S. Szabó István : CIKÁ-PATI / Tizenegyedik fejezet

Történet a hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek.*

11.

 

 

 

Délelőtt volt a temetés.

Erről nem akarok beszélni. Egyszerűen nem tudnám elmondani, hogy ott mit éreztem. Egy valami azonban bizonyossá vált. Azt hiszem, bár még sosem próbáltam, hogy meghalni könnyebb, mint búcsúztatni.

Az iszonyat.

Nehéz szívvel, szomorúan ülünk a Csajkovszkij Parkban. Ki a fűben, ki a padok támláján.

A mélabús, áthatolatlan csendet Néró töri meg.

— Nem kellene játszanunk. A Lászlósok megértenék.

Mintha nem is nekünk beszélne, ülünk tovább, senki sem válaszol.

Folytatja.

— Ha akarjátok, elmegyek hozzájuk, megbeszélem.

Fityere feltápászkodik a fűről, hatalmas csulát sercint a földre.

Csorog a Tojás cipőjén.

Imink a Petihez intézi szavait, de fél szemével a Tojást stíröli. Félti azt a nagy pofáját. De amaz nem törődik vele.

— Játszunk! És nyerünk! Érted, Néró! Nyerünk!

Ismét csend van, csak a Smasszer csuklik.

Tyutyu veszi át a szót.

— Soha nem léptünk még vissza, és most sem fogunk!

Néró replikázik.

— Én csak arra gondoltam…

— Várj Peti! Még nem fejeztem be! — szakítja őt félbe a Tyutyu. — Ez a csapat még sosem vesztett.

Kis szünetet tart, aztán kimondja azt, amire szerintem a többség gondol.

— Slózi is így akarná.

Várkonyi leugrik a pad támlájáról, nyújtózkodik.

— Akkor készülnünk kéne. Mit szólnátok a ma délutáni öt órához? — kérdezi.

— Ötkor edzés! — adja ki Smasszer a parancsot.

Kezet fogunk és mindenki igyekszik a dolgára.

Villamossal rongyolok haza. Fejembe öntöm az ebédet, kinyitom az agyam. Gyorsan kell tanulnom, kevés az idő. Holnap matek dolgozat, sikerrel kéne abszolválnom.

 

Harmadikként érek a pályára. Csigalassúsággal, nehézkesen gyülekezik a társaság. Ha ezt tudom, akkor még átnéztem volna bioszból, a nádi tapirok rituális párzásával foglalkozó részt, Gyökösné nagy örömére.

Negyed hat is elmúlik, mire elkezdjük a tréninget.

A gumiszobában felnőtt Smasszer az edző. Először futtat minket a barom, aztán gimnasztikázunk. Szerzet valahonnan egy sípot és azzal adja az ütemet. Tisztára úgy viselkedik, mint valami sztártréner. Igaz, hogy közeledik a naplemente, de még mindig foncsorozott napszemüveg takarja el nem mindennapi zavaros tekintetét.

— Gyorsabban szökdécselj! — kiált szinte magából kikelve, és lazsálásunkat látva idegesen telenyálazza a sípot.

— Focizni jöttünk te barom! — morogja Totem. — Nem szöcskeképzőbe!

— Garami! Öt kör, futáááás! — üvölt bele válaszképpen a Totem pofájába közvetlen közelről, mint valami őrmester.

Az benne a legszebb, hogy ezt az állatot mi választottuk meg edzőnek. És amikor megválasztottuk, akkor megállapodtunk abban, hogy mindenki úgy edz, ahogy a Smasszer dirigálja.

Úgyhogy nincs mit tenni. Totem rója a köröket, mi meg malom körzünk.

A törzshajlításnál tartunk, amikor megérkezik a csapat törzsszurkolója, a Tojás.

Ez aztán egy igazi férfi, kérem tisztelettel.               

Majdnem két méter magas, és csaknem húsz kiló. Félhosszú, silány haja sikertelenül takarja el kelet—nyugati irányban szétterülő füleit. Hegyes állán hitvány kis szőrszálakat lenget a szél, amit ő nemes egyszerűséggel szakállnak hív. Tojás alakú fején Ihászos sapka, nyakában madzagon, szócső. Egyik kezében fából készült kereplő, a másikban BRG márkájú sétálómagnó. (Nem a magnó sétál, hanem aki cipeli.)

Üvölt a Bee Gees.

