Gyalay Korpos István : IRINA 3.rész

*

 

 

 

 

— Kopognak az ajtón. Kinyissam?

— Igen. A lányok jönnek hozzád beszélgetni, kíváncsiak az életedre.

Valóban ők voltak, kávét hoztak. Az egyik lány kacagva mesélt el egy esetet, amiről én nem is tudtam.

— Éppen hazaindultunk az éjszakai váltás után, amikor rohant Irina és rémülten mondta, hogy valami baj lehet önnel. A szobaajtó be van zárva. Izgatottan mesélte, hogy ő elég erősen, persze véletlenül, megütötte az ajtót a felmosó fával, de senki nem mozdul odabent. Azonnal jöjjünk, mert biztosan baj van. Megnyugtattuk, hogy nincs semmi baj, a Főnök még az este hazament Temesvárra. Irinán látszott nem hitte, amit mondtunk. Nem nyugodott, amíg Veronika ki nem nyitotta az ajtót és megmutatta az üres szobát. Ő biztosan elfelejtette az esetet, mi meg többször is elkuncogtuk, lám Irina milyen izgatott, sőt aggódós lett, amikor önről volt szó. Hm!

Mindenki mosolygott, majd a kávézás után a lányok kimentek és nyitva hagyták az ajtót, hogy szellőzzön a szoba.

— Beteszem, jó? Így volt, ahogy a lányok mesélték. Nem felejtettem el, dehogyis. Ez akkor történt, miután kivett a mosodából és ide hozott az osztályra. Szóbeszéd indult a kórházban, vajon miért tett jót velem? Arra gondoltam, bár lenne valami alapja a pletykáknak. Nem volt, de elhatároztam, ha kinyílik az ajtó, bemegyek. Ezért volt mindez. Igazuk van, nem esett jól, hogy a tervem nem sikerült, úgy fogtam fel hírtelen, hogy nem kellek. Ezt egy nő nem nyeli le.

Felállt a székből, kihúzta a vállait, kezeivel végigsimogatta a mellét, a szoknyáját, és amíg a kabátja után nyúlt csak úgy mellékesen megkérdezte.

— Szép vagyok?

— Nagyon!

— Kívánatos vagyok?

— Arra nincs is kifejezés! — Mosolyogva ment ki, én meg nekiültem ebédelni.

 

Kontravizitig mindent elintéztek. Készen lett a felvétel, amelyik régi, operált, olecranon törést mutatott, meggyógyulva. A két csavar kilazult. Régen kiszedhettem volna őket, egy egészen kis bőrmetszésből. Kiszedjük holnap. A néni kis batyujával ül az ágyon és várja a lányát.

Kimentem sétálni a parkba. Van ott egy pad, ahol nagyon szeretek üldögélni. Most is nézegettem a krizantémokat, a fiatal juharfákat csodálkozva, hogy mekkorára nőttek. Valaki nagyon a szívembe fészkelt, pontosan itt, valamikor. A lányával jött át azon az aranyeső bokron. Hol lehetnek? A Föld másik felén, a talpunk alatt és egy kicsit jobbra? Itt magyarázta, hogy milyen szép város Santiago, meg hogy van benne egy széles sugárút: Esplanada…

 

— A lányok pontosan megmondták, hogy hol találom. A padot is. Ők mesélték, hogy néha itt tartja a fogadóóráit. Nem is rossz!

Irina jött más ruhában, elegánsan, illatosan és leült pontosan oda, ahova nem akartam, hogy valaki is leüljön.

— Örvendek, hogy látlak. Holnap kiszedjük a csavarokat és egy órán belül ki is viheted édesanyádat.

— Nagyszerű! Csak nincs hova menjünk. Délig. Most jövök a falumból. Mindent eladtam, elajándékoztam. Oda nincs hova menni. A kórházból megyünk az Állomásra. Este az Athéni járattal tovább. A húgom már ott van.

— Kérlek, mesélj tovább, az életedről.

