Bárányi Ferenc : Boldogság délibábja – 2.

A legmostohább körülmények közé kihelyezett Marosvásárhelyi Orvosi Egyetemen végzett fiatalok mindennapi küzdelmeit és földhöz ragadt boldogságát kívánom bemutatni, trilógiám második kötetével.*

2.

 

— Istenem, ez a Duna!

Ott csillogott előttük az őszi napsütésben és ilyen messziről simán, aranyosan fénylett, mint a vasolvasztóból kiömlő folyékony fém. Széles volt, olyannyira, hogy a túloldali hatalmas fák csak apró játékszereknek tűntek. A nagy folyók mindig lenyűgözik az embert, honnan jönnek és hová mennek, ismeretlenből ismeretlenbe… Jobbról, nyugat felülről hömpölyög méltóságosan  keletnek a Kazán-szoros felé, ami nincs is túl messze innen. Szemben, a folyam túlsó partján már Jugoszlávia van, aki egyszer eljut oda, az már szabad ember, mert a jugók tovább engedik nyugat felé. Igaz, hogy itt széles a Duna, de nem lenne probléma átúszni, szépen, csendesen és persze éjszaka, hogy a partról ne vegyék észre.

Félve nézett körül, mert jól tudta, hogy az ember gondolatait is kilesik ezek.

A kamion* hirtelen fékezett, mind az öt hízott disznó tehetetlenül előre gurult, és nekicsapódott a bámészkodó fiatalembernek. Az megijedt, a disznók is. Két katona állt az úton, az egyik felemelt puskával.

— Határellenőrzés — szólt fel a sofőr, és kikecmergett a kabinból.

— Hová mennek? — kérdezte az, akinek egy sárga stráf volt a vállán. Közben a másik bekukucskált a tehergépkocsi alá, felmászott a kamionra és puskájával beletúrt egy halom disznószaros rongyba.

— Nérasolymosra, viszem az új doktorunkat.

— Igen, Kozma Árpád vagyok. Doktor Kozma Árpád — húzta  ki magát a megszeppent disznók között —, először járok itt.

— És a disznók? — vonta össze szemöldökét a sarzsi.

— A kollektív gazdaságé, le akartam adni őket, de nem vették át — felelte a sofőr.

Az ifjú doktor Oravicabányáig vonattal jött, onnan a  kollektíva kamionjára kapaszkodott. Felesége és hathetes fiacskája a sofőr mellett a kabinban, így  ő, a doktor, csak a sertések között kapott helyet. Nincs semmi baj, fontos, hogy eljut a körzetébe, a saját rendelőjébe, ahol végre dolgozhat. Istenem, csak hogy ezt is megérte.

— Az ott, a Duna túlsó partján már Jugoszlávia?

— Az Szerbia — válaszolt a sofőr, ő is szerb volt, Brankónak hívták.

— És az a sziget a Senki szigete, gondolom — mutatta Kozma doktor.

— Az nem a senkié, hanem ősi román föld. Úgy hívják, hogy Osztrov, és maga csak ne integessen az ellenségeinknek, doktor elvtárs! — hazafiaskodott az egycsíkos határőr. — Aztán már holnap legyen bepecsételve az új lakhelye, mert legközelebb nem engedem be a határzónába! — Végre visszaadta a személyazonosságiját és elengedte őket.

Kozma erősen kapaszkodott, a disznók jobbra-balra hengergőztek az éles kanyarokban, az út végig a folyó mellett futott, de most már nem tűnt olyan szépnek az egész. Balra a Duna, jobboldalt bokros, sziklás hegyek, előttük a gödrös makadámút, és sehol egy árva lélek. Már olyan rég zötyögtek, hogy az volt az érzése, lemennek a térképről. Sorompó zárta el az országutat.

— Megérkeztünk! — nyújtózkodott Brankó. Ferike sírt, talán meg kellene szoptatni, vagy tisztába tenni, de hol?

