1949 – ben McCarthy szenátor javaslatára és
vezetésével megalakult az Amerikaellenes Tevékenységet
Vizsgáló Bizottság, amely a kialakuló kommunistaellenes
hisztériában egymást követően idézte maga elé, majd
sok esetben lehetetlenné tette szakszervezeti vezetők, értelmiségiek,
művészek sorsát, kommunistaszimpátiával vádolva őket.
Arthur Miller érkezett hamarébb, és ez magától értődő, természetes volt az ő pedantériáját ismerve. Leült egy sarokasztalhoz, mely elég távol esett más asztaloktól, valószínűleg egyiknél sem hallhatták azt, amit ők majd beszélni fognak.
Cigarettát vett elő, rágyújtott, aztán csak nézte az ablakon át a Huszonegyedik utcán hömpölygő tömeget.
Június eleje volt, már szépen melegedő nyár; itt a szigeten, közel a nagy vízhez, kicsit bírhatóbbak a new yorki nyarak, de érezhetően melegedett és nyirkosodott a levegő.
Állampolitikai értelemben is.
Vagy épp fordítva: hideg napok járták?
Miller ezen töprengett, miközben az utca forgatagát nézte, illetve nem lehet ezt még csak töprengésnek sem nevezni; gondolatszilánkok pattantak agyában, de már hulltak is a semmibe, hogy másiknak adjanak helyet.
A kett? között semmi.
Nem volt jó napja. Pár nappal el?bb zárult válópere, megviselte válása, hát hogyne!
Aztán ott volt Marilyn: nyugtalankodni épp miatta is lehetett. Norma tudott végtelenül kedves és vidám lenni, szép is volt, lágy és kellemes n?, na meg egyáltalán nem volt olyan buta, ahogyan a legtöbben vélték fel?le. Viszont lelkileg nagyon labilis volt Norma – Marilyn: romantikus alkat volt igazából, s?t szentimentális nyilvánulások sem álltak távol t?le. De – esetleg épp e miatt – kiszámíthatatlan is volt, riasztóan kiszámíthatatlan. Arthur ismerte már annyira a lányt, hogy tudja: Norma úgy érzi, hogy a film felfalja lelkét: már sem ébren lenni, sem aludni nem tudott. Bizonytalan énje könnyen a szerepekbe illeszkedett, de nem vágyott rájuk. Ezekre nem. Elkeseredetten harcolt a stúdióval a pénzért és a szerepekért, és Arthur Miller most társául akart szeg?dni ebben a harcban.
Igen ám, csakhogy a nemes indulatokon túl a melodramatikus jelenetek sem estek távol Norma Jeane jellemét?l, igazán nem. A remek ízlés? Millert riasztották az ilyen harsány, ízléstelen kitérül?k, márpedig a hónap múltával mégis csak el akarta venni a lányt.
Jó lesz-e az?
Nem kevésbé nyugtalanította eljövend? házassága, mint elmúlt válása.
És akkor most még itt volt ez a feltehet?en nyomasztó beszélgetés, ami vár rá ebben a Huszonegyedik utca sarkán nyüzsgöl?d? pubban.
Újabb cigaretta, és kibámulás a Huszonegyedikre.
Így már az utcán megpillantja a közeled? Eliát.
Miközben üdvözölték egymást Millernek az agyába – vagy máshová – belopta magát a hiábavalóság érzete.
Bármit játszhatunk – gondolta – már soha többé semmi nem lesz úgy, mint néhány hónappal el?bb.
Hiába is mondta el Kazan százszor, ezerszer, hogy réges-rég nem szerelmes már Marilynbe, hogy elengedte az asszonyt: ott hevert köztük, és botlatta barátságukat.
Létezhet-e fájdalom, lelkiismeret-furdalás, mely egy életen keresztül elkíséri az embert? És különösen: létezhet-e b?ntudat, ha nincs b?n?
