Józsa Mara : Hohi kalandjai

Kukucs, itt vagyok! Hogy hol? Itt a hajadon, a fürdéskor ráesett cseppben. *

 

   

 

Kukucs, itt vagyok! Hogy hol? Itt a hajadon, a fürdéskor ráesett cseppben. Nem egyedül persze, mert mi nagyon jók vagyunk, és irtó kis helyen elférünk. És hogy ki vagyok? Azt hittem, már kitaláltad! Víz vagyok, egy iciri-piciri vízmolekula. Olyan pici, hogy engem szabad szemmel nem is láthatsz, csak mikroszkóppal. Úgy hívnak, hogy H2O, ez a hivatalos nevem, amit lehet úgy is írni, hogy HOH, de ez olyan komoly, hogy jobban szeretem, ha Hohinak hívnak. Ugye, neked is van beceneved?

         Olyan ismerős vagy nekem! Úgy rémlik, hogy mi már találkoztunk. Igen, igen, én is benne voltam abban az egyszervolt hópehelyben, amelyik az orrodon olvadt el. Emlékszel most már? Jót nevettél, mert meg is csiklandoztam a nózikádat.

         Akarod, hogy meséljek neked? Á, nekem rengeteg kalandom volt már! Nem is csoda, mert nagyon öreg vagyok, akár hiszed, akár nem, sokszor száz meg százmillió éves. Ha mindazt elmesélném, ami velem megesett, a beszámolóm megtöltene egy könyvtárat, de lehet, hogy kettőt is. Mert velem mindig történik valami!

         Gondoltad volna például, hogy nélkülünk, mármint a víz nélkül, nincs élet? Pedig ez nem nagyképűség, ez az igazság. Olyan fontosak vagyunk, hogy még a Mars bolygón is keresnek, a tudósok nemrégiben küldtek oda szondát, hogy kiderítsék, vagyunk-e ott is, vagy nem vagyunk. Most éppen nem találnak, de úgy sejtik, hogy valamikor ott lehettünk, s ennek is nagyon örülnek.

         No, akkor figyelj, mesélek! De ne aludj el gyorsan, mert én reggelre szó szerint elpárolgok, s ki tudja, mikor találkozunk megint! Mondjuk, képzeletben elviszlek egy utazásra, egy olyanra, ahogyan én járom a világot. Elkészültél, indulhatunk?

         De merre is menjünk? Talán járjuk be azt az utat, amelyet én azóta, hogy hűvös hópehelyként leereszkedtem az orrocskádra. Na, most már bevallhatom, nem volt az egészen véletlen, ügyeskednem is kellett egy kicsit, hogy éppen ott landoljak. De hipp-hopp, a bőröd melegétől rögtön el is olvadtam, azaz, olvadtunk, te meg szépen elmaszatoltál, és felszippantott a kesztyűd bolyha. Jó volt megmelegedni egy kicsit, de nem maradhattam sokáig, gyorsan kitornáztam magam a gyapjúból, s egy arra járó könnyed fuvallat fel is kapott. Vigyázz, téged is, ha velem jössz, úgyhogy kapaszkodj! Csak egy rövidet lebbenünk, és odacsapódunk egy faághoz, vastag rétegben van már rajta a hó, ezen meg is akadunk. Itt töltjük az éjszakát, közben többen is jönnek még, egy csomó hópihe, meg a ködből kicsapódó pára, amelyik zúzmarává válik a hidegben. Az emberek reggel ámuldoznak: milyen szép! A gyerekek pedig iskolába menet hógolyóznak egyet, egyikük a fa ágáról markol a labdájához. Repülünk, majd szétcsattanva rátapadunk egy deszkakerítésre.

         Előbújik a nap is, szórja a sugarait, a barnára mázolt kerítés csak úgy nyeli a melegét, mi pedig lassan olvadunk, s kis ér formájában megindulunk lefelé. Kár! Úgy szerettem volna hóember lenni! De nincs idő ezen keseregni, már le is csúsztunk a járdára. Jönnek mások is máshonnan, összekapaszkodva siklunk előre, csak úgy vaktában, cél nélkül. Hirtelen megtörik az út, s lecsorgunk egy vízelvezető árokba.

