10.
Na ez az, amit utálok! Mégpedig, tiszta szívemből. Ugyanis a közeledő verseny előszeleként, komolyodnak az edzések. Pécsett rendezik a Pannónia Kupa elnevezésű „B” kategóriás világkupa versenyt. Azért „B” kategóriás, mert itt nem indulnak az igazi nagy ászok. Jó, egy-kettő eljön, de a java ugyanabban az időben, Bonnban szurkálja hülyére egymást. Ez két napos öldöklés, százötven indulóval, csinnadrattával, zászlóval, virágokkal. Egyetlen porcikám sem kívánja az egész gyötrődést, főleg nem, a fokozott edzéstempót.
A teremben megint diliház van. A szó szoros értelmében orrvérzésig hajtanak bennünket. Azt hiszik attól, ha az ember, edzés közben összeszarja magát a páston, attól jobban fog teljesíteni a versenyen. Persze van, aki igen, de én nem…
Utálok edzeni!
Na jó, ez így ebben a formában nem igaz. Az edzés elejét és a végét szeretem. Az elejéből azt, amikor még a hajtás előtt lehet kint pofázni a társalgóban, a végéből meg azt, amikor a hajtás után, megint lehet pofázni ugyanott. A kettő közti részt kellene valahogy kiiktatni, de ahhoz meg a Kornél ragaszkodik leginkább. Aztán jobb az ilyen jellegű ötleteimet magamban tartani, mert mégiscsak ő az edző, és előszeretettel rugdossa a valagamat, mindenfajta újító hülyeség miatt.
Amikor kilenc éves koromban elkezdtem ezt az egészet, akkor jó anyám azt mondta: „Kisfiam! A sport: élet, erő, egészség.”
Na, most ebben az órában, az élet keserő, az erőm lassan elhagy, az egészségem, pedig meglehetősen ingatag.
Szeretett Kornélom ma vért akar inni. Vagy legalábbis ballábbal kelhetett fel, mert igen komoly gyötrődésnek vet alá, „neked akarok jót Sneider!” felkiáltással.
— Mester! Jó nekem a rossz is! — nyögöm neki keservesen, de biztos, hogy nem hallja, mert azzal van elfoglalva, hogy üvöltsön.
Megjegyzem, többen vagyunk áldozatok, történetesen az egész férfi tör csapat. Azt is lemerem fogadni bárkivel egy hóemberbe, hogy bárhol is van a Kornél muterja az, tuti, hogy csuklik.
Persze az, tiszta röhej, hogy a bírók, és az edzők muterja van állandóan havazva a tisztelt nagyérdemű által. Mert azért bármilyen eredmény is szülessen a versenypályákon, az eredményért elsősorban a versenyző a felelős. De valahogy nagyobb sikk a versenyzőnek is és a kívülállónak is a bírókat és az edzőket hibáztatnia.
Maradjunk abba, hogy mi versenyzők, szentek vagyunk.
A szentek most épp a befosás határán állnak.
A nagy hajsza következtében kicsap a só a melegítőnkön, az izzadság csípi szemünket.
Imádott mesterünknek még ez is kevés. Ha jól belegondolok, azt lovagolja meg, hogy az ő kedvéért még a pokolba is alászállnánk.
Ne mondjátok el neki, mert elszáll vele a ló, de az én magánvéleményem az — félretéve a tréfát —, Horváth Kornél kiváló pedagógus és nagyszerő barát.
Szerencsére ma délután nem kell a pokolbeli ördögökkel hadakoznunk, sokkal egyszerűbb gyakorlattal kedveskedik mindnyájunknak.
Húsz kilós ólomöveket hozat be. Felcsatoljuk, és abban lábmunkázunk.
Keservesen hosszú, gyötrődő percek után, pihenő.
Ömlik a verejték, vörösek a fejek, piheg a tüdő. Abból látszik, hogy gyengélkedik a társaság, hogy még a szokásos zrikálás is elmarad egymás közt.
A pihi első perceiben Pézsa Tibi a főnök kukkant be az ajtón. Kezében üdítő. Nagyot húz a palackból, gúnyosan néz végig a vergődő társaságon.
— Sok a pihenés, nem? — kérdezi.
Mielőtt bármelyikünk is csípőből visszatüzelhetne, Kornél piszkál még egyet rajtunk.
