizet nézte.

   — Milyen romantikus! — gondolta. Lesétált a partra. A homokra érve kilépett a cipőjéből. Mire lassan a sziklához ért óvatosan lecsúsztatta ruháját is. Úgy ült, hogy a fiú, ha idenéz, s miért ne nézne… csak egy Sellő alakját lássa a holdfényben. Várt. Várta.

  A fiú ábrándozott valakiről, s mikor oldalra nézett azt hitte megelevenedett ábrándképet lát. Kinyújtotta a kezét, s körberajzolta a látott kép kontúrját. Olyan volt, mint akiről álmodott.

  Lassan lépegetett felé, nem is hitte, hogy elérheti. Pont azért vonzotta, mert olyan elérhetetlen volt.

  — Álmodom — gondolta, de szép álom. Aztán megérintette, s érezte a valóságot. Saját testének valóságos gondolatát. Milyen bársonyos a bőre… ez volt az utolsó gondolata. Aztán valami csoda történt vele.

  Jó idő telt el a parti fövenyen, már a Hold is más árnyékot mutatott volna, ha nem takarja a felhő.

  Teste zsibbadt volt, feje zúgott, mikor kacagást hallott az út felől, s autózúgás törte meg a csendet…

 

Legutóbb szerkesztette - Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 563 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"