         Komótosan hömpölygünk, nem nagyon élvezem, piszkos is, meg unalmas is, mert semmi látnivaló nincs, csak az egyhangú támfalak. Szerencsére nem tart sokáig az út, már hallani valamit, kis susogás, fröccsenés, aztán meglódulunk, elkap az áradat; valami folyó lehet ez, nem túl nagy, mert elég gyors a sodrása. Hát akkor megint úton vagyunk, megyünk, amerre a folyó visz. Ha szerencsénk van, még az óceánig is eljuthatunk. Az ám a nagy élmény, pajtás! De mint mondtam, ahhoz óriási szerencse kell, mert menet közben annyi minden adódhat, ami eltérít. Ilyen esetem több is volt, sajnos. Egyszer egy csónak közelébe keveredtem, s az evezőlapát kipenderített a part menti bokorra, máskor egy madár repült fölém, s velem oltotta a szomját, de volt olyan is, hogy egyszerűen csak kimerítettek, vagy benyúlt egy kéz, lemosta magát, aztán engem elvitt a bőrén, onnan pedig felszippantott a szél.

          Alig megyünk pár kilométert, amikor elterelnek bennünket, s egy halastóba folyunk. Hát nem túl felemelő! Ki tudja, meddig kell itt vesztegelnünk, s én már úgy beleéltem magam, hogy ismét eljuthatok a tengerbe. Aztán valamelyest megbarátkozom a kényszerpihenő gondolatával, bízva abban, hogy előbb-utóbb úgyis meglóghatok innen. De bizony bármivel próbálkozom is, sehogyan sem sikerül kikecmeregnem a halak közül. Egészen a nyár elejéig kell várnom, akkor egy kis kerülővel visszavezetnek a folyóba. Megkönnyebbülve sóhajtok fel, talán mégse kell lemondanom a tengerről!

         Jó lenne tudni, hol vagyunk, akkor lehetne következtetni arra, hogy melyik folyóban utazunk, merre és meddig megyünk, s hogy hová jutunk. Ha figyelmesen szemlélődünk, mindezt megtudhatjuk. Fél nap után úgy látom, egy városhoz közeledünk, a part mellett mindenütt emberek vannak: horgásznak, sétálnak, labdáznak. Jó látni, hogy jól érzik magukat a közelünkben! Lassan elhaladunk mellettük: Pá, pá, viszlát!

         A várostól távolodóban valami morgást hallani, vajon mi lehet az? Megtudjuk nemsokára; egy vízi-erőműhöz közeledünk. Jaj, ezt szeretem nagyon! Igaz, itt mindig várakozni kell egy kicsit, amíg felduzzasztanak, de utána, hú, de erősek vagyunk! Csak úgy forgatjuk azokat a nagy turbinalapátokat! És csinálunk nektek villamos energiát, hogy tudjatok világítani, melegedni, főzni, tévézni meg mindent.

         A vízlépcső után az elvégzett munka jó érzésével megyünk tovább. Szinte észre sem veszem, hogy emelkedek megint. Igaz, már előbb is csiklandozott a nap, de most meg is emelt egy kissé, s rögtön belekerültem egy légáramlatba. Hát ezek szerint most mégse jutok el a tengerbe. Nem baj, majd máskor! Így is jó lesz! Megyek egyre feljebb, az ég gyönyörű kék, csak fátyolfelhők vannak rajta, elkapom gyorsan az egyik csücskét, s lágyan ringatózom vele. Azaz ringatózunk, mert itt vagy még te is, ha el nem aludtál. Szép táj felett lebegünk, semmi mozgás, mintha megállt volna minden. A nap egyre jobban hanyatlik; alkonyat van, aztán ránk köszönt az éjszaka is. Igézően szép a csillagos égbolt! Alattunk pedig alszik a Föld.

         Hajnalban egy kis rét felett vonulunk el, hirtelen hideg csap meg, megborzongunk, de eszmélni sincs idő, már lassan ereszkedünk lefelé. Harmat lenni nagyon szeretek! Üde permettel lepni meg az ébredező növényeket, s aztán apró cseppben remegni a levelükön! Ó, hallgasd csak, hogy örülnek nekünk!

         Hangokat hallok, kocsizörgést, lónyerítést, emberek beszélnek, valami csoda dallamos nyelven: Siamo arrivati!”, „Fa bel tempo!, mondják, vagyis: „Megérkeztünk!”, „Szép időnk van! De hiszen ez olaszul van! Ezek szerint Olaszországban vagyunk. Akkor nincs is messze a tenger! Olyan szívesen megmutatnám neked!