— Ez lenne Nérasolymos? — csodálkozott Kozma doktor. Magas, de teljesen romos épületek, látszik, hogy valamikor fontosak lehettek, de most olyan volt ez a hely, mint Budapest a bombázások után. Jobbra, a hegyoldalon apró házak, vagy inkább kunyhók, egyik másik olyan meredek helyen, hogy félő volt, hogy lecsúszik az országútra.

Apró, csupaszképű emberke kecskéket terelt a sorompó alatt, bedagadt vörös szemét piszkos ronggyal törölgette.

— Jöjjön a rendelőbe, hogy adjak kezelést a szemére — és közben azon gondolkozott milyen gyógyszert is kell ilyenkor felírni, de nem sokáig, mert a sorompó mellett álló katona megrázott egy rézkolompot, amilyet a tehenek nyakába szoktak kötni, ezzel hívta a szolgálatost, mert itt is  határellenőrzés  történt.

— Isten hozta, doktor úr! Marin főhadnagy vagyok — mutatkozott be harsányan. Sapka nélkül, kigombolt zubbonyban, fapapucsban nem igazán nézett ki tisztnek, pedig ő volt  a parancsnok. Nagy igyekezettel kezet csókolt a doktor feleségének, ami nem volt olyan egyszerű, mert éppen szoptatott a kabinban.

— Hol van a rendelő?

— Nérasolymoson a község központjában, ez még csak Báziás.

Lassan elkanyarodott a Duna és a hegyek is elfogytak. Kozma doktor lábon állva türelmetlenül várta, hogy meglássa a falut, mégis csak akkor vette észre, amikor már beértek. A szélesen lejtő utca végében  magas katonai megfigyelő és két templom tornya látszott.

Nem várták, de valahonnan előkerítették Iliát, az egyetlen felcsert, aki a rendelőhöz tartozott, az meggyújtotta a petróleumlámpát és arról a cigarettáját.

— Van nekünk villanyunk is, saját áramfejlesztőnk, de most elromlott a motor, Dávid javítja. Holnapra már lesz, igaz csak este tízig, utána takarodó. Jó hely ez doktor úr, meg fogja szeretni… Megkínálhatom egy pohár borral? — udvariaskodott a felcser.

— A rendelőben? Itt nem illik inni.

— Most nem vagyunk munkaidőben, és nálunk a néptanácsnál, a kultúrotthonban, az iskolában és mindenütt szabad egy pohárral. Botariu doktor urat, ha nem volt a rendelőben, a büfében keresték a betegek. Nem véletlenül hívják a Duna-mentének ezt a részét vidám saroknak. Itt sok jó bor terem.

Az ifjú doktornak nem ez volt a véleménye, miután megkóstolta a savanyú, szájfacsaró és tintafekete otellót. Különben  nem sokat értett a borokhoz, eddig csak nagyritkán ivott egy kicsit, főleg az Apollóban tartott elvtársi összejövetelnek nevezett diákbálok alkalmával.

— Dobro vecse!* — lépett be egy férfi, és egyenesen a felcserhez fordult — Goszpodin* Ilia — és mondott valamit szerbül, amiből Kozmáék egy szót se értettek. Ilia fogta a lámpát, és kiment az emberrel.

Réka a vizsgáló ágyra dőlve szoptatott, az utcán egy elkésett szekér zörgése és egymásnak feleselő kutyaugatás kórusa jelezte a falusi est közeledtét.

— Doktor úr, ennek az embernek fáj a foga. Én beérzéstelenítettem, de nem merem, húzza ki maga! — és átnyújtotta a fogót.

— Ez nem jó fogó — adta vissza Kozma — ez jobb felső, nekem egy jobb alsó fogakhoz való kell.

— Nekem nincs más fogóm, csak ez az egy.  Én minden fogat ezzel húzok.

— Jól van, akkor én is ezzel fogom kihúzni. Tartsd a lámpát fiam és bármikor, ha félsz hívjál csak nyugodtan. Látod, milyen könnyen ment?

