Számon kívül 1.

Sok, sok évvel ezel?tt írtam ezt a méretesre sikerült elbeszélést, vagy kurta kisregényt, ám bizonyos újnak t?n? régi bajok föltámadását látva úgy véltem: mintha ismét aktuálissá lett volna. Bár ne lenne igazam!

 

 

“Allahra, sietnem kell, sötétedik. Igaz, az elmúlt éjjel is kereken ragyogott a hold, elég fényt adott, valahogy mégsem szeretném, ha a sötétedés még a hegyoldalon érne.” – gondolta Talát Ali, és meggyorsította lépteit lefelé.

Aki ott élt a községben, talán fontolóra sem vette, hogy hegyoldalon él, mert hogy a hegy oly lankásan lejtett a Duna felé keletnek, zöldell?n, csöndesen, kacskaringó utakon.  Hogy nyugatra pedig miféle volt a hegyoldal lejt?je, azt senki sem tudta tán, mert minek is mentek volna arra? Nagy kerül? az, akár Budának, akár Esztergomnak indult valaki. Persze sejtette, vagy tudta Ali is, hogy amarra is országútba lejt a hegyoldal, csak a Kerekhegyen kell átvágni, de arra indulni útnak: mi értelme lett volna?

“Allah tudja, mit keresek én itt?”  – töprengett Ali a község irányába lejt?en, meg sem fontolván, hogy magyarul gondolkodik, csak istene nevét gondolja még törökül. Az erd?t járta már dél óta öszvérével, mert fa kellett estére. Április eleje volt, igaz, balzsamos illatok úsztak a leveg?ben, s napközben már elég meleget adott a drága napfény, de az esték váratlanul megh?vösödtek még. Aztán meg a sütés-f?zéshez is t?z kellett, márpedig alig néhány zecchinója maradt már csak télir?l, abból t?zifára költeni igazán butaság lett volna. Talát Ali tehát dél körül nekivágott öszvérével a Solymár mögötti erd?ségnek, arra, a Szarkavár felé bóklászott: többnyire csak gy?jtött, de ha kellett, szekercéjével vágott is fát. Csak bóklászott, bóklászott álló délután, gondolataiba merülve, és így lassan elérte a kés? délután, amikor visszafordult. Gondolatai a hírek körül jártak, a hírek körül, melyek – ha igaznak bizonyulnak – korántsem voltak vidámak. Erre vonatkozott sóhaja is, nem az erd?re, hanem annál valami jóval távlatibb, tágasabb világra: “Allah tudja, mit keresek én itt?”

A férfi anyja régen, még ’59-ben meghalt: esztergomi magyar lány volt, aki a magas török méltóságot visel? esztergomi kaza kajmakámjához ment feleségül a század derekán, megszülte Alit a férjének, de nem sokra rá meghalt.
Az öreg Talát Szelim a párkányi vereség után sikeresen menekült Buda felé, úgy is akarta, hogy ott gyökeret ver, de a táti csata után végleg letett szándékáról, és úgy döntött, visszatér Sztambulba.
Akkor fiát is hívta, akinek addigra már háza, gazdasága volt Solymáron, megn?sült és gyermeket is nemzett. Csakhogy – hiába, hogy magyar leányt vett feleségül – sem ?, sem gyerekei nem számítottak magyarnak, pedig maga is, családja is ezt a nyelvet beszélte. Kis ideig töprengett is akkor Ali, de aztán szép házára, kevéske összegy?jtött vagyonára gondolt, és maradt.

Szelimnek, az apának nem volt veszíteni valója, ? még igazi török módjára nem épített házat, hanem abban lakott, amit – hála legyen Allahnak! – a gyauroktól rablott; dolgozni sem dolgozott, sem kereskedelemmel, sem földm?veléssel nem foglalkozott, a lebírt magyarok “ajándékaiból”, beszolgáltatásaiból – a harácsból – élt, és még hozzá fény?z? módra élt.
Úgy ment el hát a talpra álló országból, ahogy jött: hosszú szekérkaraván vitte összeharácsolt vagyonát Sztambul felé.
Ali meg maradt. Solymáron ugyan senkinek meg nem fordult a fejében, hogy bosszút vegyen rajta az elszenvedett százötven évért, de újabban híre járta, hogy Budán meg Bécsben másként gondolják az effendik. De csak kósza hírek voltak, kószák és bizonyíthatatlanok. Kószák és bizonyíthatatlanok ugyan, de nyugtalanítóak. Hát erre sóhajtott rá Talát Ali ennek az 1697. év április hatodikájának kés? délutánján, útban hazafelé.