— Elmondom a bajokat is, amelyek rövidesen ránk zúdultak, mint a lavina. Azzal kezdődött, hogy az egyik nagy ügynökség posztert készített egy felvételről és szétküldte mindenüvé. Még örvendtem is, amikor megláttam magam a hirdetőoszlopon. A kép nem volt rossz, az volt a baj, hogy rám ismertek. Az a volt alkalmi tolmács indított el mindent. Naponta jöttek a fenyegető, kérlelő, zsaroló telefonhívások. Még éjjel is. Románul persze. Annyira agresszívek lettek, hogy már az utcára se mertem kimenni. A férjem tajtékzott, mindenhova eljárt, védelmet kért. Kapott is, de a telefonhívások egyre fenyegetőbbé váltak, majd megváltozott a hangnem. Pontosan őt célozták meg. A múltjából szedtek elő egy-egy marék mocskot, és vágták az arcába naponta, majd óránként. A nagybácsi ügyvédi irodája lázasan dolgozott, a felbujtót kereste. Soha nem találta meg, de bizonyossá vált, hogy egy irányított manőverről van szó.

Egy reggel a posta kilós csomagot hozott. Bulvárújságok, mindenféle szennylapok első oldalán szerepeltem, meztelenül, hihetetlen pózokban. Szennyes és még szennyesebb képekkel teli borítékokat leltünk reggelente az ajtó előtt. A hecclapok másnapra újabb botrányos részleteket ígértek. Kiderült, hogy valaki eladta, vagy ellopta a fotólaboratóriumból az egyik negatívot, trükkös megoldásokkal, az arcom alá tettek egy meztelen testet, pornósztárokat is meghökkentő pozíciókban. Ide-oda forgatva, alulról, felülről fényképezve. A legutolsó, ahogy emlékszem azt ábrázolta, hogy egy szamárral teszem. Na, azt!

A férjem nyomot kapott és ez Ciprusig vezetett. Azonnal el is utazott. Akkor láttam utoljára, mert pár nap múlva értesítettek, hogy menjek és hozzam el a tetemét. Valamilyen városszéli gödörben találtak rá. Agyonütve és kirabolva.

Két ügyvéddel mentem és egy magas rangú tiszttel. A repülőtér várótermében, egy csomó ember. A tiszt szétnézett, azonnal fordult és kituszkolt. Visszaküldött ugyanazon géppel. Csak annyit mondott, hogy ráismert az egyik rezidensre. Azonnal térjek haza, és ne mozduljak ki a házból. Semmi szín alatt. A fővárosban maradtam. Oda jött a hír, hogy felgyúlt az a fotólaboratórium, ahol a férjem dolgoztatott, az egyik alkalmazottat felakasztva találták az égő üzlet előtt.

Így voltam ugyanazon évben menyasszony, férj által meg se érintett asszony, és legújabban özvegy. Gyászolnom kellett. Szívesen tettem, mert szerettem a férjemet. Innen a fekete ruha, a sötét napszemüveg.

— Mikor volt ez, hány éve?

— Hét éve múlt, a tavasszal. Tudom, elmúlt régen a gyászév, de megmaradtam ezekkel a ruhákkal, mert megszoktam és eddig jó leplezést biztosított.

— Miből éltél meg ezután?

— A végrendelet szerint, minden rám maradt. Jómódú lettem. Rám maradt viszont a nagybácsi is, aki teljesen összetört, szinte kisgyerek lett, nyafogós. Van egy nővére, aki odajött ápolni és sohase ment haza. Vénséges szipirtyó, hajdan híres szépség, ki nem állhatom, de jó, hogy van, mert vigyáz az öregre, és én tudok mozogni.

— Nem fázol? Gyere közelebb, és mesélj Korfuról. Úgy értettem, hogy most ott vagy.

— Ott vagyunk! Igen, ezt mondtam. Valóban hűvös lett, inkább lépegessünk, amíg elmesélem.

Elindultunk a sárga, hervadt falevelek borította ösvényen, minden cél nélkül és mivel lassan mentünk, a forgalmas sétáló utca messzire esett.