         A kocsi megáll, az emberek leszállnak. Éles kaszákat vesznek elő, s vágni kezdik a füvet. Szegény növények! Rövidesen az én virágom is eldől. Most mind el fognak hervadni. Ez nagyon szomorú, de hát ez az élet rendje, az állatoknak széna kell.

         Felkel a nap is, jó melegen süt, sugaraival beteríti a kaszálót, s nekem az az érzésem, hogy nemsokára ismét útra kell kelnünk. Látod, igazam lett! Isten veled, kis virág!

         A frissen kaszált széna illatával együtt mi is felemelkedünk, s egy tekintélyes mérető felhő fogad be nyájasan. Alattunk egyre változik a táj, elhagyjuk a síkságot, dimbes-dombos vidék felett suhanunk, majd egyre meredekebb, egyre magasabb hegyek terülnek el, némelyiknek súroljuk a tetejét. Aztán a semmiből hirtelen fergeteges szél kerekedik, vad dühében tépi, cibálja a fák leveleit, meghajlítja a törzsüket, bolondóra módjára forog körbe-körbe. Minket is ide-oda lökdös, s meg-megcsapdos a nyomában futó hideg. Felhőnk elpityeredik, s mi esőként hullunk a hegyoldalra. Húha! Jó nagyot koppantunk egy kövön! Ez kemény volt, nemde?

         A szikláról fürgén leugrunk, alattunk apró kőzúzalék, laza a szerkezete, nem tud megtartani, szivárgunk lefelé. Ez izgalmas bújócska lesz! Ugye, nem voltál még hegynek a gyomrában?! Először hajszálvékony repedéseken kell átpréselni magunkat, de amerre már sokat jártunk, ott szélesebbek lesznek a járatok, és végül egy barlangba jutunk. Hopp, meg is érkeztünk! Hallod ezt a muzsikát? Litty-lotty, plutty! Platty! Platty! Buggy! Hitted volna, hogy zenélni is tudunkő! Ez a barlangi patak! Ilyen jókedvűen dolgozik. Hogy mit? Nézz körül! No?! Ugye, csodaszép? Ezek cseppkövek, hosszú évek munkájával hoztuk létre. Nézd meg a körmödet! Nem azért, hogy piszkos-e, te buta! Látod, milyen vastag a lemeze? Hát mi ekkora cseppkövet húsz évig építünk. Húsz év alatt te éppenhogy felnőtt leszel. Gondolhatod, milyen régóta munkálkodunk már ebben a barlangban! Az ott olyan, mint egy madár, a másik a vízesés. De van itt sokféle alakzat. Figyelj, mert nem sokáig leszünk itt! Látod, már szűrődik is valami világosság. Forrás lettünk! Az emberek nagyon szeretnek, mert egészségesen tiszták vagyunk, lám jön is valaki, idősebb bajuszos bácsi, ide tartja a butykosát, és hopp, benn is vagyunk.

         Sötét táskában utazunk egy ideig, aztán kiemelnek. Gyerekek ugrálják körül az érkezőt. „No, gyerkőcök! Ki kér forrásvizet?” Kórusban kántál mind, hogy kérnek bizony, s a palackban nagy lesz a tülekedés. Nézd, csak, nézd! Ne tolakodjatok már, én sem szeretem a bezártságot! Előkerülnek a poharak, igazságosan öntenek mindegyikbe. „Pfuj! Ez rossz ízű!”, finnyáskodik az egyik, pont, amelyiknél mi vagyunk, s ki akar önteni a lefolyóba. „Ne pazarold el, hékás! Messze jártam én érte! Akkor már inkább locsold meg vele az epertöveket, hátha ők nem ilyen válogatósak!, szól az intelem, s nyomában a gyermek engedelmesen kisétál velünk.

