Francis W. Scott : A balsorsú isten (1. fejezet)

Már létezett a világ, a Nap, a Hold, a csillagok, az éjjelek és nappalok. Már folyók hálózták be a Földet, erd?k, mez?k tarkították. Már élt az ember, és néhány állat is létezett, amikor Halek, a nyughatatlan, fiatal isten észbe kapott…

I.

 

Már létezett a világ, a Nap, a Hold, a csillagok, az éjjelek és nappalok. Már folyók hálózták be a Földet, erd?k, mez?k tarkították. Már élt az ember, és néhány állat is létezett, amikor Halek, a nyughatatlan, fiatal isten észbe kapott: a többiek már mindnyájan teremtettek valamit, csupán ? lóg ki a sorból. A többi isten nyugodtan fekhet felh?ágyán, és pihenésként szemlélheti teremtése virágát.

– Az elején még könny? lett volna – nyugtatta magát. – De most mit tegyek? Mit tudok én megteremteni, amivel a többiek mellé kerülhetne a nevem?

     Így töprengett, nyugtatta magát, mígnem egyszer isteni szikra világosította meg elméjét:

– Hát persze! A legcsodálatosabb teremtmény az ember! Teremtek egy népet, mely sokkal hatalmasabb az embernél, sokkal er?sebb és sokkal többet ér nála!

    Így aztán Halek dolgozni kezdett. Éjt nappallá téve dolgozott teremtményén, hogy aztán a legnagyobbak közé sorolják nevét. El?ször az ember mintájára megalkotta a testet. Egy törzset, két lábat, két kezet és egy formás fejet készített rá. Aztán sz?rzetet, izmokat, csontokat. A teremtménye ember formájú volt, bár sokkal hatalmasabb nála. Végül Halek megalkotta az agyat is, viszont ez majdnem ugyanakkora lett, mint az emberé. Sajnos erre már nem ügyelt annyira, mint a hatalmas testre: értelemb?l véletlenül csak fél adagot, lustaságból viszont dupla adagot töltött bele. A szeretetet és az együttérzést pedig teljesen kifelejtette. Jó párszor lebukott a nap a nyugati láthatáron, és feljött a keletin, mire Halek kész lett a m?vével.

– Termeténél fogva óriásnak nevezem el – gondolta, önelégült mosollyal arcán. – Sokkal jobb lett az embernél! – és már hozzá is fogott a következ?höz.

     Amikor a huszadik is kész lett, egy szép területet választott ki nekik a Földön. Tíz házat teremtett nekik, melléjük pedig term?földeket. Minden házba egy n?t és egy férfit helyezett. Amikor végre mindennel készen lett, boldogan keltette életre az óriásokat, és csendben figyelte fejl?désüket. Az óriások el?ször jól éltek az ember szomszédságában. Megismerkedtek környezetükkel, a term?földdel, a kevés állattal, mely az ? földjükön bóklászott. Befogták az állatokat, hogy dolgozzanak nekik, etetni viszont lusták voltak. Így a szerencsétlen párák lassan mind éhen haltak. Az óriások el?ször megpróbálták megm?velni a term?földet, de ezt is abbahagyták, mert lusták voltak ahhoz, hogy dolgozzanak. Csak feküdtek egész nap. A gondok aztán ott folytatódtak, hogy elfelejtették, melyik a saját házuk és melyik a saját asszonyuk. Ezért aztán minden nap máshova mentek haza, és rendszertelenül, egymás asszonyával háltak. Mivel az óriások hamar kölykeztek, nemsokára rengetegen lettek. És mivel új házak építésére is lusták voltak, Halek boldogan teremtett nekik lakhelyeket.

Aztán az óriások rájöttek, hogy sokkal er?sebbek az embereknél, és nem kell félniük t?lük. Így történt aztán, hogy éjjelenként eljártak az emberek földjére juhot, tehenet, disznót, lovat lopni, hogy ne haljanak éhen. Az emberek pedig nem tudták, hogy állataik hova t?nnek az éj leple alatt. Az óriásokra egy percig sem gyanakodtak, hiszen azokat jámbor, félénk, kedves teremtményeknek ismerték. Végül elfogadták azt a magyarázatot, hogy az állatok feláldozzák magukat az istenüknek, és ezért ?k igazán nem lehetnek bosszúsak.