— Megérdeklődtem. Az a falusi szálloda még megvolt. Másnap, kora reggel indultam, egy ügyvéddel. Lefekvés előtt szólt a telefon, egy érdes hang közölte velem románul, hogy addig nem lesz békességem, amíg nem találkozok valakivel. Órát, helyet jelölt meg. Azonnal felhívtam a férjem egyik barátját az elhárítástól, elmondtam neki mindent és hajnalban, egy kis hajóval átmentünk a szigetre. El lehet képzelni, hogy én, egy hegyvidéki parasztlány, mennyire bírom a hajózást! Émelyegve, hányingertől gyötörve értem a Szállóhoz. A sziget déli csücskén van, majdnem a víz mellett, körülötte mindenfajta növény, fák, gondozatlan udvar. Az épület rendesen volt megépítve, de rendetlenül fenntartva. A tulajdonos csupasz felsőtesttel kint ült a veranda alatt és pálinkát ivott. Elhízott, izzadt öreg, szutykos nadrágban.

— A hirdetés miatt jöttem.

— Két hirdetést adtam fel. Melyikért jöttél? Tzatosnak hívnak. Téged?

— Majd megmondja az ügyvédem.

— Miért jöttél ügyvéddel? Hol az ügyvéded?

— Ott, a fügefa alatt. Éppen hányik. Értsünk szót. Évekkel ezelőtt, eljöttem volna ide szobalánynak. Most meg akarom venni ezt az egészet. Eladó?

— Igen, hogyne! Ha most lefekszel velem, de azonnal, még engedek is az árból.

— Én lefekszem veled, ha akarod, most mindjárt, de nézd, kék a fejed. Nyaktól felfelé. Tzatos, te belehalsz. Se élvezet, se pénz. Ezt akarod?

— Miket beszélsz, te szuka? Várj meg itt. Felmegyek a tükörhöz.

A tulajdonos csak nem jött. Utánamentünk. Ott állt a tükör előtt, nézegette az arcát, nyelvét, nyakán a kidülledt ereket. Láthatóan meg volt ijedve. De nagyon. Félórán belül megvolt a vásár, fele annyi pénzért, mint amennyire számítottunk. Még én kértem meg, hogy maradjon, amíg jönnek a munkások az építésszel.

— Nem értem, miért vetted meg az épületet, hiszen volt házatok, jómódú lettél. Mi hiányzott?

— Az, hogy semmi dolgom nem akadt. Élhettem volna úgy kétszáz évig bezárva a szobákba, a vastag függönyök mögé, ájuldozva a melegtől és várva egy esetleges kérőre, aki csak nem jön. Az, hogy akkor még huszonöt éves voltam. Se férj, se gyerek. Este, főleg éjjel, szinte beleörültem a magányosságba és abba, hogy az utcáról felhallatszott a kávézó zsivaja. Csupa férfihang. A nők kevés kivétellel, otthon ülnek, hervadoznak, titokban isznak és nem sok év múlva, olyanok lesznek, mint az öregúr nővére. Az a vén szipirtyó.

— Várj csak. Van egy kérdésem. Szivarozik, iszik?

— Igen. Iszik, borzasztó büdös szivarkákat szív. Sokat! Helénának hívják.

— Bocsánat. Elnézést a közbevágásért. Folytasd, kérlek.

Kiértünk a fénybe. Elnéztük a sétáló kiskutyákat, majd egy kismama jött babakocsival. Mind több kisgyerek, meg valamivel nagyobbak. Labda repül, lepattan, gyerekhang kiált, amott egy másik bömböl, mert elszállt a luftballonja.

— Van itt, a közelben egy cukrászda. Akarod, hogy bemenjünk?

— Nem akarom. Sétáljunk inkább. Ez az utolsó estém Romániában.

— Nem jössz többé haza?

— Nem. Az én hazám már ott van.

— Hova vigyelek?

— Vissza a padunkhoz. — Belém karolt és tegezni kezdett.

— A házat rendbetettem, áthoztam a rokonságot, a városi nagy házat kiadtuk. Az öreg boldog, mert mindenben kikérem a tanácsát. Kezdőpontot létesítettem kirándulók számára. Jönnek a kis, vagy nagyobb hajókkal, megpihennek és választanak az ösvények közül. Van, amelyik felvisz egy elég magas dombra. Van olyan, amelyik az olajfa, meg a narancsültetvényt kerüli meg, minden száz lépésre pihenőkkel, ahol friss szódavíz, szendvics várja őket, néhol sezlon, nyugágy a színes napernyők alatt. Mindent elrendeztem, sőt, ha valaki fotógépet akar, azt is kap. Van vagy harminc darabom. A filmet, vagy újabban azt a kis fekete vackot, amire a digitális gépek dolgoznak, visszatértük után a húgom azonnal előhívja, így-úgy átdolgozza és odaadja. Ingyen megy az egész, mert a turista cégek kifizetnek mindent

— Dehát ez iszonyú munka volt. Hogyan bírtad egyedül?