         Leguggol az eperágyás mellett, óvatosan félrehajtja a leveleket, és pontosan a bokor tövéhez önti a vizet; négy-öt növénynek jut a poharából. Megvárja, amíg a föld elnyel bennünket, s azután fut befelé. Mi pedig lecsorgunk a sötét talajba, egyáltalán nincs nehéz dolgunk, a fiú nagyon ügyes volt, s nemsokára belebotlunk egy gyökérbolyhba. Nem is enged tovább, szomjasan felszippant. Bent vagyunk a növényben, s masírozunk szép sorban egymás után, közben halljuk a parancsszavakat: „Víz a szárnak, nitrogén a levélnek, cukor a terméshez, víz a terméshez, keményítő a…” Most kell ügyeskednünk, hogy oda kerüljünk, ahová szeretnénk. A sorompó éppen előttünk ereszkedik le, de nemsokára zöld utat kapunk, irány a termés! Most már megmondhatom, éppen erre vágytam. Igaz, most még csak borsócskányiak vagyunk, a színünk is hasonlatos hozzá, de idővel szépen megnövünk, kigömbölyödünk, a mostani éretlen zöld színünk először kifehéredik, aztán rózsaszínűvé válik, végül bepirosodunk. Csábítóan szép piros eperként illatozni! Lehet ennél szebb feladat?! De addig még eltelik egy kis idő, s amíg várakozunk, elmesélek neked egy-két érdekes dolgot.

          Képzeld, kiskomám, már voltam egyszer az Északi-sarkon is! Nem vagyok egy nyafogós fajta, de oda egyáltalán nem vágyom vissza. Brr! Hogy onnan milyen nehezen lehet megszabadulni! És milyen szörnyen uncsi egy hely! Csak gubbasztasz jéggé fagyva, és semmi dolgod! Az első száz év még csak-csak eltelt valahogy, és bevallom, eleinte még örültem is, hogy végre van egy kis nyugi, de tudod, több száz évig egy helyben rostokolni, kösz, ha szabadna, inkább nem kérnék belőle. S tudod, hogyan sikerült onnan távoznom? Tisztára szerencse dolga volt! Egy kutatócsoport jött, mert mi nagyon izgatjuk ám a tudósfélék fantáziáját, nos, ők kicsákányoztak, hogy megnézhessék, ott, a nagy jéghegyekben vannak e velünk élőlények; valami baktériumokat emlegettek mindig. Hát én nagyon hálás vagyok nekik, mert szörnyű lenne, ha még mindig ott dideregnék!

         Aztán, hogy maradjunk a szélsőségeknél, eljutottam egy nagy sivatagba is. Nahát, ez is egy csuda eset volt! Ásványvíz formájában kíváncsi turistákhoz kerültem, akik a fejükbe vették, hogy teveháton kimennek a sivatagba. Noná, hogy vittek engem is! Nem volt túl kellemes, mert a táskát, ahová becsúsztattak, csak úgy égette a nap, pár perc alatt felmelegedtem, de ez még hagyján, csakhogy a melegtől ki is tágultam, és csak úgy fojtogatott a palack. Ráadásul a bennem lévő szénsav olyan izgága lett, hogy alig tudtam féken tartani, különösen, hogy a teveháton ide-oda zötykölődtünk. Aztán jött egy rossz mozdulat, hirtelen lecsavarták a kupakot, mi meg csak bugyogtunk kifelé megállíthatatlanul. Nálatok még nem történt ilyen? No, ugye! Itt is, hú, mekkora lett a zűrzavar! Jutott belőlünk mindenfelé, még a teve fülébe is! Én a földre estem, s csak úgy sisteregtem a forró homokon. Körülnézni se volt időm, a nap rögtön lecsapott rám, s emelkedtem felfelé.

         No, egészen elpilledtem ezektől az emlékektől, látom, te is elszunnyadsz lassan, de az még belefér talán a mesébe, hogy mi lesz az eprünkkel. Hát igen, eltelik egy hét, és gyönyörűségesen beérünk. Le is szednek a többiekkel együtt, alaposan megmosnak, ez nagyon jól esik, mert bizony elég földesek voltunk, azután pedig elrendeznek egy szép tányéron, s várunk. Nemsokára egy apró emberke jelenik meg, egy egészen kicsike, látszik, hogy nemrég tanult meg járni, mert még igen bizonytalan a mozgása. Odanyújtják neki, hát igen, a legszebb epret, vagyis minket. Néz a csillogó nagy szemével, aztán óvatosan beleharap az aprócska fogával. Ízlelgeti, cuppog kicsit, majd elégedetten sikkant egyet, s közelebb húzza az eprünket tartó kezet. Örömmel nyugtázom, hogy ennek a kis csetlő-botlónak mi voltunk az első eper az életében. Egészségedre váljunk, kisöreg!