Haleknek kevésbé tetszett az óriások viselkedése, ezért megtiltotta nekik, hogy továbbra is lopjanak az emberekt?l. Megparancsolta, hogy saját kezükkel dolgozzanak meg azért, amit megesznek. Az óriások egy ideig dolgoztak ímmel-ámmal, de hamar megunták. El is felejtették Halek intelmét, és újra lopni kezdtek az emberekt?l. Az isten erre felháborodott, és földjüket, ahol éltek, csupa k?vé változtatta, útjaikat kaviccsal szórta tele. Országuk fölé pedig fekete felh?ket bocsátott, hogy ha ezen túl az óriások akarnák is, ne tudjanak semmit sem megm?velni. Az óriások országában többé egy f?csomócska sem n?tt.

    A gigantikus lényeket csupán a fekete felh?k zavarták, így hát még többet töltöttek az emberek napsütötte földjein, és még több jószágot loptak. Csak aludni jártak haza.

     Egyszer aztán egy ember meglátta, amint az egyik óriás épp vinni akarja legszebb lovát. Megijedt, hogy elveszítheti kedvenc hátasát, és hangosan veszekedni kezdett az óriással. Az megelégelte az ember kiabálását, és mérgében elkapta, majd megette az embert. Itt kezd?dtek a további gondok. Halek, amint megtudta, mi történt, éktelen haragra gerjedt, és elpusztította az óriások összes házát és épületét. Csak a puszta, köves talajt és a fekete felh?ket hagyta nekik.

     Az óriások, ahelyett, hogy kiengesztelték volna Haleket, még többet jártak az emberekhez, de most már ?ket is pusztították. Rájöttek, hogy milyen ízletes az ember húsa. Halek pedig rájött arra, hogy milyen szörnyeket teremtett. Lusták, buták és vérszomjasak. Bármennyire is rosszul esett neki, döntenie kellet az óriások sorsáról. Legközelebb aztán, amikor teremtményei visszatértek hazájukba aludni, Halek mindnyájukat sziklává változtatta, országukat pedig átokkal zárta körül: ha valaha is felébrednének örök álmukból, ne tudják átlépni országuk határát.

Így lett az óriások földjéb?l Sziklaország, és így lettek ?k maguk saját országuk sziklái.

