CIKÁ-PATI / Hatodik fejezet

Történet a hetvenes évekből, rólunk, velünk, nektek.*

6.

 

 

 

Unalmas szombat délután van. A pokoli hőségben izzadok, mint egy ló. Az udvar közepén kártyázó Döméék körül hatalmas legyek döngenek. Vonzza őket a férfias, ám felettébb büdös izzadságszag. A Gombos bácsi kisebbik lánya, Jucika, az összecsukható nyugágyon pihen, és bármelyik percben rátörhet a menetrend szerint érkező epilepsziás roham. Anyja mellette ül a hokedlin, kezében a száj kifeszítésére szolgáló farúd, mellette a sámlin, szódavíz.

Nagyanyám a virágait locsolja, és hetvenkettedszer beszéli meg a Háromszéki Icával, hogy mit mondott Kádár János az MSZMP X. kongresszusán. Megjegyzem, ugyanazt mondta, mint a, IX-en, és ugyanazt fogja mondani a XI-en is. Nem tudom, mit kell ennek ekkora segget keríteni. Neki az a dolga, hogy mondja, nekünk meg az a dolgunk, hogy hallgassuk és elhiggyük.

Szmolinka Jóska muterja a verandán napkúráztatja az arcát. A sarokszomszéd Marika néni, pedig a Csomorné ajtajában beszélget az ajtófélfának támaszkodva. Innen nem látom, de lemerném fogadni, hogy a kedves Csomorné megint a marhabelsőséggel küszködik. Röviden, pacalt pucol.

Most pár szóval elmesélem zsenge gyermekkorom helyszínét. Na csak ezért, hogy fogalmatok legyen a gondtalan életről.

 

A telep, ahol lakom, Kőbányán található. A Bihari út, Ceglédi út, Zágrábi út által határolt háromszögben. Hosszú, egy emeletes lakóházak, bennük egyforma, szoba-konyhás kéglik, amolyan szükséglakások.

A földszinten, minden lakás előtt kis virágoskert. Innen, a sötét lépcsőházon át, nyikorgó falépcső vezet fel az emeletre. Ahogy kilépsz a lépcsőházból, jobbra-balra futó fakorlátos folyosóról nyílnak az egymás mellet lévő lakások. Ha belépsz valamelyikbe, rögtön a konyhába érkezel. Talpad alatt piros-fehér műkőborítás, a falak hányás zöldre hengereltek. A konyhán túl van a hajópadlós szoba. Itt van az ablak, amelyik a mögöttünk lévő udvart bámulja. A folyosó egyik végén van a sufni, másik végén, pedig a WC. A sufniban fűtő olajat tárolunk, amit az orosz katonáktól veszünk negyed áron. Télen ezzel fűtünk. Azon kívül, minden udvarhoz tartozik egy poroló és két kispályás labdarúgó kapu.

 

Ott tartottunk, hogy piszok meleg szombat délután van.

Anyám a folyosó végén pletyizik Irénke nénivel, és a Kutinéval. Irénke szőkésbarna, Kutiné, pedig etnikai kisebbség. Muzsikus család, és soha rosszabb szomszédot nem kívánok magunknak. Kuti bácsi és a két fia sőt, még az unoka, a Karcsika is, zenél.

Bőgőznek. Mindannyian.

És persze, ahogy az lenni szokott az ilyen művészféléknél, próbálni is szoktak. A szoba-konyhás lakásban, egyszerre. Elvégre úgy szép a muzsika, ha együtt szól.

Lehettem vagy hat éves, amikor mellénk költöztek. Tudjátok, a Kocsisék lakásába. A vénasszony elköltözött, amikor magára maradt, mert az öreg Kocsis felkötötte magát. Persze én is felkötöttem volna magamat, ha olyan feleségem lett volna, mint a vénség, de ez az én magánvéleményem, nincs jelentősége.

Tehát, ott tartottam, hogy Kutiék beköltöztek.

Feküdtem a szőnyegen, háborúztam az ólomkatonáimmal, amikor éktelen brummogást hallottam.

Majd beszartam!

Azt hittem, hogy megtámadták a medvék a telepet. Az öregem is úgy megijedt, hogy beleszúrta a kezébe a csavarhúzót.

Aztán megszoktuk.

 

Na, egyszóval! Anyám beszélget, apám valamiféle szerkentyűt bütyköl, én meg tanulást színlelek. Már majdnem álom jön a szememre, amikor felbömböl apám kezei közt a készülék. Valószínű, hogy átalakítja rádióvá, mert kép már napok óta nincs benne. Meg amúgy is, olyan szar a TV műsor, hogy észre sem vennék, hogy nem látják, csak hallják.

Rásandítok a kredenc tetején ketyegő vekkerre. Készülnöm kell, mert itt az idő!

Bulit rendezünk a Nérónál. Úgy beszéltük meg, hogy nem leszünk többen, mint a szűk baráti kör. Kb. huszonheten. Kaját-piát viszünk, a Kancsár adja fejünk fölé a fedelet.