Ez a férfi ezt szereti. Érzelmes, nyálas, csöpögős. A vemhes tehénre szülési fájdalmak jönnek, ha meghalja. Ez a marha meg odavan érte, jó barátjával, a Totemmel együtt.

Elkezdjük a két kapus játékot.

Az egyik portás a Makonya, a másik a Durung.

Egészen jó a mérkőzés. Még én is élvezem, pedig én utálom a tétnélküli meccseket.

A Tojás lelkesedése határtalan. Fél óra elteltével elhal a hangja, teljesen bereked a szócső mögött. Onnan kezdve már csak hadonászik, és néha sikkant egyet, mint valami idegbeteg vénasszony.

Lassan már egy órája játszunk. Változatos a küzdelem, a két kapus bravúrok sokaságát mutatja be.

Fityerénél van a labda. Egy szép csellel lerázza az útját álló Romát, és futtából hatalmas lövésre szánja el magát.

A kereplőjét vadul forgató Tojás hang nélkül fordul le a pad támlájáról. A labda messzire pattan a fejéről.

Smasszer sípol, áll a játék. A nézőközönség lebetegedett.

A Doktor és a Roma a lesérült Tojást élesztgetik. Vérzik az orra, tiszta mocsok a háta. Kereplője eltörött, a szócső a sártól bedugult.

Ilyet sem láttam még, hogy egy focimeccsen a közönség roggyanjon meg.

Néró vicsorogva ront a Fityerére.

— Te szemét állat! Lerúgtad a közönségünket! Hogy lehetsz ilyen hülye!

Gyula kontráz.

— Nem hülye! Suta! Suta az Isten barma!

Én is beleszólok, ha már ott állok.

— Elég! Hagyjátok már abba! Még a végén lelki beteg lesz a művészúr!

Pósának elönti az agyát a harctéri húgy.

— Művészúr az a…

Közbevágok.

 — Ne anyázz buzikám, ne anyázz, mert tarkón rúglak! Vigyázz Fityi, a bögyömben vagy! — fenyegetem őt meg az ujjammal.

Gúnyosan vigyorog a pofámba.

— Lári-fári! Még hogy a bögyében! — koszos tenyerébe köp, bokszállásba helyezkedik. — Gyere Isti, bunyózzunk!

Kancsár közénk áll.

— Ne ugrálj pigmeus! — röffen a vele egyforma alacsonyságban pompázó Iminek.

Pósa tombol.

— Gyere, Szabó! Na, gyere! — amikor nem mozdulok, mert nem akarom hülyére verni, akkor a Peti felé fordul. — Te meg takarodj innen Néró! Vagy te is akarsz egyet!

Peti leköpi, belerúg. A Smasszer szedi szét őket.

Az edzésnek vége. Feldúlt idegállapotban vonulunk az öltözőbe. Mire lekerülnek lábainkról a focicsukák, addigra megnyugszanak a kedélyek.

Néró és a Fityi kezet fognak, aztán engem is odaintenek.  

— Nincs harag? — kérdezi a Pósa.

— Persze, hogy nincs! — felelem. — Elvégre emberek vagyunk.

Látom az Iminek, jólesik, hogy emberszámba veszem.

— Legalábbis én! — teszem még hozzá nevetve, aztán futás!

Kicsit még pofozkodunk, de csak játékosan, nehogy megsérüljön valaki.

Most már a Tojás is jobban van. Lelkesen magyarázza, hogy a csapatnak miben kéne javulnia.

Furkó egy darabig hallgatja, aztán mérgesen ráüvölt.

— Te mi a szart ugatsz bele! Hisz az egész meccsen ájult voltál!

Ekkora sértésre nincs válasz. Közönségünk duzzogóra fogja a dolgot. Dacosan karba fonja kezeit és befordul a fal felé. Csak akkor engesztelődik ki, amikor a Tyutyu beígér neki egy vadonatúj kereplőt.

Na most már tényleg szent a béke, mehetünk!

Átvonulunk az Ifi parkba.

Jóleső fáradtsággal ülünk az asztaloknál. Előttünk sör és szendvicsek.

A színpadon a Mini, Török Ádámmal. Na és a Gőzhajó.

Későn érek haza. A szerencse elhagyott.

Apám még ébren van. Muterom lila fejjel szirénázik felette. Az öregemnek fáj a dereka. Minden jel arra mutat, jajgatós éjszakánk lesz.

Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
Szerző S. Szabó István 185 Írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045