Legutóbb szerkesztette - Francis W. Scott
Szerző Francis W. Scott 6 Írás
1988. július 29-én láttam meg a napvilágot Dunaszerdahelyen, és rögtön a hátsó felemet mutattam neki, ki tudja, talán szimbolikusanÀ¦ Rögtön az elején kell leszögeznem: vitathatatlan tény, hogy az írói vénát megboldogult édesapámtól, Bíró Szilárdtól örököltem, aki fiatalon elég aktívan alkotott, ő inkább lírai műfajban. Szerepelt az újságban is, illetve egy pályázatot is megnyert az alkotásaival, de később aztán szinte teljesen felhagyott az írással. Ennek ismeretében büszkén mondhatom, hogy mindkét szülőm átörökített belém valamit: míg édesapám az írást, addig édesanyám az énekhangját. Ha ugyanis nem az irodalommal foglalkozom, akkor a Csak Van zenekar énekeseként tevékenykedem. Kezdetek Az írást már egészen fiatal koromban elkezdtem. Legkorábbi emlékeim közé tartozik, amikor második osztályos kisdiákként úgy oldottam meg egy négysoros feladatot magyar nyelvből, hogy egy kis versikét faragtam a megadott szavakból, majd harmadik osztályban indiánokról és cowboyokról kezdtem ÀžregénytÀ? írni. Ezután jó ideig csak versikéket fabrikáltam, később pedig dalszövegeket írtam az első zenekaromnak. Ezidőtájt (tizenhárom-tizennégy évesen) kezdtem ontani magamból a szerelmes költeményeket, hiszen engem is utolért a kamaszsors, és állandóan szerelmes és csalódott voltam. Ezt meg ugye az embernek így vagy úgy, de ki kell adnia magából: míg mások a lányok fenekét markolászták és egymás arcát tépték le, addig én ügyetlen trubadúrdalokkal árasztottam el szívem hölgyeitÀ¦ A prózaírás sokáig eszembe sem jutott, de aztán À“ talán tizenötödik életévem felénél járva À“ egyre több tanárom hangoztatta, hogy van tehetségem az íráshoz, a fogalmazásaim ugyanis rendre körbejárták a tanári kart. Mire én leosztályozva visszakaptam egy-egy dolgozatot, addigra azt már szinte az összes tanár elolvasta, így hát mindegyikük azt kérdezgette: ÀžUgye, te író akarsz lenni?À? Sőt, volt egy tanárnő is (azt hiszem, mindössze fél évig taníthatott bennünket), aki túlságosan is szókimondó volt, és egyszer így förmedt rám: ÀžTe gyerek, ha belőled nem lesz író, akkor én felkereslek és megöllek!À? Nekem ez addig meg sem fordult a fejembenÀ¦ ÃÅj szerelem: a próza Akkoriban már egyre inkább elkezdtem a próza felé kacsingatni, de ami végül igazán leragasztott e műfaj mellett, az nem a tanárok állandó dicsérete volt, hanem három író máig is tartó hatása: Gárdonyi Géza, Jules Verne és Lőrincz L. László voltak azok. Az Egri csillagokat kicsit később vettem kézbe, mint illett volna (előtte ugyanis nagy Csillagok háborúja rajongó voltam, állandóan azt az egy regényt nyálaztam), de aztán egymás után kétszer is elolvastam, és máig a kedvenceim közt tartom számon. Nem sokkal később felfedeztem magamnak A láthatatlan embert is, ami még jobban elvarázsolt. Kétségkívül Gárdonyi volt az, aki elindított bennem valamit. Ez még ugyan nem a lavina volt, de valami már ott mocorgott a lelkem mélyén, egy kis mag, ami aztán Jules Verne hatására kezdett kicsírázni. A lángban álló szigettengert, a Nemo kapitányt, A jégszfinxet, majd a Grant kapitány gyermekeit olvasva jöttem rá talán először arra, hogy mit akarok kezdeni az életemmel: hogy írni akarok! Prózai hangvételűre fogott iskolai fogalmazásaim mellett első (több fejezetes) novelláim kalózhistóriák voltak, melyekkel À“ bár még rendkívül erőtlenül, kezdetlegesen À“ próbáltam a lehető legjobban eltérni a szokásos kalózrománcoktól: fogtam pár enciklopédiát és dokumentumkönyvet, és olyannak ábrázoltam novelláim hőseit, amilyenek a kalózok a valóságban is voltak, nem pedig ahogyan a filmekben, romantikus regényekben szerepelnek. Az én hősem vérbeli tengeri patkányokként jelentek meg, minden hibájukkal és lelki retardáltságukkal együtt szerepeltek a lapokon. Izgalmas volt számomra a kutatómunka (már ha ezt annak lehet tekintetni), mára pedig szokásommá is vált, hogy egy-két érdekességnek mindig utánanézzek, hogy