Francis W. Scott Szerző
Vezetéknév
Francis
Keresztnév
W. Scott
13 év Nincs Komment

ÁÃ???zelít? a szerz? els? regényéb?l. (Megrendelhet? a franciswscott@gmail.com címen!)

 

Egy

 

 

A rozoga, enyhén trágyaszagú terepjáró egyre er?sebben rázkódott, és én már attól tartottam, hogy a következ? buktatónál vagy felfordulunk, vagy egyszer?en csak szétesik a fenekünk alatt az öreg csotrogány. Beszélgetni meg sem próbáltam, hiszen a motor úgy b?gött, hogy harminc mérföldes körzetben valószín?leg az összes állatot elriasztotta, még a legbátrabbakat is.

            Megfordultam és megpróbáltam bátorító mosolyt villantani a hátul kucorgó Andréra, bár mosolyom inkább savanyú volt, mintsem lelkesít?. André kimérten biccentett felém és – talán életében el?ször – nagyon nehezére esett méltóságteljesen tartania elegáns fejét.

            A következ? buktatónál kis híján lefejeltem a szélvéd?t, majd riadtan vettem észre, hogy nem tudom magam bekötni, mivel a járgányban egyszer?en nincs biztonsági öv. Kapaszkodtam, ahogy csak tudtam, és óvatosan sof?rünk füléhez hajoltam.

            – Nem mehetnénk kicsit lassabban?

Próbáltam barátságos hangnemet megütni, de olyan hangosan kellett üvöltenem, ahogy csak bírtam. Csak remélhettem, hogy sikerül túlkiabálnom a motor zaját.

            Középkorú sof?rünk felém fordította tekintetét és szélesen elvigyorodott, aminek köszönhet?en szerencsém volt megtekinteni er?sen hiányos fogsorát, lassítani azonban esze ágában sem volt. Hát persze, villant az eszembe, hiszen kizárólag spanyolul ért az istenadta, esetleg portugálul is egy kicsit, az angolt azonban még csak nem is kapiskálja. Újra hátrafordultam Andréhoz, hogy megkérjem, tolmácsolja a szavaimat, ám azonnal letettem szándékomról, amint megláttam, hogy elegáns inasom minden csepp figyelmét pillanatnyilag a kapaszkodás köti le. Sóhajtottam, és én is próbáltam még er?sebben fogódzkodni, nehogy váratlanul kirepüljek a korántsem biztonságos terepjáróból.

            B? tíz perc telhetett el, amikor úgy döntöttem, megkísérlem összekaparni gyér spanyol nyelvi ismereteimet és megkérdezni, hogy messze vagyunk-e még, ám ekkor egy éles és életveszélyes farolás után, nagy port kavarva megálltunk. André behunyta a szemét, és magában hálát rebegett, én meg hangosan felsóhajtottam. Akkor vettem észre, hogy mennyire elgémberedtek az ujjaim az er?s kapaszkodástól. Kiszálltam a szagló, kopott autóból, és végre szabadon kinyújtóztathattam zsibbadt tagjaimat.

            A sof?r is kiszállt, nem kis er?lködés árán felfeszítette a csomagtartó tetejét, és maradéktalanul el?halászta a málhánkat. Amikor már egy hajszál sem maradt utánunk a kocsiban, ismét el?vette riasztó, foghíjas mosolyát és némán kinyújtotta felém piszkos tenyerét. El?vettem a pénztárcámat és leszámoltam neki az el?re megbeszélt kétezer pesót. Hálásan biccentett a fejével, hadart valamit spanyolul, és az ingzsebembe nyomta gy?rött névjegykártyáját. Ezt nem is bántam, hiszen még fogalmam sem volt róla, miképp fogunk visszajutni Santiago de Chilébe, amikor itt végeztünk.

            Hátamra vettem telepakolt zsákomat és elindultam egyenesen, amerre a fiatal régészek táborát sejtettem. André, aki szintén három nagy csomagot cipelt, órák óta most el?ször megszólalt.

            – Jó felé megyünk, uram? – kérdezte.

            – Biztos vagyok benne, André – válaszoltam. – Érzem a sült hús illatát.

            Ez b?ven elég volt h?séges inasomnak, aki nagy léptekkel elindult mögöttem. Alig fél perc múlva egy gyönyör? tisztásra léptünk ki a s?r?n n?tt fák közül, ahol négy jókora sátor állt, középen pedig egy házilag készített grillrácson sül? hús illatozott. A t?z körül három fiatal srác üldögélt. Nem vették észre jöttünket, amíg bele nem botlottam a táboruk köré kifeszített acéldrótba, és ezzel meg nem szólaltattam a felakasztott, üres konzervdobozokat.

            – Üdvözletem, emberek! – szóltam vidáman, ?k viszont nem ismertek fel sem engem, sem Andrét. Felpattantak, és nyársaikat fenyeget?en szegezték ránk.

            – Maguk kicsodák? – kérdezte szigorúan egyikük, egy langaléta, sz?ke fickó. – És mit keresnek itt?

            – Frank Wilson vagyok – mutatkoztam be, ahogy jobb helyeken illik. – Ez pedig a társam, André. – Játékosan összevontam a szemöldökömet. – Hát így illik fogadni a vendéget?

            Erre aztán mindhárman letették a nyársakat, és segít?készen elvették a táskáinkat.

           – Már vártuk önöket – mondta a langaléta fiatal-ember. – Épp jókor jöttek, perceken belül elkészül a vacsora.

           Megfordultam, és diadalmasan a kifejezéstelen arcú Andréra mosolyogtam.

 

 

Kett?

 

A fiúk nagyon kedvesek voltak velünk, és megpróbálták a lehet? legtovább a gondtalanság látszatát kelteni, ez azonban nem nagyon sikerült nekik. Eleve a mosolyuk is olyan fanyar volt, mintha valaki egy cs?re töltött golyószóróval kényszerítette volna ?ket vidámságra. A hangulatról meg már ne is essék szó! Az olyan fagyos és szomorú volt, hogy ha nincs a tányéromon a frissen sült hús, hát el is sírom magam. Ínyencségem azonban visszatartott attól, hogy amíg az ebédemet majszolom kell? elfogultsággal, arról a bizonyos dologról beszéljünk, amiért Andréval Chilébe utaztunk.