Kozma Árpád érezte, hogy lekicsinylő modorban fiamnak nevezte a nála alig egy-két évvel fiatalabb felcsert, amikor ő, a doktor is alig múlt huszonnégy. De azzal is tisztában volt, hogy a felcser rögtön próbára akarta tenni az újonnan érkezett főnökét. Sikerült. Milyen szerencse, hogy nyári délutánokon, amíg a tanársegédje a Víkend-telepen strandolt, Árpira bízta a poliklinikát, „Amit tudsz, csináld meg, akin nem tudsz segíteni, azt hívd vissza holnapra!” Ezután egyből felhajtotta a fanyar bort. Ismét kopogtattak.

— Láttam világosság van. Dobro vecse! Lázas a gyermek, a doktor úr nincs itt?

— Botariu doktor már elutazott, de megjött az új doktorunk — fogott kezet a cigánnyal Ilia.

Nem lakott messze, a falu szélén, pont ott, ahol bejöttek a kamionnal. Egyszerű mandulagyulladás, és szulfamid is volt a háznál. A cigány traktorista volt, és jól beszélt románul, a felesége csak szerbül, mert Nérasolymoson a cigányok is szerbek, és mind dolgoznak. Visszakísérte a doktort.

— Tudja, itt sötétedés után nem szabad kimenni a faluból, letartóztatják a határőrök, néha még lőnek is. És magát még nem ismerik.

Egy káricsoló tyúkot húzott ki a szatyrából és egy lapos üveg vörösbort. Hiába szabadkozott Kozma doktor, letette a vizsgálóágy alá és el is ment. De az ajtóból még visszaszólt:

— Aztán doktor úr az üvegért visszajövök, ha megürült. Nézze csak, azt írja rajta magyarul, hogy „Éljen a haza, 1918”. Ez még a nagyapámtól maradt rám, ő Ferenc Jóska honvédje volt — és büszkén kihúzta magát a szerb cigány traktorista.

 Kacagva ölelte át egymást a két fiatal: itt vannak a világ végén, azt se tudják, ma hol fognak lefeküdni, a pelenkákat kimosni és mi vár rájuk ezen az ismeretlen  helyen… De boldogok voltak. Ferike nyöszörgött, a tyúk kapálódzott, Árpi keresett valamit, amivel kinyissa a babkonzervet, azt hidegen is meg lehet enni, amikor ismét kopogtattak. Vékonycsontú szőke fiatalember lépett be, mindkét karján az ing és pulóver könyökig feltűrve.

— Bouda Frantisek vagyok, ma levágtam egy disznót, azért jöttem, hogy meghívjam a doktor úrékat  disznótorra.

Árpád kezében megállt a konzerv, amin nagybetűvel írják „disznóhús”, és alig láthatóan, hogy „babbal”.

Az utca felöli nagyszobában terítettek. Később rájöttek, hogy ezen a vidéken minden tisztaszoba ilyen: középen hosszú asztal, kétoldalt magasra rakott ágyak, az ablakok közötti falon pravoszláv szentkép, vagy mint itt, egy hatalmas színes nyomat Ferenc Józseffel a közepén, körben csákók, kardok, címeres zászlók, és ami a lényeg, a felirat „Katonaéveim emlékére”.

Nagyrészt szerbül folyt a társalgás, az asszonyok nemigen tudtak románul, Kozma doktor felesége Réka is elég gyengén. Az első pohár forralt cukros pálinka után összehúzódott Árpád gyomra az éhségtől. Egyfolytában kínálták, pedig erre egyáltalán nem volt szükség. Még nem is olyan régen ő is „gyalogos” volt a menzán, tehát nem volt kantinjegye, leültek és megvárták, hogy marad-e egy kis leves esetleg kenyér is. Most a töltött káposzta után úgy érezte jóllakott, de azért végigette a sültet, krémes-bélest és később a frissen készült májast, vérest. A tintaszínű bor se tűnt már annyira fanyarnak. Valahányszor Árpád felemelte a poharát és ivott, a gazda rögtön ott termett és színültig töltötte. Ha csak egy kortyocskát nyalintott akkor is. „Csasa trebe da bidi puno” (A pohár mindig tele kell legyen.) Ez egy itteni szerb szokás  és nagyon udvarias dolog. Így nem lehet számon követni, ki mennyit iszik. A gazda sűrűn töltögetett és csak akkor ült le enni, amikor egy fogásnak vége volt.