— Nem voltam egyedül. Az ügyvédi iroda mindent elintéz, ők talpalnak, tárgyalnak, alkudoznak, meg mindent tesznek helyettem, de az én nevemben. Ezt én valóban nem bírnám, mert a kapitalizmusban, mert ott már az van, mindenki azt lesi, hogy elkapjon valakit, aki dolgozik és profitál. Azonnal jönnek, mint a sakálok, és ha nincs jogi védelmed, megnyomorítanak.

— Keringünk, kerülgetjük a forró kását. Még mindig egyedül vagy?

— Jogilag, igen. Voltak barátaim, többen is, de érdekes, neked elmondom, pár nap elteltével eltűntek, menekülésszerűen. Ezt nem értem. Mondd, valami hiba van nálam, bennem?

— Azonnal válaszolok, de előbb kérdeznék valamit.

— Bármit. Mondd!

— Néha, ott, a forró esteken, szoktál-e hazagondolni? Ide!

— Mindig hazajárok gondolatban. De újabban csak arra a két emberre gondolok, akik segítettek, mindketten önzetlenül és kiszedtek a mosodából, itt és ott. Rád és a férjemre. Ő már nincs. De te itt vagy. Mit gondolsz, miért hoztam el az anyámat pont ide, csavarokat kiszedni a könyökéből. Visszajöttem, ezzel az indokkal. Elbúcsúzni. Másnak találsz?

— Öntudatosabbnak, szebbnek. A válasz előtt megkérdem újra, emlékszel, mit mondtam neked, amikor elmentél?

— Igen. Hogy tartsam a szemeim lesütve.

— Na, látod, itt a válasz. Mi férfiak, mind szeretünk kitörni a fény felé. Mint a lepkék. Nézd, ott fent a lámpák körül, most is százával repdesnek a fény bűvöletében. A te szemeidben ugyanez van. Ezt én már akkor, nagyon régen megláttam, de nem tudtam milyen tűzről van szó. Most tudom. Görögtűz kedves, amelyet nem lehet eloltani. Bármennyi vizet öntesz rá, annál jobban lángol és megemészt mindent és mindenkit, akit elér. A hasonlat a lepkékkel áll, mert ha nincs az a védőüveg, eszüket vesztve rohannának a fény közepébe, a tűzbe, megbűvölten szinte öngyilkos lendülettel. A megsemmisülésbe. A természet nem ismer öngyilkos lényeket az emberen kívül. A te szemeidben az igézetet látják a férfiak, én is, a lobogó tűzet, amelyik bűvöl és bíztat  a mindent feláldozó szerelemre. Erre nem mindenki képes. Visszariadnak, mert azért létezik a világon egy önfenntartási ösztön is.

Odaértünk a pad elé. Két fiatal, egy lány és egy fiú gyömöszölték egymást, mindenről megfeledkezve.

— Gyere, menjünk tovább, hagyd szegényeket működni.

— Nem megyek. Ez a mi padunk. Várunk inkább. Addig, mondj valamit.

— Sajnálom, hogy akkor reggel nem nyitottam ajtót.

— Nem voltál itt.

— Annál inkább sajnálom, mert mi nagyon jó barátok lehettünk volna. De látod, hogy van elrendezve minden. Lekötöttük volna egymást, te nem repülsz ki a világba szerencsét próbálni. Ez az életút eleve lezárult volna, ha akkor itt vagyok.

— Lekötöttelek volna én, egy mosónő?

— Csend legyen. Tudom, mit beszélek.

Legutóbb szerkesztette - Gyalay Korpos István
Szerző Gyalay Korpos István 27 Írás
Dicsőszentmárton 1938, középiskola és az Orvosi Egyetem Marosvásárhelyen, magyarúl. 1964. Továbbképzés: Bukarest, Temesvár, Bpest, Szeged traumatologus osztálvezető főorvos Tr-Severin 2004-ig. Jelenlegi lakhely Temesvár, str Silistra No26. Románia.