Soha úgy, soha többé nem leszünk, mint el?tte – sóhajtott Miller, miközben, rendelt és újabb cigarettára gyújtott.
Valahányszor a söröz? ajtaja kinyílt, mintha vastag, mocskos, nyirkos fölmosórongyot dobtak volna be a helyiségbe, d?lt be a kinti párás forróság.
„Norma jól van?” – kérdezte Elia Kazan.
Miller bólintott, aztán:
„De most nem Norma miatt vagyunk itt, ugye Elia, nem?”
„Nem.”
Beálló csöndben ül közéjük Marilyn Monroe, dacára a rendez? határozott “nem”-jének.
Még 1951-ben egy hollywoodi társasági összejövetelen Kazan megkérte Millert, szórakoztassa a barátn?jét: most is úgy emlékezik, figyelte, ahogy táncolnak, és látta már a jöv?t. Akkor azt mondta valakinek, aki mellette állt: „Milyen boldognak t?nik az a lány a karjában!”
Arthur Miller int Marilynnek, és – ahogy szokta – engedelmesen távozik az asztaltól Norma Jeane.
„Nekem holnap” – kezdi nehézkesen az egyébként mindig fürge Kazan -, „harmadszor is a Bizottság elé kell állnom Arthur. És figyelmeztettek, hogy ne próbálkozzak ezúttal is kisiklani, barátilag figyelmeztettek. Nevekre lesz szükségük, nevekre. És én összehoztam nyolc nevet…”
Nem vitás, mondjuk: vitathatatlan. Különös háló két csomójaként ültek a Huszonegyedik sugárút egy rossz csehójában Arthur Miller és Elia Kazan.
A csomók több fel?l voltak kötve.
Kazan az elmúlt években Miller két drámáját rendezte meg, vitte sikerre. Aztán, amikor elkezd?dött McCarthy „áldásos” tevékenysége, Arthur Miller megírta a Salemi-t. Alig lehetett csak félrehallani a darabbeli vizsgálóbizottságok tagjainak bizonyos mondatait. Kísértetiesen hasonlítottak azok egy McCarthy-bizottság el?tti meghallgatásra. És Elia Kazan akkor már többször is Bizottság elé állt, és csak Isten a tudója, mondott-e valamit vagy sem.
Mindenesetre az író új darabját Kazan mellre szívta, és képtelen volt kiköpni, így hát visszautasította a rendez?i felkérést.
Hopp, egy csomó!
Most meg híre járja, hogy Miller feleségül veszi Marilyn Monroe-t, Norma-t, aki diMaggioval kötött házassága el?tt Elia szeret?je volt.
Hopp, egy másik csomó!
Így ültek ott, becsomózva egy hülye hálóba.
Az író megemésztette Kazan utolsó mondatát, aztán nekiförmedt:
„A karrieredet félted, Elia? A karriered akarod megváltani nyolc barátod neve árán? És velük mi lesz, Elia? Mondd! Mondd, mondd csak! Velük mi lesz?”
Szünet. Csönd. Aztán:
„És azt akarod, hogy ebben segítsek? Hogy bólintsak a nyolc névre? Nyolc halálos ítéletet akarsz velem meghozatni ebben a csehóban, most mindjárt? Hogy mentsd a nagy büdös karrieredet? Hát ehhez én nem….”
„Ezt aztán te nem értheted Arthur, nem! Te amerikai vagy, t?sgyökös amerikai. Még ha gyanúba keveredsz is, csak olyan kis könny? gyanúcskába, ráadásul semmit sem lehet tenni veled. De én? Én bevándorló vagyok, nem idevaló, idegen test. Rám reflektorzuhatagként vetülhet a gyanú, és velem lehet mit tenni, nagyon is lehet. Engem el lehet üldözni Amerikából, én nem kívánatossá válhatok Amerikában. Én bevándorló vagyok, én görög vagyok.”