Szerb partizándalokat énekeltek, de azt is, hogy „Az a szép, az a szép” de csak ennyit a doktorok tiszteletére. A koccintási szünetben tompa pukkanás hallatszott, és hirtelen kivilágosodtak az utcai ablakok.

— Mi volt ez? — kérdezte ijedten Réka.

— Áh semmi, csak egy rakéta. Itt a románok végig jelzőrakétákat telepítettek a felszántott határsáv mellé, a szerbeknél nincs semmi, nem is nagyon őrzik a határt.

— De ez itt pukkant az utcán!

— Nem egészen, hanem a kertünk végében, ott van a határ. Ott is. Itt a falu körül mindenütt határ van, csak Báziás felé nincs.

— Amikor bejöttünk a faluba két templomtornyot láttunk. Melyik a román és melyik a szerb?

Csodálkozva néztek egymásra és valamit meg is beszéltek szerbül. Egy nagybajuszos öreg válaszolt, valamikor nagyon régen ő volt a község bírója.

— Goszpodin doktor, ebben a faluban nincs román templom, mert román sincs, csak három-négy család. Itt mindenki szerb.

— Nem mindenki, én nem vagyok, csak a feleségem szerb — mondta a házigazda és teletöltötte a poharakat. De van itt egy magyar is, a Kaszás, és egy német,  a Hoffmann — javította ki a volt bírót.

— Az a másik templom, amit maga látott — folytatta az öreg — az is szerb, de nem  Nérasolymoson, hanem Vricsegájon, itt a Néra túlsó partján, de az már Szerbiában van. Magyaridőben Városligetnek hívták.

A háziasszony felajánlotta, hogy aludjanak ott náluk, félig románul, félig szerbül elmondta, számukra ez megtisztelő lenne. Aztán tettetett szégyenlősséggel behozott egy porcelán bilit kendővel letakarva. Az oldalán gót betűs német felirat, de Árpi ezt már nem tudta kiolvasni, mert ilyen gazdag lakomához és borhoz nem szokott gyomra elfárasztotta.

Mégse tudott elaludni, a rengeteg új információ ott kavargott a fejében. Csak egy dologban volt biztos: a mai nappal új életet kezd, egy teljesen ismeretlen világban, de tetszik neki ez a világ.

                       

Elmenőben az asszony kendővel letakart kosarat adott Rékának „egy kis kóstoló és bor”. Árpád elvette a kosarat, de Frantisek rászólt, hogy nem illik férfinak kosarat vinni az utcán. Nem volt semmi szükség arra, hogy elkísérje őket, de talán Frantisek szerette volna, ha mindenki látja őt az új doktorokkal. A szövetkezeti bolt előtt tucatnyi férfi beszélgetett és cigarettázott.

— Dobro jutro!* Viszem az új doktort a rendelőbe, nálam aludtak.

Ez a szövetkezeti bolt volt a falu központja. Az az út, amin  tegnap a kamionnal bejöttek rendesen lejt a boltig, azon túl már semmit, de két futballpályányira ott van már a falu vége és az ország vége, ott folyik a Néra, az a határ. Ha ezt valaki nem tudná, figyelmezteti a petróleumszonda nagyságú határmegfigyelő. Az utcasarki bolt előtt vonul el a falu egyetlen keresztutcája, csupa  széles magas házakkal, de ez az utca se túl hosszú, mert mind a két végén  ismét ott a határ. Minden irányba határ és alig pár méternyire, csak fölfelé lehet kimenni a faluból, amerről az este behajtottak, ahol a cigány traktorista lakik. Olyan ez a Nérasolymos, mint egy emlőbimbó, ami behatol Szerbia területébe, mert a nagyokos franciák ott húzták meg a határt ahol a Néra folyik, és fogalmuk sem volt arról, milyen nemzet lakik annak a partján, de nem is érdekelte őket.