           A fiúk bizonyára nem sejtették, hogy az evés a gyengém, de talán mégis szándékos döntés volt részükr?l, hogy míg nem helyezem magam tökéletes kényelembe, ne foglalkozzunk semmi mással.

            Ekkorra már ?k is bemutatkoztak nekünk. A langaléta, aranysz?ke fiatalembert Charlie Kentwoodnak hívták, ? volt mind?jük közül a legid?sebb – cirka huszonhárom éves. Nála pár hónappal volt fiatalabb Ray Dawson, akinek úgy festett a képe, akár egy él?halottnak: látszott, hogy napok óta nem alszik. Hármuk közül a legfiatalabbat Dan Ecklesnek hívták, ? megállás nélkül egy fogpiszkálót rágcsált. Épp hogy csak evés közben nem volt a szájában.

            Míg minden egyes falatot százszor is kiélveztem, végiggondoltam az utóbbi napok eseményeit.

Minden Lord Osvelt telefonhívásával kezd?dött. Amikor André bejelentette, hogy a lord van a telefonnál, hatalmasat sóhajtottam, hiszen tudtam, hogy valami nagyon rossz történt. Lord Osvelt eleve ódzkodik a telefontól, ugyanis személytelen, felesleges dolognak tartja. Az ismer?sei mind tudják, hogy ha valamelyik lakája telefonál, nagy baj van. Ha pedig maga Lord Osvelt van a vonalban, hát akkor még nagyobb.

Engem Lord Osvelt hívott fel, személyesen…

Amikor elmondta, mir?l is van szó, el?ször nem akartam elvállalni. Úgy éreztem, elegem van az efféle kalandokból, és felvetettem neki, hogy valaki más talán alkalmasabb lenne a feladatra. Amikor viszont a hajót is megemlítette, szinte azonnal igent mondtam. Másnap már a repül?n ültem Andréval, és felemás érzésekkel és gondolatokkal vártam, hogy leszálljunk Santiago de Chilében. Onnan aztán egy taxisof?r elvitt minket a legkihaltabb faluig, ahol összeakadtunk Juannal, a kopott, b?zl? tragacs foghíjas sof?rével. Rajta kívül csak Josénak, a nagybátyjának volt autója, de azt pár nappal korábban megdézsmálták a tehenek, úgyhogy nem volt választásunk. A taxis nem volt hajlandó tovább menni, hiszen elfogyott az út, Juan viszont nem látta akadályát a fuvarnak, és kétezer pesóért vállalta, hogy elhoz minket erre a partszakaszra.

Ezekre a dolgokra gondoltam, míg lassan rágtam az ízletes húst, és bár ilyesmi kívánságom már nem egyszer akadt, most mégis minden eddiginél jobban szerettem volna, ha az étel soha nem fogy el, és nem kell megszólalnom.

Két falat közt körbepislogtam, hogy feltérképezzem a közvetlen környezetet. A tábor környékén még f?csomó is alig akadt, a puszta, kavicsos talajról mintha a srácok irtották volna ki az él?világot. A jókora négyzetre kifeszített acéldrót körül azonban rögtön a sötét erd? következett, minden oldalról. Nyugatra csak pár sor fa és bokor állt, mögötte a sivár, homokos tengerpart húzódott. Minden más irányba csak a sötét erd? látszott, a vadon, mely semmi jót nem ígért…

            Végül aztán mégiscsak elfogyott a frissensült, és én kénytelen voltam komoly képet vágva, homlokráncolva a harvardi diákok elé állni.

            – Na, fiúk – szólaltam meg halkan, gyászosan. – Hol van az a holttest?

 

 

Három

 

Ez aztán gyökeresen megváltoztatta a hangulatot. Charlie, Ray és Dan ábrázata eddig sem volt kimondottan boldog és elégedett, most azonban mintha sötét viharfelh? takarta volna el mind?jük ábrázatát.

            – Azt hiszem, el?ször beszélnünk kéne – mondta a nyúzott kép? Ray Dawson. – Jöjjenek, igyunk valamit.

            – Engedelmével, uram – szólalt meg André -, én addig felállítanám a sátrat.

            – Tegye azt, André – bólintottam, és a fiúk nyomában beléptem a legnagyobb sátorba.

            Leültünk az el?készített, kényelmes ül?párnákra, Ray pedig egy üveg konyakot halászott el? valahonnan.

            – Köszönöm, de nem kérek – utasítottam vissza az italt. – Csak nagyon ritka alkalmakkor iszom alkoholt.

            – Ásványvizet önthetek?

            – Az tökéletes lesz – mondtam, majd amikor az él?halott Ray is helyet foglalt az egyik párnán, úgy éreztem, elkezdhetem a nyomozást.

Bele a közepébe, ahogy régi egyetemi tanárom szokta volt mondani.

– Nos, uraim, meséljenek! – szóltam. – Minden egyes részletr?l tudni akarok.

– Lord Osvelt nem világosította fel? – kérdezte fogpiszkálóját rágcsálva Dan Eckles, a legfiatalabb régészpalánta.

– Lord Osvelt nagyjából felvázolta, hogy mir?l van szó, de a részleteket nem taglalta. Kérem, mindent mondjanak el, ami magukkal történt, attól kezdve, hogy megszervezték ezt az egész kincskeresést.

A három fiú összenézett, lehúzták a konyakju-kat – én az ásványvizemet -, aztán a langaléta Charlie Kentwood kezdett beszélni.

– Fél évvel ezel?tt kezd?dött – mondta. – Dan és én az egyetem könyvtárában ültünk… a Harvardon, ahova járunk. Szóval, akkor már egy hónapja a mániánk volt, hogy naponta bejártunk a könyvtárba, és minden iratot, minden dokumentumot áttanulmányoztunk, hátha ráakadunk valami olyan kincsre, amit még el?ttünk senki nem talált meg. Persze számtalan ilyen van, de mi reálisan gondolkodtunk, és csak olyasmibe akartuk belevágni a fejszénket, a-mi nem bizonyul túlságosan nagy fának.