Reméljük otthon lesz, mert ő még nem tud róla. Napok óta nem volt suliban. Muterja betelefonált, hogy beteg a gyerek. Így semmi kifogása nem lehet ellenünk, mert mi leszünk a beteglátogatók. Visszük a leckét is, nehogy szegény Peti lemaradjon az anyagról.

Nagy, fehér lavórban megfürdök, farmert húzok, inget, dzsekit, tornacipőt veszek. Kaptam a Honvédtól egy Adidas edzőcsukát. Remekül néz ki. Ha meglátnák, hogy az utcán hordom, szétrúgnák a valagamat.

 

Villamossal megyek, és öt óra magasságában érek a Dimitrov térre. Lassan együtt van a csapat. Hosszú, tömött sorokban elindulunk a Havas utca kettőbe. Ez egy rövid utcácska a belvárosban. Hamarosan a helyszínen, a körfolyosós bérházban bandukolunk felfelé az emeletre. A vaskorlátú, hű de ronda folyosón, libasorban, csendben közelítjük meg a saroklakást. Odabent még senki nem sejt semmit.

Amikor a sor eleje szaggatottan megnyomja a csengőt, akkor a sor vége még a lépcsőházban heherészik.

Barátunk édesanyja, Marika néni, gyanútlanul nyitja ki az ajtót. Alacsony, töpörödött néni. Egyedül neveli a hozzá képest nagy, és tegyük hozzá bizalmasan, ostoba fiát.

Benyomulunk az előszobába.

— Csókolom! Peti? — kérdezi az első tíz, akik leghamarabb érkeznek.

Szegénykém! Majd hanyatt esik! Nem tudja becsukni az ajtót, mert folyamatosan érkeznek az érdeklődők. Néhány perc múlva mindenki bent van. Annyian vagyunk az előszobában, mint a hetes buszon csúcsidőben.

A szoba felől hatalmas üvöltés rázkódtatja meg a levegőt.

— Fiúk! Gyertek! Buli van! — rikoltja a Néró csíkos pizsamában, mamuszban.

Marika néni igyekszik túlharsogni a zsivajt.

— Péter te beteg vagy! Azonnal feküdj vissza az ágyba!

Néró odaugrik, felemeli az anyját, és felülteti a komód tetejére. Szegénykém ott ücsörög, közben idegesen kalimpál a lábaival. Szigorúan rászól a nagybeteg fiára.

— Azonnal vegyél le! Tessék engem innen levenni! Nem hallottad, büdös kölök!

A büdös kölök felemeli a kezét, csendet int.

— Anya! A barátaim bulizni akarnak! Légy szíves töltsd az éjszakát a nővérednél!

Az asszony rázza a fejét.

— Arról szó sem lehet! És tessék engem innen levenni! De azonnal!

Peti dacosan válaszol.

— Dafke bulizunk! Anya, te meg vagy elhúzol itthonról, vagy ott maradsz fönt!

A néni már nevet.

— Jól van, elmegyek! De vegyetek már le innen!

Kancsár összehúzott szemekkel, gyanakodva kérdezi.

— Tuti?

— Persze, hogy tuti! De segítsetek már le!

Amíg elmegy készülődni, addig az italokat beletesszük a hidegvízzel megtöltött kádba. Gyula bekapcsolja a magnót. Természetesen angyali arccal álcázzuk magunkat. Mosolyogva, beszélgetve ülünk a székeken és a földön. Közben a Záray-Vámosi kettős szeretné megállítani a Homokórát, persze, nem sok sikerrel. Peti muterja még le sem ér a földszintre, máris szalagot cserélünk. Hangerő a maximumon, és Füst a víz felett a Deep Purplétól. Szétkapjuk a szobákat. Sziszegnek a söröskupakok, bluggyognak a pálinkásüvegek. Előkerül egy tiszti kard sőt, egy légpuska is. Néró sietve bulihoz öltözik. Hanyag eleganciával veti le magáról a kék csíkos pizsamát, és magára ölt egy piros csíkosat. Hadd lássák az irigyek, hogy neki milyen jól megy.

Most ott áll a nagyszoba közepén, mint egy holdkóros, és őrült módjára forgatja feje felett a kardot. Varga Imi felkapaszkodik az asztal tetejére, és úgy totyorog a szendvicsek között, mint a tyúk anyó, amikor felismeri a csibéire rontó pedofil kakast. Imink kezében egy papírlap, rajta „frissen” megírt egyetlen verse, amit természetesen szeretne megosztani velünk. Mi persze nem annyira szeretnénk, de nincs mit tenni. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy már tizedik hónapja próbálja elszavalni költeményét, de még sosem sikerült túljutnia a következő sorokon.

 

„Utazok egy zsúfolt, villamosnak csúfolt, szekéren.

Hé maga! A lábamon ácsorog,

Ernyőjéről, a lé rácsorog,

Az, álamra, a vállamra, a lábamra!”