 

Kóhén Efráim családjában már nagy volt a készül?dés. A szép, tavaszi niszán hónap tizenharmadik napja volt: még egy napnyugta, és elérkezik a zsidó év talán legszebb és legbens?ségesebb ünnepe: pészach els? napja. Maska már egy teljes napja a konyhában sürgöl?dött: kelt a kalács és gyúródott a pászka; Efráim már beszerezte a tökéletes test? egyéves bárányt, majd holnap a sakter levágja. A gyerekek keser?füveket szedtek a környékbeli mez?n: kicsit csalni is kellett, mert hát a magyar éghajlat mégse palesztínai, itt április els? hetében még alig serkennek el? a füvek. Az állatokat is csak két hét múlva hajtják majd ki a karámokból a legel?kre, hát a gyerekek se sok füvet találtak: kevés zsálya, cickafark.
Sebaj, a többit majd tavalyi szárítottal pótolják a pészach esti vacsoránál. Efráim népe megtanult alkalmazkodni a viszonyokhoz, hisz már 1620 éve nem volt országa e népnek, s élt – ahogy tudott – Európa meg Ázsia sokféle táján: melegebb és hidegebb országokban, ilyen meg olyan fauna meg flóra közt. A keser?f? például jól helyettesíthet? vizitorma gyökerével, ami nagyon is honos volt itt szerte az árokpartokon.
Persze, amit a buta gójok tettek a pészachhal, a húsvéttal, ahogy ?k hívták – ami ezidén Jahve akaratából meg a hold kifürkészhetetlen állásából következ?n egybeesett -, vagyis hogy a bárányhúst füstölt disznóval helyesbítették, azt meg nem tette volna egy rendes zsidó. Nevetni meg sírnivaló volt ez egyszerre.

Amúgy békésen megfért a keresztényekkel. Igaz, öreg zsidók mesélgettek súlyosabb id?kr?l, amikor szemükre hányták a régi baljós meséket: gyerekvért meg szamárfej-imádást, meg annak az ? Krisztus uruknak a megfeszíttetését; az ilyes szemrehányások gyakran torkolltak véres pogromokba azel?tt, s Jákob népének menekülnie kellett, mint oly sokszor a véres történelem századaiban, de ezek már elmúlt id?k voltak, soha vissza nem tér? id?k.

Vagyishogy…
Vagyishogy Kóhén Efráim csak hessegette magától a híreket, az új és kósza híreket, mint szemtelen, zümmög? legyet szokott az ember, mert ezek a hírek – nem tudni igazak-e, nem-e – megint nem voltak vidámak. Nehéz volt persze a békés és nem túl gyorsgondolkodású solymári keresztényekr?l holmi pogromos lihegést elképzelni, de a hírek nem is err?l szálldigáltak.
Inkább arról volt szó, hogy új és súlyos adók meg ny?gök jönnek Bécsb?l vagy Budáról – még ez sem volt bizonyos -, és azt aztán kifizetni nem tudják, még ha oly módosak is, mint ? és családja.
Ezek a hírek persze aggodalmassá tették Efráim lelkét, de magába zárta félelmeit, és azt gondolta: mások a zsidó közösségb?l semmit sem tudnak minderr?l, csak ?t, a gazdagnak vélt keresked?t akarják bosszantani.
Nem sejtette, hogy nem egy zsidó családf? ül ma este épp ilyen gondokba mélyedten az ünnep el?napjaiban.