— Amatőr kisasszonyokból áll az egész bagázs! — feleli gúnyolódva a mester. — Ne bántsd őket Tibi, mert mindjárt sírva fakadnak.
— Megnézném azért, hogy a Mester mit alakítana ólomövben! — lihegi a Kolczonay.
— Kukkos! Hozz be egy ugráló kötelet! — parancsolja a mágus.
Na erre befizetünk.
Törökülésben ülünk a pástokon, előttünk szökdécsel a Mester ólomövben, vagy kétszázat.
Becsületére legyen mondva, ő is fujtat, mint a ló.
De ehhez már nincs mit hozzáfőzni. Meg se tapsoljuk. Nem mondom azt, hogy meg lettünk szégyenítve.
Á, dehogy!
Sör pocakkal, harmincvalahány évesen, nagyobbat alakított, mint mi.
Lekerülnek a melegítők, vívóruhába öltözünk.
Háziverseny.
Mindenki vív, mindenkivel, a győztes hazamehet.
A többiek újra kezdik. A következő győztes megint leléphet. És így tovább. A végére egy marad. Az az egy szombaton fut három kört a Margitszigeten. Egy kör hat kilométer. A három kör fél délelőtt az életünkből. Gondolhatjátok, hogy ilyen jövőképpel mindenki nyerni akar.
Az első kör végén a Demény száll ki. A következőben a Ruszki, utána jövök én.
Nem rohanunk haza. Ülünk a padokon és cukkoljuk a többieket.
Este nyolcra vége van. A szombati futó a Kukkos.
Gondnokunk a hallban szundikál, fején az elmaradhatatlan szilvamérő kalap. Erzsike néni, akit én nagyon szeretek, kávéval kedveskedik.
Jól esnek ezek az esti kávék. Utána nincs alvás hajnalig. Kicsit még dumálgatunk a fotelekben ülve, és felettébb örülünk annak, hogy túléltük az edzést.
Amikor sikerül akklimatizálódni, akkor indulunk zuhanyozni.
Pucéran csevegünk az öltözőben, amikor a Kiwi szól, hogy nincs melegvíz.
Fröhlich Peti kidugja fejét az ajtón és kiüvölt a gondnoknak.
— János bácsi! Jöjjön már! Kialudt a kazán!
Az öreg felriad, tarkójára tolja kalapját, és bemegy a zuhanyba.
Kinyitja a gázt.
Kicsit vakarózik, majd visszasétál hozzánk.
— Fiúk! Van valakinél gyufa? — kérdezi.
Ott állunk egy szál kolbászban, fejünket rázzuk.
Becsukja a fürdő ajtaját és elsétál tűzgyújtó szerszámért. Természetesen, ahogy kilép az öltöző ajtaján, ezer más dolga akad. Beszélget és kávézgat az Erzsikével.
Hosszas unszolás és kiabálás után ismét belép a zuhanyba.
Becsukja az ajtót maga mögött.
Óriási detonáció!
Az ajtó kiszakad, kirepül az öreg kalapja.
Dermedten állunk. A társalgóból berohannak a többiek. Solti az ég felé néz, keresztet vet.
Senki nem mer az ajtó közelébe menni, borzongunk a várható látványtól. Kis idő múlva leülepszik a felkavart por, és elmúlik a robbanás okozta csengés a fülekből.
Egyszer csak, mint a kavargó ködből előbukkanó kísértet, az öreg jelenik meg a kidőlt ajtó helyén.
Haja, szemöldöke, szempillája, bajusza lepörkölődött. Zakója viseltes, koszos, gyűrött. Rezzenéstelen arccal lép ki a romos helységből. Megköszörüli a torkát, sercint egyet a linóleumra, és rekedt hangon megszólal.
— Hát nem felrobbantam! Bassza meg!
Aztán felveszi a földről a szilvamérőt, leporolja, és visszafekszik a kanapéra szunyálni.
Szakadunk a nevetéstől és az örömtől, hogy semmi baja.
Amikor megnyugszanak a kedélyek, a Mágus csendet int.
Hivatalos hangon kihirdeti az utóbbi évek legkeményebb és legigazságtalanabb döntését.
— Uraim! A verseny végéig nincs Bajkál! Megértették?
Szomorúan, megtörten bólogatunk.
Ilyen kemény felkészülésre emberemlékezet óta nem volt példa.
Csendben felöltözünk, és lemegyünk a Pilvaxba.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:59 :: S. Szabó István