Szünet. Csönd. Aztán:
„Sajnálom Elia. Én meg, tudod, zsidó vagyok, és a kétségbeeséssel szembeni ellenállásomban biztosan van valami zsidós.”
Arthur Miller elgondolkodik, cigarettát vesz el?, odakínálja, aztán rágyújt:
„Úgy látszik, valami kósza sejt lebeg a véremben, és kitart amellett, hogy bármilyen távoli és bármilyen valószín?tlen, hogy meglelhet?, mégiscsak kell lennie valahol egy fénysugárnak. Hiszem, hogy miután beáll a sötétség, a gödör peremén föl kell derengenie a megváltásnak. És én megvárnám azt a dereng? fényt, miel?tt elárulnám mindazt, amiben hittem.”
Ránéz Elia Kazanra, és mintha nem ismernék egymást hosszú évek óta, úgy mondja:
„Én történeteket írok Elia, tudod? Ezekben a történetekben többnyire becsületbeli ügyek pattognak az érvek térfelein, és mindig valamilyen magasabb erkölcsi szempont szerint d?lnek el. Így vagyok én evvel Elia Kazan, így.”
„Csakugyan el?bbre valók a magasabb szempontok? El?bbre valók, mint a lét? Mint az élet? Fontosabb az életr?l való szempont, mint az élet?” – töpreng – magának-e?, társának-e? – a rendez?.
Miller rábólint:
„Igen, fontosabbak a szempontok, vagy pedig nem igazán meggy?z? a mese.” – beleszív az utolsó slukba, aztán elnyomja a csikket:
„Rólunk szólt a történet, de nem tudtuk, amíg meg nem hallottuk.”
Kétségbeesetten néznek egymásra, tudván, hogy ennél közelebb már nem fognak egymáshoz jutni, soha, soha többé.
„Az ember azt hiszi, irányítja a saját életét, pedig nem.” – suttogja a rendez?. Aztán hozzáteszi: – „A te neved Arthur nem szerepel a listámon. Történjék bármi, a te neved nem kerül a bizottság elé.”
„Szép t?led Elia” – gúnyolodik egy kicsit Arthur Miller, aztán saját darabjából idéz: – „Ha megetted a narancsot, nem dobhatod el a héját.”
Elég dögletes aszfaltb?z áradt be a söröz?be: rohadó világ b?ze? Felmosórongy leveg? d?l be az ajtón.
Marilyn újfent az asztalhoz telepszik.
„Norma jól van?” – kérdezi Elia Kazan. Arthur Miller ezúttal figyelmesebben néz egykori barátjára.
„Jól van Elia, Norma jól van. Már kérdezted.”
„Igen, igen tudom, hogy már kérdeztem.”
Eljövend? kérdéssel terhes csönd áll az asztalnál, mint udvarias, jó pincér, és vár.
„Elveszed feleségül?”
Tényleg rekedtebb a hangja Elia Kazannak, mint el?bb volt? Vagy csak képzeli az író?
Bólint.
„Hó végén lesz az esküv?nk.”
„Vigyázz rá Arthur, vigyázz Normára! Törékeny kincset kapsz.”
„Tudom.” – mondja Arthur Miller, aztán: – „Mégis csak err?l van szó, ugye Elia? Róla van szó?”
Most a rendez? int könnyedén Marilyn Monroe-nak, és az asszony föláll, távozik a katlanutcára.
A Huszonegyedikre.
„Ugyan Arthur! Ha róla lenne szó, a te neved dobnám fel els?nek, nem? Csupán azt akarom mondani, hogy vigyázz Norma Jeane-re. Ne hagyd magára soha!”
Elia Kazan szedel?zködni kezd. Az ajtó felé indultában hamiskás mosollyal szól vissza Arthur Millernek, és annak darabjából idéz:
„Ne hagyd el soha, jó? Ha megetted a narancsot, nem dobhatod el a héját.”
Legutóbbi módosítás: 2019.07.08. @ 09:13 :: Kavyamitra Maróti György