– Amivel mi is elbírunk – egyszer?sítette le Dan Eckles.

– Igen – bólintott Charlie. – Fél évvel ezel?tt végre ráakadtam valamire. Egy elsüllyedt kincseshajóra, mégpedig itt, Chile partjainál. Furcsának t?nik, de eddig mintha valahogy senkit sem érdekelt volna.

– Gondoljon csak bele! – mondta Ray Dawson. – Nyilvántartásban van egy kincseshajó, de még senkinek nem jutott eszébe, hogy a felszínre hozza!

– És maguk úgy gondolták – szóltam halkan -, hogy világhírt csinálnak vele.

– Tudjuk, hogy mit gondol – mondta Charlie. – Azt gondolja, hogy ha eddig senkit sem érdekelt, valószín?leg ezután sem fog.

           Sokatmondóan megvontam a vállam.

– Ne hamarkodja el az ítéletét, Mr. Wilson! – állt fel Dan és öntött még egy kört. – Hány ilyen volt már? Valószín?leg nem tud róla, hiszen nem ért a régészethez, de…

– Diplomás archeológus vagyok – szakítottam félbe. – Tudom, hogy mir?l beszélnek, a történtek fényében azonban már minden máshogy néz ki.

– De akkor még jól festettek a dolgok!

– Csodásan! – tette hozzá Ray és az arca, ha egyáltalán lehetséges, most még az eddiginél is kialvatlanabbnak t?nt.

– Rendben van – intettem sóhajtva. – Mondják tovább!

Egymásra néztek, aztán ismét Charlie szólalt meg, aki afféle vezér, szellemi vezet? lehetett köztük. Nyilván egyenl?ek voltak, nem oszlottak kasztokban háromfelé, az aranyhajú fickó mégis valahogy kirítt a többiek közül, mintha magától értet?d?en mindig az lenne, amit ? mond…

– Gondoltam, ha itt ez a hajó, valószín?leg megyünk vele valamire. Nem a világhírr?l volt itt szó, legalábbis nem els?sorban. Hiszen maga is tudja, hogy minden csoda három napig tart. Az a helyzet, hogy egyetlen évünk van hátra egyetemistaként, és rengeteget javítana az átlagunkon, ha feltárnánk egy ismeretlen kincsesbárkát. Gondoljon csak bele! Kitüntetéssel végeznénk, és a múzeumok meg az egyetemek tálcán kínálnák a munkalehet?ségeket!

Nem akartam elrontani a kedvét, de nyilván nem vágta még pofon az élet. Pontosabban egyszer már igen, mégpedig amikor a gyilkosság történt, itt azonban még nem tartottunk. Ezek a fiatal régész-palánták még olyan álmokat dédelgettek, hogy ha feltárnak egy kincseshajót, ami eddig senkit sem érdekelt, akkor egyb?l isteni fény fogja ?ket körülragyogni.

Mint már említettem, jómagam is régészként diplomáztam, de csaknem éhen haltam. Ha nincsenek otthon a padláson azok a poros Sherlock Holmes-könyvek, talán már rég éhenpusztultam volna. Mivel azonban ott voltak, ismét beiratkoztam az egyetemre, ám ezúttal a kriminalisztikára. Né-hány év múlva egy lepattant, poros irodában üldögéltem, egy rozoga széken, egy még rozogább íróasztal mögött és megint ott voltam, ahol a régészeti diploma megszerzése után: az éhhalál küszöbén.

A segítség az utolsó pillanatban érkezett, méghozzá Lord Osvelt személyében, akinek elrabolták a felbecsülhetetlen érték? domborm?-kollekcióját. Megkaptam az ügyet és saját magamat is meglepve vele, tökéletesen megoldottam.

Ezután évekig simán ment minden: átköltöztem a poros irodából egy sokkal szebb épületbe, tölgyfa íróasztal mögött ültem, kényelmes, b?r karosszékben és nagyjából kéthetente érkezett egy-egy zsíros falat. Szó, mi szó, Lord Osveltnek köszönhettem a karrieremet…

Aztán, mintegy nyolc évvel az els? megbízatás után, a lord ismét felkeresett. Most sokkal nagyobb veszélyben volt, mint legel?ször és az ügy is sokkal bonyolultabbnak t?nt. De mivel ?t a végtelenségig tiszteltem, felkötöttem a gatyámat és nekigyürk?ztem a feladatnak. Hadd ne bocsátkozzam részletek-be, a lényeg az, hogy az ügy egyre bonyolultabbá és veszélyesebbé vált, és végül én magam is életveszélybe kerültem. Aztán mégis megmentettem Lord Osveltet, az ? unokahúgát és a lord teljes vagyonát. Most fordult a kocka, és Lord Osvelt köszönhette nekem az életét. Így aztán, mint a mesében, a lord megajándékozott. Kaptam egy tágas házat Kaliforniában, és hozzá egy nagy rakás pénzt – le sem merem írni, hogy mennyit!

Ma már ugyan nem dolgozom az irodámban, és nem kapok kéthetente újabb megbízást, de ?szintén szólva, erre nincs is szükségem. A magánnyomozói engedélyem is lejárt már, de nagy ritkán azért még elvállalok egy-egy feladatot. Azaz kizárólag olyankor, ha Lord Osvelt kér meg valamire, és ha kincs is van a dologban. Ilyenkor egy centet sem kérek a szolgáltatásaimért, hiszen már nem vagyok hivatalos magánnyomozó, csak a lord iránti tiszteletem és a kincskeresési vágyam hajt. Mert a régészi diplomát sem felejtettem el, és nem is dobtam sutba: ott lóg a dolgozószobám falán, a mentalitás meg a lelkem mélyén lappang, és néha nagyon nagy lángra lobban. Még most is ugyanúgy vonzódom a rejtélyes kincsekhez, mint kissrác koromban, ám most – hála Lord Osveltnek – még azt is megengedhetem magamnak, hogy ilyesmivel foglalkozzam, és ugor-jak a kincsszagra, mint a vadászeb…

– Szóval úgy gondolták, szereznek néhány plusz pontot a diplomájukhoz – tértem vissza a beszélgetésbe.