Árpád csak most, napvilágnál mérte föl hová is érkeztek az este. Az utcasarki bolt mellett a kollektív gazdaság, a következő nagy ház a községi néptanács, majd az orvosi rendelő következett. Ennek nem volt saját háza, a kisajátított szerb parókiában működött. A pópát kitették egy rozoga melléképületbe, amit ő csak cselédháznak titulált. Éppen etette a disznóit. Árpád udvariasan megpökdöste a két báznait szemverés ellen, mert tudta, hogy náluk Székelyföldön így illik.

— Szeretem nézni, amikor zabálnak a disznók — nyújtotta a kezét a pap, és rögtön folytatta a szakálla piszkálását. Húzogatta, mutatóujjára csavarta, kiegyenesítette, úgy látszott sajnál minden percet, amit nem a szakállára fordít, mint csecsemő, aki egyfolytában szopja az ujját.

Milorád, mert így hívták a pópát, élénk szemű kedves ember volt, alig néhány évvel idősebb Árpádnál, azonnal meghívta egy pálinkára. A fiatal doktor undorral emelte szájához a poharat, még a tegnap esti se párolgott ki belőle, de tudta, hogy ezt most nem szabad visszautasítania, hisz egy udvaron laknak, mi több a pap házában.

 — Költözzön csak be nyugodtan a szülőotthonba, az asszonyok úgyis otthon szülnek — biztatta Milorád, de Kozma ezzel nem értett egyet, és a második pohár pálinkát se fogadta el.

 — Most egy éve, hogy meghalt a gyermekünk, csak egyhónapos volt. Botariu doktor kezelte de… Biztosan jól kezelte, de tudom is én… Most ismét terhes a feleségem és nagyon izgulunk.

 Dundi, de kemény húsú volt az asszony, egy tányér cukrozott fánkot — ahogy ő mondta „krofne”-t — tett az asztalra. Gyengén beszélt románul, még Rékánál is halványabban, mégis jól megértették egymást. Igaz, időnként hol az egyik, hol a másik kérdezett egy-egy szót szerbül vagy magyarul a férjétől „hogy ezt, hogy mondják románul?”

— Majd én vigyázok rá. Gyermekgyógyász vagyok — tapogatta meg Réka a papné hasát, amin még semmi se látszott.

Beteghez hívták a doktort, csak ide a harmadik házba. Nagy ház, hatalmas ablakokkal és fedett száraz bejárattal, amin akár egy rakott szénásszekér is befért volna. Ezt ők „Ejnfor”-nak hívták és a házak nagy része ilyen német stílusban épült: nagy szobák, üvegezett tornác, cementes udvar virágoskerttel, amit kerítés választott el a tyúkszaros gazdasági résztől. Kozma doktort odavezették hátra a kotárka* alatti nyárikonyhába, ott feküdt a beteg. Auschwitz-sovány borostás képű öregember, szemei annyira beesettek, mint elhagyott, fészekben felejtett kotlóstojások. És jajgatott, nem hangosan, de minden lélegzetvételhez egyet. Valaki egy kanál kristálycukrot szórt az izzó csikókályhára, hogy enyhítse a betegbűzt, de ettől  még émelygősebb lett. Árpád egy pillanatig gondolkozott, hogy megmondja-e az igazat, és döntött.

— Ez a beteg már mindenütt rákos és sajnos semmit se lehet tenni.

— Tudjuk — bólintott a fiatalasszony, aki a beteghez hívta.

— Borotválják meg, mert már nem sokáig él — adta Kozma a gyakorlatias, de egyáltalán nem orvosi tanácsot — én adok neki egy morfint, hogy ne szenvedjen szegény.

— Hagyja, csak szenvedjen. Megérdemli!

Árpád megdöbbenve, értetlenül bámult a begyes fiatalasszonyra.

— Magának kije az öreg?

— Az apám.

Kozma doktor kissé félve jött ebbe a körzetbe, szerb községbe, mert még a nagyapjától tudta, hogy a szerbek veszélyes emberek. Lám, ez a lány gyűlöli az apját. Ilyenek lennének itt az emberek? A cigány traktorista, Bouda Frantisek disznótora, a pópa pálinkája nem ezt bizonyították, de ez az asszony… Harangoztak, amikor kilépett a huzatos ejnforból az utcára, de nem a szemközti templomban.