belelopjam ezeket a tudnivalókat az írásaimba. Ettől ugyan nem lesznek dokumentumkönyvek a műveimből, de nem is ez a cél: egyszerűen szeretek érdekességekkel szolgálni. Krimi, fantasy, na meg a kezdeti szárnypróbálgatások Verne után fedeztem fel Lőrincz L. Lászlót, azaz Leslie L. Lawrence néven írt egyik könyvét, a Siva utolsó táncát, melynek hatására menthetetlenül beleszerettem a krimibe. Észrevettem, hogy L.L.L. is valami hasonló dolgot művel, mint én: próbál okítani, csak hát ő éppen sokkal magasabb szinten műveli eztÀ¦ A kalózhistóriák után rögtön egy napló formájú kisregény írásának rugaszkodtam neki, mely egy ausztrál hajléktalan, punk-rocker fiúról, Johnny Wilsonról szólt. Ezt a förmedvényt egyrészt Sue Townsend Adrian Mole-naplósorozata ihlette (amit egyébként máig is szeretek), másrészt az a megmagyarázhatatlan őrület, hogy elkezdtem szakadt farmerben, szögecses csuklószorítóban, halálfejes motívumokkal éktelenített ruhákban járni, és idegtépő zenét hallgatni. Akkoriban izgalmasnak tűnt megírni ezt a csupa logikai és helyesírási hibákkal teli borzadályt, de szerencsére hamar kinőttem kamaszkorom eme mélypontjátÀ¦ A következő állomás a fantasy volt, melyet A Gyűrűk Urával ismertem és szerettem meg, majd a Cherubion kiadó Száz mini fantasy c. antológiáját olvasva én is úgy döntöttem, kipróbálom magam a műfajban. ÁÃ?rtam tehát néhány fantasy novellát, melyeket már a nagyérdeművel is megosztottam: a fantasya.hu oldalon lehetett őket olvasni, pontozni és véleményezni, és szerencsére mindegyikre magas pontszámot és pozitív véleményeket kaptam. Ezen írásaim közül kettőt tartok olyan színvonalúnak, hogy máig is vállalni tudom őket (természetesen néhány átíráson, javítgatáson már átestek), és ezek mindig elnyerik az olvasók tetszését is. Ekkoriban (én csak fantasy-korszaknak hívom ezt az időszakot) vettem fel a kapcsolatot Lőrincz L. Lászlóval, aki szintén ígéretesnek tartotta írásaimat, és ez rendkívül nagy löketet adott a további munkához. A novellák mellett több regényt is elkezdtem írni, úgy krimit, mint fantasyt, de ezeket máig sem fejeztem be. Volt egy egészen hosszúra tervezett regényem, a Vándor, ezt hónapokig írtam (akkor még kézzel, egy A4-es méretű, keménylapú füzetbe), de amikor betelt a füzet, valahogy elment a kedvem a folytatástól. Ezt, ahogy többi ÀžsorstársátÀ? is, afféle stílusgyakorlatként tartom számon, és bár soha nem fejeztem be őket, mégis fontos helyet foglalnak el életem és munkásságom eme szakaszában. Gimnázium, Fekete ÁÃ?szok és az első regények Gimnazistaként, 16 évesen kezdtem komolyabban foglalkozni az írással, és ezzel egyidőben egy barátommal megalapítottam a Fekete ÁÃ?szok Felvidéki Irodalmi Kört is, mely néhány amatőr író internetes gyülekezési pontja lett. Addig csak elvétve írtam, rábíztam magam az ihletre, de ekkortól már előre tervezetten dolgoztam, és mindig kiszabtam magamnak egy bizonyos munkatempót (pl. naponta legalább 4 gépelt oldal). Felfedeztem, hogy sokkal jobban ki tudok bontakozni a hosszabb lélegzetvételű művekben, és megtörtént az is, hogy amit eredetileg novellának szántam, az végül nyolcvan oldalas regény lett. Ez volt A halál háromszöge című misztikus krimim, az első befejezett regényem, bár még mindig túlságosan kezdetleges formában megírva. Akkoriban kezdtem el úgy olvasni, hogy közben ne csak szórakoztasson egy-egy regény, de tanuljak is belőle: melyek a szinte kötelező jegyek, mennyire lehet keverni a műfajokat, mennyire szabad beletenni saját magunk szubjektív véleményét és életrajzi elemeit egy-egy könyvbe, hogyan alkossunk fő- és mellékkaraktereket stb., stbÀ¦ A halál háromszögét nagyjából fél évig írtam, majd rögtön hozzáfogtam a következő regényemhez. Első nekifutásra megírtam 20-30 oldalt, aztán úgy döntöttem, hogy ez így nem jó, és kitöröltem az egészet a számítógépből. Második nekifutásra már végigírtam, és izgalmas volt számomra az írás, illetve a közben végzett kutatómunka. A kész