         Hamarosan leérünk egy barlangba, ez a kisgyerek gyomra. Itt jól átgyúródunk, kevernek hozzánk mindenféle emésztéshez szükséges anyagot, aztán már indítanak is tovább. Nekünk most a rövidebb utat jelölik ki, a vese irányába kell mennünk, s ott nem más lesz a dolgunk, minthogy kézen fogjunk egy-egy méregmolekulát, merthogy ők maguktól nem mennének, és kivezessük őket a veséből. Egy gömb alakú nagy tartályban gyülekezünk, s amikor már jó sokan vagyunk, megnyitják a csapot. Erős sugárban lövellve érkezünk ismét a szabadba, s fröccsenünk mindenfelé. „Anyu! Pistike belepisil a vízbe!”, hallunk egy sírós kislányhangot.  Éppencsak dobbantunk egyet a medence felhevült műanyagperemén, s már hussanunk is tovább, egy mókás kedvő fuvallat játszik velünk, mint macska az egérrel; feldob, elkap, forog velünk, fut egy nagyot, majd elunván a dolgot, nagyot fúj ránk, mi pedig szállunk, repülünk, míg meg nem érkeztünk egy nagy felhőhöz; egészen a közepéig repít a lendület. Lágyan suhanunk tovább. Lazíthatunk egy kicsit, mert ki tudja, meddig megyünk. És hogy hová jutunk? Az most még mindannyiunk számára titok. Egy valaki tudja csak, a szél, aki terelget bennünket.

         Iszonyatos lárma ébreszt bóbiskolásunkból, vihar van. Velünk szemben, mellettünk, mindenütt ijesztő sötét nagy felhők. Nem lehet elkerülni, összeütközünk; villámok hasítanak át rajtunk, melyet félelmetes dörgés kísér. Jobb lesz innen gyorsan távozni, kapaszkodj, máris zuhanunk lefelé! Nem kell félni, nem vagyunk egyedül, és gyorsan leérünk. Ugye, nem is volt vészes? Így, ni, most körbe nézhetünk, hová is kerültünk. Úgy tetszik, egy ház tetejére estünk, de hiába, innen is tovább kell menni, a többiek sodornak magukkal. Végigcsorgunk az esőcsatornán, futunk, futunk, majd egy nagy tócsában megállunk. Felülről még potyognak a többiek, de nem sokáig; a vihar lecsendesül, az eső eláll, s az égen megjelenik a szivárvány. Nagyon szép! Egy kicsit irigylem is őket, mármint azokat, akik finom permet formájában ilyen varázslatosan megtörik a fényt. Én is voltam már szivárványban nem is egyszer, s az volt a legszebb, amikor egy tó tükrében meg is láttam magunkat.

          De mi is jól dolgoztunk, megtisztítottuk a levegőt a szennyeződéstől. Majd figyeld meg, eső után milyen tiszta, milyen finom a levegő!

          Így elandalodva jól elhelyezkedünk, amikor jön egy asszonyság egy nagy söprővel, és terelgetni kezd, nincs mit tenni, ahányan vagyunk, annyi felé futunk. Én a közeli bokorra repültem, innen pedig hamarosan fel tudtam emelkedni. Újabb utazás következik, ezúttal egy nyúlfarknyi. A szellő a föld közelében görgetett, s amikor egy folyóhoz érkeztünk, megszöktem tőle. A folyó pedig egy víztisztítóhoz szállított, s onnan kerültem a vízvezetékbe, abból pedig a fürdőkádatokba. Látod, ilyen egyszerű ez!

         Elálmosodtál, igaz? Remélem, azért a kedvedre való volt ez a kis kiruccanás! Hát jó éjszakát, kis barátom! Álmodj szépet, s ébredj jókedvűen! Ja, hagyok neked egy üzenetet, pillants majd reggel az ablakra! És ha a bepárásodott üvegen egy szív alakzatot látnál, az nem pusztán a véletlen műve, de nem ám!

 

Legutóbb szerkesztette - Józsa Mara
Szerző Józsa Mara 114 Írás
Nagy változások közepén vagyok - az írás ad erőt, az íráshoz pedig a zene.