– Pontosan – bólogatott aranyfény? fejével a langaléta Charlie. – Úgyhogy szerveztünk egy kisebb expedíciót, ide Chilébe, hogy a lehet? legrészletesebben feltárjuk a bárkát.

– Amint meghallottam, hogy Charlie és Dan mi-re készülnek, azonnal jelentkeztem – mesélte Ray. – Majd kicsit kés?bb jelentkezett… Lucy is.

Ahogy kimondta a lány nevét, ismét egy fokkal komorabb lett a hangulat.

– Lucy? – kérdeztem, csak hogy megolajozzam a gépezetet, és ne akadjon meg a beszélgetés.

– Lucy Ortega – szólalt meg kissé rekedten Charlie. – ?volt a legokosabb köztünk. Igaz, egy évvel meg is el?zött minket: ? már végzett az egyetemen.

– El?ször kizárólag fiúkat akartunk a csapatba – mondta Dan Eckles. – De ? mindenképp csatlakozni akart. Rágta a fülünket, folyton zaklatott minket. Reggel, ebédnél, délután… Amikor már egy ideje sorozatosan visszautasítottuk, egy éjjel mindhármunkat felhívott, úgy hajnali kett? körül, szóval még aludni sem hagyott minket! Azt mondta, hiányzik neki a nagy kaland, amit már négy éve keres, és szégyellné úgy otthagyni a Harvardot, hogy nem élt át efféle… izgalmat.

– Azt mondta – sóhajtott Charlie -, hogy ha már megkapta a diplomát, legalább ünnepelhesse meg valahogy. Mi meg végül… belementünk.

Újra gyászos csend lett.

– Mondja csak, Mr. Wilson… – szólalt meg halkan Ray. – Ugye, a mi hibánk?

Ã??szinte harag öntött el. Felpattantam a párnámról, és önkéntelenül bár, de kiabálni kezdtem.

– Ezt meg ne halljam mégegyszer! – rivalltam a megszeppent fiúkra. – Hogy képzelhetik, hogy a maguk hibájából történt?! Hiszen nem is akarták, hogy Lucy Ortega magukkal jöjjön!

            – De végül megengedtük…

            – De maguk nem Lucy szülei – magyaráztam kissé csendesebben. – Lucy önálló gondolkodású, feln?tt n? volt, és maguk nem tilthattak meg neki semmit! Értik? Nem a maguk hibája.

            – De hát akkor kié? – kérdezte savanyúan Ray.

            – Azért vagyok itt, hogy ezt kiderítsem – mondtam, az igazságnak megfelel?en. – Úgyhogy inkább azt mondják el, hogyan halt meg Lucy!

            – Összesen három napja voltunk itt – mesélte Dan. – Felvertük a tábort, feltérképeztük a területet. Els? nap csak ettünk-ittunk, aztán másnap megkezdtük a munkát. Ásogattunk, jeleket kerestünk, nem igazán tudtuk, miképp fogjunk hozzá a tényleges munkához. Aztán Lucy talált… egy gombot.

            – Egy gombot? – visszhangoztam. – Miféle gombot?

           – Nem tudjuk, csak egyszer mutatta meg. Teljesen kopott volt, el?ször azt hittük, hogy valami ezüstérme lehet. Aztán rájöttünk, hogy csak olcsó alumínium-ötvözet, ami valószín?leg egy gomb lehetett.

            – Milyen régi volt?

           – Sajnos csak alapfelszerelésünk van – mondta Ray Dawson. – Nincsenek kormeghatározó berendezéseink meg ilyesmi, csak néhány lapát, ecsetek, a legegyszer?bb búvárruhák… Azt hiszem – nézett rám fanyar mosollyal -, az egyetem nem vett minket olyan komolyan, mint szerettük volna. Míg mi komoly kutatómunkának neveztük az expedíciót, ?k sokkal inkább csak nyári praxisnak tekintették, és nem is támogattak minket valami hatalmas összeggel. Így aztán, komoly m?szerek híján a gomb ugyanúgy lehetett háromszáz éves, mint harminc.

            – Aznap este pezsg?t bontottunk – vette át a szót Charlie Kentwood. – Bárhogy is, azért mégis az els? közös leletünk, nem igaz? Megbeszéltük, hogy reggel ásót ragadunk, és feltúrjuk azt a területet, ahol Lucy a gombot találta. Reggel aztán… – Charlie hangja hirtelen elcsuklott.

            – Reggel aztán Lucy nagyon korán elindult – folytatta helyette Ray. – Mi még javában aludtunk, amikor ? már megkezdte az aznapi munkát a terepen. Tudja, Mr. Wilson, Lucy Ortega nagyon szerette megmutatni, hogy ? milyen er?s. Hogy n? létére jobb, mint mi vagyunk. Nem akarom bírálni, de ha akkor együtt megyünk… – Szomorúan csóválta lehajtott fejét. – Ha akkor együtt megyünk, és nem egyedül bóklászik el, Lucy még ma is élne. Hiszen mi elhittük neki, hogy er?s és hogy… – Lemondóan legyintett.

            – Mi történt? – kérdeztem. – Hogy találtak rá?

            – Csak valamikor fél tíz körül mentünk ki a terepre – mondta Charlie. – Emlékszem, még viccel?dtünk is, hogy Lucy már biztos felásta a fél dzsungelt, és nekünk nem hagy munkát. De aztán csak egy kis dombocskát találtunk…

            – És Lucy hol volt?

            – Hogy hol volt? – Charlie hangja enyhén reszketett a kellemetlen emlék hatására. – A domb alatt, Mr. Wilson. Valaki elásta.

13 év 9 komment

Regényrészlet és dühkitörés, válaszul a mindennapok történéseire…

Úgy gondoltam, mivel csak negyven perc múlva lesz a találkozóm Greennel, még nyugodtan meglátogathatok valakit. A dolog bökte a cs?römet már akkor is, amikor els? ízben hallottam róla, aztán amikor az eset másodszor is megtörtént, annyira feltúráztattam rajta az agyam, hogy le kellett szaladnom a törzshelyemre és legurítani két Smirnoffot. Akkor még tehetetlennek éreztem magam, és állandóan csak azon filóztam, mit tennék ezzel a mocsokkal, ha a kezeim közé kerülne. Tegnap harmadszor is megtörtént. Úgy éreztem, elég az iszogatva fantáziálásból.