— Hol harangoznak?

— Vricsegájon Szerbiában, valaki meghalt — gondolom.

Igen, így volt és estére már azt is tudták Nérasolymoson, ki halt meg a Néra túlsó partján, mert ismerték egymást az emberek és a nem túl széles folyócskán egyik faluból  át lehetett látni a másikba. Néha óvatosan át-átkiabáltak egymásnak, ha éppen nem volt határőr a közelben.

Barátságosan pattogott a tűz a Vesta kályhában, Réka piszkavasra szúrta a hússzeleteket és ügyesen forgatta a parázs felett. A lecseppenő sercegő zsírtól lacikonyhaillat terjengett a levegőben, de mit tehettek, nem volt egy serpenyőjük vagy lábasuk, így kellett megsütni a vacsorát. Mindenük elfért egy bőröndben, azt is főleg a gyermek holmija töltötte meg.

Nem költöztek be a szülőotthonba, volt mellette egy  kisebb szoba, valami raktárféle, ott húzták meg magukat.

— Ez a piszkavason sült finom, de nem ilyen lakást képzeltem el magamnak leánykoromban — vagdosta falásnyi darabokra a húst Réka. Árpád arra várt, hogy megkaphassa az egyetlen evőeszközüket, a bicskát, amivel akkurátusan levakarhatja a csontokat. — Kicsi, fehérre meszelt házra vágyódtam, búbos kemencével, tulipános bútorral, nem ilyen nagy hodályra, amiről hámlik a vakolat, mert ki tudja, mikor meszelték ki utoljára.

— Holnap utánanézek, és hamarosan kimeszeltetünk, mielőtt beköszönt a tél.

— Mindenekelőtt a szülőotthont kell rendbe hozni, nem is csodálom, hogy nem jönnek ide az asszonyok, én se szülnék ilyen piszkos szobában.

Másnap mégis jött egy terhes asszony, aki azt állította, hogy ő pont ma kell szüljön. Mindketten megvizsgálták, tényleg közel állt a szüléshez, de hogy pont ma?

— Azért, mert ma van 282 napja, hogy teherbe estem, feljegyeztem és számoltam a napokat. Tanítónő vagyok, de itt szeretnék szülni maguknál, nem akarok kórházba menni. Bosnyákon megcsászároltak és a gyermek beléhalt. Azt mondták halva született… Mintha máris fájna a hasam, de én itt akarok szülni, nem engedem, hogy megint fölvágjanak!

Árpád és Réka nem kellett konzultáljanak, nagyon jól tudták, hogy nem szülhet itt ez az asszony, túl veszélyes lenne, de a tanítónő egyre hajtogatta, nem akarja, hogy megint operálják. Sírt, jajgatott, talán már a szülési fájdalmak miatt is, két tenyerét derekára téve járta körbe a rendelőt, közben átkozódott és fenyegetőzött is félig románul félig szerbül, így aztán nem volt világos, kire haragszik.

— Azonnal hívom a mentőt.

— Mire az ideér, én megszülök, majd az apám ideadja a kamiont, az bevisz — és elment. Hála istennek.

Este sötétedés után nagybajuszos férfi nyitott be, fekete szerb szabású sonkanadrágot és csak ezen a vidéken látható szerb bocskort viselt. Ez nem is bocskor, inkább papucs, amit gyapjúból horgolnak, és bőrrel talpalnak meg. Pehelykönnyű lábbeli, amivel a nagydarab férfiak olyan könnyen emelik a lábaikat, mintha baletteznének.

— Én vagyok Csika* Szlávko, a kollektíva elnöke.

Árpád mindig feszélyezve érezte magát, amikor vezetők, hatósági személyek kezet nyújtottak neki, mert tapasztalatból tudta, hogy ennek nem mindég jó a vége. Még nem is olyan rég Vásárhelyt az egyetem apró termetű  rektora  így búcsúzott „Sajnálom, nem segíthetek”. Igaz, a gonosz kicsi emberke kezet se nyújtott neki. Szlávko elnök egy kockás kendőbe csavart csomagot tett az asztalra.