művet (rök rejtelemben) több embernek is odaadtam, és az általános fogadtatás meglepően jó volt, bár mostanság már csak mosolyogni szoktam ezen az alkotásomon. Francis W. Scott Még a regény írása közben kezdtem el azon gondolkozni, hogy nem ártana felvennem egy írói álnevet. Nem erőltettem ugyan, de aztán volt egy kellemes álmom, melynek hatására Francis W. Scott lettem. Egyébként nem tulajdonítok különösebb jelentőséget az álmoknak, ez azonban kivétel volt, sőt, többször is visszatért már. Az álomban még csak Francis Scott-ként szerepeltem, a W-t csak később, már ébren illesztettem be: legfőképp azért, hogy emlékeztessen első álnevemre, a Wilsonra. ÃÅjságírás, publikációk Az újságírással másodikos gimnazistaként kezdtem foglalkozni. Első két cikkem a gimnázium ideiglenes újságjában jelent meg, majd 2006. május 9-én első ízben publikálhattam az ÃÅj Szó napilap Nagyszünet rovatában is, ahol 2007 októberéig (míg a rovat meg nem szűnt) 110 cikkem jelent meg, főleg kulturális témájúak. A 2007-es év nyarán bekerültem a netBarátnő (internetes női magazin) munkatársai közé is, majd az iskolaév kezdetével az Ekultúra, illetve a frissen induló PRESStige havilap szerkesztőségében is helyet kaptam. Hóhér a Pegazuson 2007-ben sorra csúsztam le minden pályázatról, mert rendre eltévesztettem a beérkezési határidő napját. Volt olyan is, amit jó előre beharangoztak, és én el is készítettem a pályamunkámat, majd vártam és vártam, és lassan kiment a fejemből az egészÀ¦ A beérkezési határidő fél év múlva volt esedékes, és amikor észbe kaptam, hogy én még nem adtam le a munkámat, már két nappal túlhaladtam a kijelölt határidőt. Egyetlen kivétellel semmit sem küldtem el. Az egyetlen kivétel a Hóhér című lélektani kisregényem volt, mellyel a Pegazus Alkotópályázatra jelentkeztem, ám arra is az utolsó percekben. Annál nagyobb volt a meglepetésem, amikor pár hétre rá kaptam egy e-mail azzal az üzenettel, hogy a zsűri egyhangú döntése alapján első helyezést értem el. Csak pislogni tudtam, és mire kitisztult a látásom, jött a második üzenet is: ÀžGrendel Lajos önnek ítélte a védnöki különdíjat is.À? A Hóhérra már addig is úgy tekintettem, mint a legjobb munkáim egyikére, a két díj azonban abszolút első helyre ültette saját kis dobogómon. Napvilág, Fekete Toll, Tinta-Klub 2007 januárjában kezdtem körülnézni az interneten, hátha találok egy interaktív irodalmi kört. Szerencsésen ráakadtam a Napvilág ÁÃ?róklubra, ahol lassanként egy baráti kört is sikerült kialakítanom, s ahol azóta is aktív tag vagyok. A Fekete ÁÃ?szokat ezzel egyidőben próbáltuk csinálni, de lassan be kellett lássuk, hogy felesleges vesződnünk, fáradoznunk vele. Két és fél év után végül feloszlattuk a FÁÃ?FIK-ot, és saját hibáinkból okulva rögtön elkezdtem szervezni egy új írói kört, mely a krimi és a thriller műfaján belül alkotó amatőr írókat hivatott összegyűjteni. A kör neve, Edgar Allan Poe-ra, a krimi megteremtőjére asszociálva, Fekete Toll lett. 2007 szeptemberében meghívást kaptam a misztikus irodalommal foglalkozó Tinta-Klub berkeibe. Természetesen igennel válaszoltam, és nagy megtiszteltetésnek vettem a meghívást, hiszen még a nyáron olvastam a klub első antológiáját, ami felettébb elnyerte tetszésemet. Célok Első regényem 2007 novemberében látott napvilágot, s ezzel elértem első igazán komoly célomat: valóra vált egy tíz éve dédelgetett álmom. A könyv főszereplője a kincsvadász lelkületű ex-magándetektív, Frank Wilson, aki a jövőben várhatóan több könyvben is feltűnik majd. A Kedves Olvasók ezután évente két FWS-könyvre számíthatnak majdÀ¦ Életcélom, hogy a kultúrát ápoljam, ötleteimet lehetőleg mind egy szálig papírra vessem, és regényeimmel (illetve novelláimmal) a lehető legtöbb olvasót szórakoztassam. Nem tagadom, miért is tenném, szeretnék íróként ismertté válni, és megosztani a Kedves Olvasókkal azt a sok mindent, amit fantáziám szinte hétről hétre szül, és amivel oly sokat és oly nagy hévvel dolgozom.