A háztömb valahol az East Rivert?l még jóval északabbra volt, csaknem a város küls? körgy?r?jében. Még nem tartozott a nyomornegyedekhez, de érezhet? volt az a semmivel sem összehasonlítható b?z. A taxi nem is vitt volna tovább, idáig még épp elmerészkedett.

A harmadikon lakott. Kettesével szedtem a lépcs?ket felfelé, közben ütemesen lélegezve, ahogy kell. Mire felértem, az adrenalin az egekig szökött bennem. Csak három lakás volt az emeleten, kett?n valami névtábla szer? cetli is lógott: az egyik Franklin, a másik Pole nev? lakóját hirdette. Kizárásos alapon, a harmadik ajtón dörömböltem be.

– Ki vagy? – szólt ki a gy?löletes hang és biztos voltam benne, hogy nem józan.

A nyelvem hegyén volt, hogy azt mondjam, rend?rség, de még épp id?ben váltottam taktikát:

– Ne hülyéskedj Strakow! – szóltam vissza. – A százasodat hoztam, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád.

Hát persze, hogy nem kiabált vissza. Pénzszagot szimatolt, úgyhogy amilyen gyorsan csak bírt, az ajtóhoz jött. Amikor kinyitotta, még mindig nem tettem semmit. Már majdnem cselekedtem, aztán visszatartottam magam. El?ször körül akartam nézni.

– Ki a szar vagy? – nézett végig rajtam. – Mikor adtam én neked pénzt?

– A múlt héten, te barom – válaszoltam és megpróbáltam olyan pofát vágni, mintha régi haverok lennénk.

Bevallom, nem ment. Minden színészi tehetségem cs?döt mondott, hiszen valami sokkal ?sibb, sokkal er?sebb ösztön lett úrrá rajtam: a düh érzete. Meg akartam ölni, bár tudtam, azt nem tehetem.

– Be sem engedsz? – löktem arrébb a b?zl? testet. Csak egy koszos boxert és egy lyukas kisinget viselt. Legalább egy éve nem borotválkozott, és még rosszabbul, sokkal rosszabbul nézett ki, mint tegnap a híradóban.

Részeg volt, ez kétségtelen. Látszott a szemén, az üres ábrázatán. Beléptem a lakásba, ? meg még mindig csak a nyitott ajtónál állt és próbált rájönni, vajon ki lehetek. Na majd mindjárt megmutatom neked, gondoltam. El?bb azonban látni akartam.

Nem volt nehéz megtalálni, nem mintha egy garzonban bármit is nehéz lenne. A konyhaasztalon feküdt kis mózeskosarában, amit a kórháztól kapott. A pelenkája – szintén a kórházi – irdatlanul b?zlött rajta. Ez az állat cseszett rá tisztába tenni. Ami viszont még ennél is sokkal rosszabb volt: a foltok…

A pár hónapos kislány testét kék-zöld foltok tarkították, gyönyör? kis pofiján pedig egy vörös ütésnyom éktelenkedett.

Nem bírtam tovább…

Amikor elkaptam Strakowot a hajánál fogva, nem voltam rend?r. Akkor sem, amikor ökölbe szorított jobbommal szilánkokra zúztam az orrcsontját – az ötödik ütésig nem álltam meg. Úgy üvöltött, mint a sakál és engem ez idegesített.

– Felébreszted a gyereket, te mocsokláda!!!

Akkor sem voltam rend?r, amikor a heréit a térdemmel feltoltam a gyomrába és persze akkor sem, amikor már vérmaszatos, pusztításba merevedett öklömmel elkentem az arcát, hogy a következ? fájdalmas csattanást a faltól kapja.

Rend?rként mindezt nem tehettem meg. A jelvényem el? sem került. Felszólíthattam volna, hogy jöjjön be velem az ?rsre, szóbelileg megfenyegethettem volna, meg persze a jogait is köteles lettem volna felsorolni.

Lószart voltam én rend?r ezekben a percekben…

Csak egy er?szakos járókel? voltam egy olyan környéken, ahol bármi megtörténhet.

Amikor gyomorba vágtam, összecsúszott, és ez megint felidegesített.

– Állj a lábadra, te szarházi! Állj fel, vagy eltöröm mindkét térded!

Nyögés és gurgulázás hallatszott a b?zl? testb?l, meg valami könyörgésféle. Nem akartam meghallgatni. Igazából azt sem akartam, hogy könyörögjön, szóval úgy gondoltam, jó ötlet lesz szájba rúgni.

És a rohadt életbe, jól esett, amikor megtettem!

Felrángattam a földr?l, aztán kihajítottam a lakásból. Nekiesett a korlátnak, amibe megpróbált belekapaszkodni, de nekem más terveim voltak. A jobbom még mindig viszketett, úgyhogy rávágtam az ujjaira, mire rögtön elengedte a kapaszkodót. A lépcs? szélén kicsit hadonászott a leveg?ben, én meg már attól tartottam, hogy esetleg visszanyeri az egyensúlyát, úgyhogy bevittem egy gyönyör?en ívelt bal horgot az állkapcsára. A csont repedését öröm volt hallani, aztán az egyre felismerhetetlenebbé váló húscafat gurulni kezdett a lépcs?n.

A lépcs?fordulóban megállította a fal, ? meg úgy feküdt ott, mintha már halott lenne. Tudtam, hogy nem az – messze volt még t?le.

– Na, ide figyelj – nyomtam a számba egy szál Marlborót. A hangom egészen nyugodt volt, csak a zihálásom zavart be csöppet a képbe. – Már el?ször sem kellett volna kidobnod a gyereket a kukába. De akkor legalább eljutott a kórházba, gondos kezek közé, aztán a jólelk? Lynnék örökbe fogadták. – Meggyújtottam a cigit. – Erre te mit csinálsz? A törvény által felruházott jogodnál fogva visszaveszed t?lük… Csak hogy tudd, az eddigieket nagyjából ezért kaptad.