— Egy kis kóstoló a disznóvágás után, meg „malo szira” (egy kis túró). — Nem is volt olyan kicsi darab és a demizson is tízliteres.

A két doktor erélyesen tiltakozott, mert ugye sohase lehet tudni, mit várhat az ember ezektől, a helyi kiskirályoktól. Mit akarhat az elnök? Próbára tenni őket, hogy aztán feljelentse? De Szlavko bácsi olyan kedvesen mosolygott, hogy ez nem tűnt valószínűnek. Persze  okosabb lett volna már tegnap tisztelegni nála, mégiscsak ő az elnök, de annyi minden történt, hogy ez ki is ment a fejükből.

— Goszpodine doktor (ez azt jelenti, hogy doktor úr. Semmi elvtárs. Nocsak!) —, nyugodtan fogadják el, a sajátomból hozom, én tartozom maguknak és tudom, hogy pénzt nem fogadnak el.

Árpád ijedt csodálkozással nézte az elnököt. Tényleg majdnem minden beteg megkérdezte, mivel tartozik, és olyan is volt, aki bele akart dugni valamit a zsebébe, de Rékával megegyeztek, hogy pénzt nem fogadnak el senkitől, pedig nagyon szegények voltak. Egyrészt, mert ilyennek nevelték őket az egyetemen, másrészt féltek is, van nekik elég vaj a fejükön, de ami a legfontosabb, jól tudták, hogy ezeket az embereket se veti föl a pénz.

— De honnan tudja elnök elvtárs, még csak egy pár napja vagyunk itt?

— Mondja csak, hogy Csika Szlávko, a gyerekek is így hívnak. Kicsi a falu, itt mindenki mindent tud. Jól csinálják doktorkáék, az embereknek kevés a pénzük, kollektivisták, de meglátják, mi rendes emberek vagyunk, és jól fogják érezni magukat nálunk.

Árpádnak csak most jutott el az agyáig, hogy hellyel kellene kínálni az elnököt, volt ugyan egy székük, de azon a pelenkák száradtak a tűzhely  mellett, így mindhárman a vaságyra telepedtek.

— Csika Szlávko, megkínálhatom egy pohár borral? Bouda Frantisektől kaptam.

— Tudom. Nála aludtak, de hozzám is jöhettek volna. Az kollektív bor, kóstolja meg inkább az enyémet, ez a báziási hegyen terem és sokkal jobb. „Da zsivite mnogo i zdravo!” — emelte föl a csészét az elnök, mert poharuk nem is volt. — Tudják ez mit jelent? „Élj soká egészségben”. Mi szerbül így mondjuk. Szóval köszönöm mindkettőjüknek, hogy a lányomat elküldték a kórházba. Nyakas lány. Ott se akarta, hogy felvágják, de muszáj volt, mert elszakadt az anyaméhe és a gyerek a bőre alá került. Így mondják. Sajnos ez az unokám is halva született, de hála istennek, a lányom életben maradt.

Ebben a pillanatban Árpád és Réka, a két fiatal és nagyon kezdő orvos ugyanazt a döbbenetet élték át: te jóságos isten! Mi lett volna, ha nem zavarják el kórházba ezt a nőt? Itt hal meg, és aztán hiába magyarázták volna, hogy az asszony nem akart kórházba menni. Ráadásul pont a kollektívelnök lánya. Jaj!

 

 

 

*kamion — tehergépkocsi                                 *kotárka —  lécekből készült kukoricaszárító

*dobro vecse — jó estét, szerbül                        *csika — bácsi, bátyó, szerbül

*gospodin — uram, szerbül

*dobro jutro — jó reggelt, szerbül 

 

Legutóbb szerkesztette - Bárányi Ferenc
Szerző Bárányi Ferenc 28 Írás
Nyugdíjas reanimátor főorvos vagyok. Temesváron élek. Tagja vagyok a Román Irószövetségnek és a Magyar Orvosírók Társaságának. Most megjelent regényemet szeretném elhozni a Toronyba.