 

Ott, ahol a helység határa a Duna felé lejt?södött – ahova közel esett a budai út -, tulajdonképpen már nem is a község részeként, volt a cigánytelep. Persze hiába volt egyben,  volt abban is – mint mindenben ezen a világon – némi hierarchikus rend: a jobbik fajták közelebb laktak a községhez, szinte egybeépültek vályogházaik a legszegényebb alvégi lakosok házaival, míg a csoró romák már egészen távol a falutól, majdnem a téglavet?nél éltek rozoga, szétes?ben ácsorgó putrikban.
No, de kölcsönösen le is nézték egymást: ez utóbbiak gletecsorénak gúnyolták az el?bbieket, míg a módosabbak lekortorározták a putrilakókat. És el? nem fordult még a népség történetében, hogy gletecsoré lány kortorárhoz menjen feleségül.

Kuru János Fureszkeró gletecsoré volt, talán a legjobb ház az övé, és bizonyosan legközelebb lakott a faluhoz.
Furcsa mód olyan tekintélynek örvendett, hogy a putrilakók ?t soha ki nem gúnyolták. Szép vályogháza el?tt csöndesen mentek el, hosszan bebámulva az udvarba, meg – ha nyitva volt az ajtó – a házba.

A h?vösöd?, de egyébként langy áprilisi kés? délutánban az ajtó most nyitva volt, és János semmittev?n üldögélt háza el?tt, a poros úton rohangáló, játszadozó csavokáit nézte, meg tereget? felesége éneklését hallgatta:

Dzsial, dzsial panori

Andre besa cholyardi;

Pirdal pani besel raklo,

Hin pro csercha lolo diklo.

Na hin port pro panori;

Bare dukh hin mre vogyi;

Tajsza briga man tradel:

Andre pani the merel.

Báre pani pal cholyi

Báre plaja cingargyi;

Kasz me tajsza kamagyom,

Avrake avla o rom!

Olykor-olykor János, ha a gyerekek játéka elfajult, kegyetlenebbre fordult, f?leg a kisebbekkel szemben, tessék-lássék kikajabált az útra:
” Mar tut devla the marav!”,

De amúgy szórakozottan üldögélt, és az esze az elmúlt napokban hallott kóbor híreken járt. Hogy – suttogták – elérkezett a cigányok eltávolításának ideje, hogy menniük kell, neki is, nem csak a szerencsétlen kortorároknak; annak jogosságát még úgy-ahogy el is ismerte volna Kuru János, mert hát a putrilakók sokadjának igen b?zlött bármilyen munka, még a legegyszer?bb is, aztán – hogy enni adjanak a sok csavonak, mert abból volt elég minden putriban – persze loptak. No, meg ittak is mérték nélkül, olyankor részegen vircsaftoztak, hajbakaptak.
Érthet? volt hát a község lakóinak elkülönülése t?lük.

De hát ez csak a putrilakókra igaz: ?rá meg a vele egyivásúakra csak nem lesz törvény?
Egész életében dolgozott, vályogtéglát vályogtéglára rakva építette házát, mint holmi madár a fészkét. És most a hírek nem úgy szóltak, hogy majd megkülönböztetik a gletecsorékat a kortorároktól, hanem: föl a szekérre minden cigányt, aztán kifelé velük!

Volt hát min töprengenie Jánosnak, pedig már itt volt a húsvét is lassan, arra is gondolni kellett volna, hisz nyolc éhes szájat kellett ünnepi étellel betömnie magát is beleszámítva: csak hát gondjaitól szabadulni nem tudván, most nem húsvéton meg vacsorán járt az esze.

 

folytatódik

 

34látogató,1mai

Szerző Kavyamitra Maróti György 400 írás
1951-ben Boldog Sarlósasszony napján születtem. A keresztségben kapott nevemen kívül még az ÃÂrja Majtreja Mandala buddhista rendben kapott nevemet használom előtagként, melynek jelentése: a Költészet Barátja. Voltam segédmunkás, szerszámkészítő szakmunkás, tanár. Jelenleg semmi vagyok: sok-sok érműtétem után leszázalékoltak, igazi semmit-tevő lettem. Ezért írok. Hej,ha csak még egyszer tanterembe léphetnék... Dehogy írnék én ilyen-olyan írásokat: elmondanám a teremben, és az jó lenne. Lettem hát (a drága Arannyal ellentétben) énektanárból éneklő. Elvált vagyok, két nagy gyermek apja, és nagyapja egy gyönyörűségnek, Kamillának, Millának.

1 komment

Hagyj üzenetet