Nem találtam rajta fogást, úgyhogy inkább fel sem ráncigáltam – elrugdaltam a következ? lépcs?ig, aztán egy szép talpassal innen is legurítottam. A következ? fordulóban megismételtem, és nem azért, mert jól nézett ki, vagy mert örömömet leltem benne. Na jó, talán egy kicsit…

– A gyereket a következ? pénzosztás után megint a kukából szedik ki és alig tudják életben tartani – folytattam a történetet. – Borzasztó küszködések árán meggyógyítják. Lynnék még nem tettek le róla, így ismét örökbe fogadják. Megszeretik, nevelik, CSALÁDOT és OTTHONT adnak neki. Erre… a kurva életbe, erre te mit csinálsz?!

Nem tudott válaszolni, épp hogy csak a légzés ment neki.

– Megint csak élsz az istenverte törvény adta jogaiddal! Ezért még három lépcs?n foglak végigrugdosni – közöltem vele teoretikusan és be is tartottam a szavam.

Amikor leértünk a földszintre, már én sem ismertem rá. Egész testét vér és mocsok borította, ez utóbbit a háromemeletnyi gurulásnak köszönhette.

A lábam elfáradt, úgyhogy felrántottam, hogy nekivágjam a bejárati ajtónak. Nekicsapódott, aztán persze újra összerogyott. Kinyitottam az ajtót, felrántottam Strakowot és újból eldobtam. Biztos voltam benne, hogy jó pár csontja eltört már…

A konténerek az út túlsó oldalán sorakoztak. Fogtam Strakowot, talpra állítottam és valahogy elvonszoltam a legközelebb álló konténerig.

– Ezt meg most azért kapod, mert harmadszor is megismételted az egészet.

Fogtam és fejjel lefelé belehajítottam a szemétbe. A zajok alapján nem kevés üvegcseréppel találkozhatott az arca, de valahogy még most sem tudtam sajnálni.

Már majdnem hátat fordítottam, amikor eszembe jutott valami.

– Várjunk csak – túrtam bele a konténerbe, hogy megkeressem a fejét és a hajánál fogva felhúzzam a felszínre.

Még én is megrémültem, ahogy megláttam azt a péppé zúzott valamit a kezeim közt. Érdekes, hogy ez egy arc, jutottak eszembe Woody Allen szavai. Ha képes lett volna beszélni, biztosan azt kérdezte volna, mi a francot akarok még t?le, úgyhogy válaszoltam neki.

– A kislány ma kórházba kerül, és amint felépül a sérüléseib?l, Lynnék magukhoz veszik. Méghozzá örökre, megértetted, te utolsó gané? Ha esetleg mégsem így történn és a biológiai apa jelentkezne a gyerekért, akkor én újból meglátogatom a biológiai apát. Azt pedig ne is akard tudni, mit kapsz t?lem, ha legközelebb meglátogatlak. A mai csak enyhe pofon volt ahhoz képest, érted? Elég perverz a fantáziám ahhoz, hogy ennél még sokkal szebben kicsipkézzem a seggedet, felfogtad?

Valamit nyögött és olyan szaporán bólogatott mellé, hogy nem lehettek kétségeim. Rázártam a konténer tetejét, a lakat helyére pedig egy rozsdás vascsövet szúrtam be, hátha ki akarna jönni. Hát jó ideig nem fog, az tuti…

A ment?k tizenöt percen belül kiértek, a taxira még ötöt kellett várni.

Így most épp id?ben érek oda Greenhez, és még ideges sem vagyok. Talán majd meglátogatom Lynnéket és a kis Rosie-t a jöv? hónapban és viszek nekik valami ajándékot is. Mr. Lynn talán szereti a Smirnoffot.

Úgy éreztem, kivételesen jó nap a mai…

 

Kisudvarnok, 2008. január 31.

13 év 2 komment

Az eredetmese záró epizódja.

III.

 

Újra sokáig egyedül volt. Ha lehet, most törte a fejét leger?sebben, mert végre tökéleteset akart teremteni. Nem engedhette meg magának az újabb kudarcot. Tudta, hogy a többi isten mosolyog rajta a háta mögött, és ha még nem gúnyolják egymásközt, nemsokára az az id? is elérkezik. Ebben biztos volt. Ha most nem alkot valamit, ami békésen megfér az emberek mellett, biztosan mindenki róla fog beszélni, mint a leggyengébb, legügyetlenebb istenr?l.

Újra csak a Földet kémlelte, mi lehet az, ami még hiányozhat róla.

– Élesen és nagyon részletesen kell nézel?dnöm – gondolta. – Valami békéset kell teremtenem.

 Ahogy nézel?dött, pillantása a hatalmas vizekre esett. A vizekre, ahol a növényeken kívül nincs semmilyen élet.

– Olyan él?lényt kell teremtenem, amely a vízben van otthon. De nem ruházom fel tudással, nehogy újabb rossz történjen. Békés állat lesz, gyönyör? és olyan, melyhez még nincs fogható.

Újra dolgozni kezdett. Éjjel s nappal alkotott. Úgy döntött sok fajtát teremt. Kisebbet, nagyobbat, színesebbet, szürkébbet, gyorsabbat és lassabbat, édesvízit és tengerit. Egyszer? testet, uszonyokat és érdekes, szétálló farkat teremtett, amivel teremtménye könnyen hajthatja magát, és könnyen változtathatja irányát a s?r? közegben. Amikor már készen volt jó néhány, a tavakba, folyókba és tengerekbe engedte ?ket, majd életet lehelt beléjük. Saját nevéb?l kiindulva halaknak nevezte el legújabb teremtményeit.

 Az emberek el?ször kissé megijedtek a halaktól, mert még sosem láttak hasonlót. Majd amikor látták, hogy jámbor teremtmények, s?t rögtön elillannak, ha valamit közéjük dobnak, bátran bemerészkedtek a vízbe, és nyugodtan fürödtek. Nem zavarta ?ket, hogy a vízben egészen más teremtmények is vannak, mint ?k.

