Újra s újra elképzelem:
Nagy Imre ajkáról szállnak
a hátborzongató szavak:
„Csapataink harcban állnak.”
Sejtettük, mi következik.
Megtorlás, sokaknak a vég.
Legy?zetünk, nem végz?dhet
másként, pedig pár napja még
nyílt szó, lelkesült emberek.
Szolnokra mennénk, Anyámmal.
Györgyére, gyalog. Valaki
szólt: – A vonatok nem járnak,
ne menjenek! Pesten kitört
a forradalom! Nem tudják?
Nem tudtuk. Meghökkenéssel
vegyes csodálat ragadt rám,
s nyugtalanság. – Mért fordultunk
vissza? Mit mondott a bácsi?
Zászlók alá sorakoztak
Pet?fi dédunokái –
Hétévesen úgy képzeltem,
mintha élnénk negyvennyolcban.
?k nem képzel?dtek, tudták,
az id?nek most tétje van.
Tetté ért a nép lelkében
a rettenetes szó: elég!
S ama örök Márciusra
visszajátszott az ?szi fény.