 

Na, szóval eddig. Amikor kimondja, hogy lábamra, akkor általában történik valami. Naná, hogy a mai éjszakán sincs ez másként. Az alkoholos állapotban szenvedő Flambár gondosan célba veszi légpuskájával a sarokban rókázó Fityerét, majd orrnyergen lövi a szavaló Imit. Az előadásnak vége. Flambár elhajítja a puskát, és kénytelen menekülésre fogni a dolgot. Közben a házigazda egy ügyes mozdulattal vágja le kardjával a plafonról pimaszul hunyorgó csillárt. Gyermeteg szórakozásunk első áldozata a merev részegen fetrengő Vanek. Valószínűtlenül rövid idő alatt sikerült csont részegre küzdenie magát. Hiába, no! Aki tud, az tud. Már, mint inni. Lábainál ragadjuk meg a kurjongató Vanekot, és behúzzuk a fürdőszobába. A kádból kirámoljuk az italokat, és a hideg vízbe fektetjük. Felravatalozzuk. Gyertyákat gyújtunk, letérdelünk. Fityere egy ócska sámlira felkapaszkodva imát mond a mosógép mellett. A csendes áhítatot a bejárati ajtóra szerelt csengő kellemetlen berregése szakítja meg. Péter ajtót nyit, és beengedi a buli miatt felháborodott szomszédot. A következő percek a megbékélés jegyében telnek el. Gyulám egy kétes tisztaságú másfél literes vázába sört tölt. A szomszéd kezébe nyomja a gyöngyöző nedűvel telt virágtartót.

— Fenékig, Janó bátyám! — rikkantja a Néró, és feje fölé emeli poharát.

— Fenékig! — dünnyögi az öreg, és megnyalja a szája szélét.

Esküszöm, hogy nem sok rum került a sörébe. Nem lehetett több mint egy deci. Na jó, másfél. De a hatás! Az, aztán nem semmi!

Az öreg elvörösödik, krákog, csuklik.

Amikor rövid időre magához tér, akkor a Gyula nyakába borul, és könnyes szemekkel énekli a Székely Himnuszt.

Éjfél elmúltával virslit eszünk, mustárral. Szerencsétlen Vanek is jobban van. Kikecmereg a kádból, és italkereső csámborgásba kezd. Amerre elhalad hatalmas tócsákat hagy maga után. Persze azért iszik rendületlenül, hogy behozza lemaradását. Imink ismét verselni akar, de az alkoholtól rezzenéstelen arcú Fityere a kezébe veszi a szablyát. A művészi élmény ezúttal is elmarad.

Janó bátyánk az asztalra borulva horkol. Szája sarkán apró kis habfoszlány rezeg. Özvegyember, nem hiányzik senkinek.

A lakás romokban, a társaság teljesen leamortizálódott.

Jó Gyulámmal szedelőzködünk. Valahogy nincs kedvünk egy ekkora lakást kitakarítatni. Megkeressük cipőinket, kiveszem a hortyogó Tyutyu feje alól a kabátomat, zsebre vágunk egy üveg bort, és köszönés nélkül lelépünk.

Kinek is köszönnénk, amikor az egyetlen ébren lévő ember rajtunk kívül a Csutora. De ő önmagával van elfoglalva, ugyanis nem tudja eldönteni, hogy hányjon, vagy szarjon. Aztán megoldja a dolgot, lerogy a klotyóra, és az ölébe veszi a lavórt.

Lesétálunk a Nagycsarnok elé, a taxi droszthoz.

Sorakoznak a hatalmas Volgák és a 402-es Moszkvicsok. Kiválasztunk egy nagy, fekete Bösendorfert. Volgával siklunk hazáig.

Ülök a hátsó ülésen, és a Szovjetunió első emberének, Leonyid Iljics Brezsnyevnek képzelem magam. Odakint november hetedike van, és én biztatóan integetek a hozzám hű, egyszerű póri nép felé. Az egyszerű nép pillanatnyilag a Rákóczi utat takarító tigrisek népes táborából áll. Biztató integetésemre félreérthetetlen mozdulatokkal kiabálnak.

Megrántom a vállamat. — Mit tudhatják az ilyenek! Meg különben is. A ti anyátokat!

A házunk előtt ébreszt fel a Gyula. Az óra 36 forintot mutat.  Zsebemben kotorászok, de a barátom szinte kilök a kocsiból.

— Na tünés, mert álmos vagyok! Majd legközelebb te fizeted! Szia!

Kezet fogunk, felkacsázok az emeletre. Majd leragadnak a szemeim.

 

40látogató,1mai

Szerző S. Szabó István 185 írás
Irodalmi oldalam címe:www.pipafust.gportal.hu honlapom címe: www.sneider.5mp.eu vívóegyletem honlapja: www.kdvse.gportal.hu ha feltétlenül dumálni akarsz velem: 06/20 319-1045

6 Komment

Hagyj üzenetet