 Egyszer aztán egy gyerek kenyérmorzsát szórt a halak közé, mire azok s?r?n az élelem köré sereglettek és hamar szétkapkodták. A gyerek otthon nagy örömmel mesélte ezt mindenkinek, feln?ttnek és gyereknek egyaránt. Az emberek egyre gyakrabban hajigáltak kenyérmorzsát a vízbe, hogy kedveskedjenek a halaknak.

 Már elég régen ismerték ezt a titkot, melyet a kisfiú véletlenül felfedezett, amikor egyszer egy ember a fejébe vett valamit. Kis horgot készített, azt hosszú zsinórra kötözte és a horog végére kis kenyérgombócot nyomott. Este aztán, amikor senki nem láthatta, kiment a legközelebbi tóhoz, hogy behajítsa a vízbe a horgot. Nem kellett sokáig várnia, amikor a zsinór rángatózni kezdett. Gyorsan kihúzta és látta, hogy egy szép nagy hal ott verg?dik, szájában a horoggal. Levette a halat, és egy k?höz csapkodta, mígnem a hal ki nem lehelte a lelkét. Az ember ezután tüzet rakott, nyársra szúrta a halat és megsütötte. Félve kóstolta meg, de kellemesen csalódott. A halnak gyenge húsa és finom íze volt. Fogott még egyet és mégegyet, és addig csinálta, míg jól nem lakott. Elégedetten ment haza. Másnap este aztán újra kiment a tóhoz, de most a horgos zsinórt egy hosszú bot végére kötötte, hogy a tó mélyebb részén is próbálkozhasson. Még több halat fogott, még nagyobbakat és ezt egyre nagyobb kedvvel csinálta. Aztán egy napon eldicsekedett vele a barátainak, akik legközelebb vele tartottak a horgászatban – így nevezte el. Hamar híre ment az emberek között, hogy milyen jó a halhús és lassan mindenki horgászni kezdett. Tele lettek a vízpartok horgászokkal, és egyre kevesebb hal lett. Halek nem tudta, mit tegyen. Nem ? teremtette az embereket, nem is tilthatta meg nekik, hogy gyilkolják a teremtményeit. Így gyorsan még több halat teremtett, de ezeket már olyan képességgel ruházta fel, hogy egyszerre sok utódot tudjanak a világra hozni. Az emberek pedig tovább horgásztak.

Egyszer aztán valaki kitalálta, hogy hajóra száll és a legmélyebb vizek halaira fog horgászni, hátha ott még nagyobbak élnek. Halek ezt nem t?rte tovább. Hatalmas halakat teremtett, nagyobbakat, mint az emberek hajói. Bálnáknak nevezte el ?ket és megparancsolta nekik, hogy borítsák fel az emberek hajóit. Az emberek nagyon megrémültek, amikor az els? hatalmas bálna megjelent mellettük és rájuk borította vízi járm?vüket. Ezeket az embereket aztán soha többé nem látták viszont és félelmetes meséket találtak ki a tengerekben él? szörnyekr?l, akikt?l nagyon rettegtek. Mivel nem tudták bebizonyítani, hogy a szörnyek valóban léteznek, kis id? múlva újra hajóra szálltak. Amikor horgaikat és új halfogó fegyvereiket, a hálókat a vízbe vetették, jött egy hatalmas bálna és felfordította a hajójukat. Ezek az emberek viszont már tudtak úszni, így nagy nehezen hazaevickéltek. Elmesélték, hogy mi történt velük és, hogy a bálnák csak felfordítják a hajókat, de az embereket nem bántják.

Ekkor még nagyobb, még er?sebb hajókat készítettek, amiket a bálnák már nem tudtak felfordítani. Ekkor Halek megteremtette az egyszarvú bálnákat, a narválokat, hogy azok meglékeljék a hajókat. Velük egyszerre pedig a vérszomjas cápákat is megteremtette, hogy az emberek ne juthassanak ki élve a tengerekb?l.

Az emberek egy id?re felhagytak a tengeri halászattal és horgászattal, és a folyókra hajóztak, ahol nem voltak se bálnák, se narválok, se cápák. Halek ekkor megteremtette a krokodilokat, hogy azok elrágják az emberek hálóit, berántsák ?ket horgászbotjaikkal együtt a vízbe, majd jól belakmározzanak bel?lük.

Az emberek már a folyókba sem merészkedtek többé, de még mindig ott voltak a tavak. Ezek túl kicsik voltak ahhoz, hogy bármilyen szörnyeteg is megélhessen bennük. Halek pedig rádöbbent, hogy mit csinált. Teljesen belefeledkezett saját munkájába és azt vette észre, hogy a vízi lények már nem csak az emberekkel viaskodnak, de egymással is. A bálnák megeszik a halakat, a cápák pedig bálnára vadásznak. A folyókban pedig a krokodilok táplálkoznak a halakkal. Halekben egyszerre gyülemlett fel a temérdek szégyen és harag. Nem akart többé a többi isten szeme elé kerülni. Csak nézte az embereket, ahogy lassan az összes vizet meghódítják, egyre er?sebb hajókat, horgokat és hálókat készítenek, és az ? teremtményeit pusztítják. Ekkor éktelen haragra gerjedt. Olyan bosszús volt, mint még soha. Kiszemelt egy hajót az egyik tavon és hirtelen ötlett?l vezérelve széllé változott. Hatalmas hullámokat vert, felborította a hajót, az embereket pedig megfojtotta. Ezután forgószéllé változott, felkapta a vizet, és a vízparti településeket mind elárasztotta. Amikor pedig végzett minden hajóval, minden településsel, lenyugodott és gyenge szell?vé változott. Aztán rájött hogy saját magából olyasmit teremtett, ami még nem volt soha, és aminek nagy haszna lehet. ?lett a szél.

És azóta érzik magukon az emberek és minden él?lény, ha Halek, az isten, aki széllé változott, ott van körülöttük. Ha mérges, akkor vihart szít, ha nyugodt, akkor gyenge szell?ként simogatja az emberek arcát. És gyakran felidézi azokat az id?ket, amikor még isten volt és eszébe jut, hogy miért sz?nt meg az lenni. Ilyenkor hatalmas viharokat szít, forgószél, orkán képében tombol és bosszút áll az embereken, akik már nem emlékeznek rá, hogy miért teszi ezt velük.

Így történt, hogy a balsorsú isten megpróbált hatalmas társai mellé kerülni s végül ? lett az, akit a leggyakrabban érez a világ, mégsem emleget istenként.

 

(Dunaszerdahely, 2004)

13 év 1 Komment

A háromrészes eredetmese folytatása…

II.

 

Ezután Halek hosszú id?re elvonult társai szeme el?l. El?ször azért, mert szörnyen szégyellte magát teremtményei miatt, kés?bb pedig azért maradt egyedül, hogy gondolkodjon, mit teremthetne legközelebb. Társai már rég teremtettek valami maradandót, csupán ? volt az egyedüli, akinek el kellett pusztítania saját teremtményeit.

Gondolkodás közben gyakran nézegette a Földet, mi is hiányozhat még róla. Aztán egyszer ráesett a pillantása a k?vé változtatott óriásokra. Ekkor újra szikra pattant elméjében.

– A Földön minden olyan… lapos – gondolta. – De ezek a k?óriások olyan szokatlanok, szépek és talán izgalmasak is, mert még soha senki nem látott ezekhez foghatót!

       Összegy?jtötte minden erejét, kitárta hatalmas karjait, és elkezdte megformázni a Föld felszínét. Újra csak gigantikus méretekben gondolkodott, és megteremtette a hegyeket. Az emberek csak nézték a monumentális sziklákat, melyek szinte egyik napról a másikra n?ttek ki mellettük. Tetszettek nekik a hegyek. Lassan felfedezték, hogy milyen utakon lehet feljebb és feljebb jutni rajtuk, s amikor csak tehették, a lehet? legmagasabbra másztak, hogy madártávlatból szemlélhessék földjeiket, a többi embert, a tájat.

A hegyek és az emberek hosszú ideig éltek egymás társaságában, egyik sem akadályozta a másikat. De mint az óriásoknál, itt is történt valami. Az emberek felfedezték, hogy a hegyek milyen er?s anyagból vannak. Minden vágyuk az volt, hogy lakhelyeik is ilyen er?sek, ellenállóak legyenek. Néhányan aztán fogták régi szerszámaikat, kissé átalakították ?ket, és elindultak a hegyek felé. Nagy lendületet vettek, és elkezdték törni, fejteni a hegyek oldalát. Amikor rájöttek, hogy mennyire hasznos a k?, hamar elterjesztették egymás közt. Nemsokára mindenhol k?fejt?k épültek, és emberek dolgoztak a hegyek mellett.

  A hegyeknek nagyon fájt, amit az emberek m?veltek velük. Meg akarták akadályozni, hogy bántsák ?ket. Feldühödtek, és amint k?fejt? munkások közeledtek hozzájuk, megrázták égig ér? testüket, hatalmas sziklákat görgetve az emberekre, akik rögvest szörnyethaltak a hatalmas súlyok alatt. A hegyek sokáig küzdöttek így az emberek ellen, de egy id? után azok hatalmas hálókat sz?ttek, és körbetekerték velük a hegyeket. Amikor a hegyek újra megrázták magukat, a hatalmas k?tömbök fennakadtak a hálókban, az emberek pedig nyugodtan fejtették tovább az oldalukat. A balsorsú isten dühösen, fájó szívvel vette el a hegyekt?l életüket, hogy többé ne érezzenek semmit, ne szenvedjenek az emberek elnyomása alatt. Azóta a hegyek élettelenül állnak, mint a múló id?k örök szemtanúi, miközben az ember fáradhatatlanul fejti ?ket, saját hasznára fordítva a kifejtett anyagot.

       Így történt, hogy Halek újra elvonult, hogy egyedül legyen egyetlen barátjával: a mérhetetlen szégyennel.

13 év 2 komment

Már létezett a világ, a Nap, a Hold, a csillagok, az éjjelek és nappalok. Már folyók hálózták be a Földet, erd?k, mez?k tarkították. Már élt az ember, és néhány állat is létezett, amikor Halek, a nyughatatlan, fiatal isten észbe kapott…

I.

 

Már létezett a világ, a Nap, a Hold, a csillagok, az éjjelek és nappalok. Már folyók hálózták be a Földet, erd?k, mez?k tarkították. Már élt az ember, és néhány állat is létezett, amikor Halek, a nyughatatlan, fiatal isten észbe kapott: a többiek már mindnyájan teremtettek valamit, csupán ? lóg ki a sorból. A többi isten nyugodtan fekhet felh?ágyán, és pihenésként szemlélheti teremtése virágát.

– Az elején még könny? lett volna – nyugtatta magát. – De most mit tegyek? Mit tudok én megteremteni, amivel a többiek mellé kerülhetne a nevem?

     Így töprengett, nyugtatta magát, mígnem egyszer isteni szikra világosította meg elméjét:

– Hát persze! A legcsodálatosabb teremtmény az ember! Teremtek egy népet, mely sokkal hatalmasabb az embernél, sokkal er?sebb és sokkal többet ér nála!

    Így aztán Halek dolgozni kezdett. Éjt nappallá téve dolgozott teremtményén, hogy aztán a legnagyobbak közé sorolják nevét. El?ször az ember mintájára megalkotta a testet. Egy törzset, két lábat, két kezet és egy formás fejet készített rá. Aztán sz?rzetet, izmokat, csontokat. A teremtménye ember formájú volt, bár sokkal hatalmasabb nála. Végül Halek megalkotta az agyat is, viszont ez majdnem ugyanakkora lett, mint az emberé. Sajnos erre már nem ügyelt annyira, mint a hatalmas testre: értelemb?l véletlenül csak fél adagot, lustaságból viszont dupla adagot töltött bele. A szeretetet és az együttérzést pedig teljesen kifelejtette. Jó párszor lebukott a nap a nyugati láthatáron, és feljött a keletin, mire Halek kész lett a m?vével.

– Termeténél fogva óriásnak nevezem el – gondolta, önelégült mosollyal arcán. – Sokkal jobb lett az embernél! – és már hozzá is fogott a következ?höz.

     Amikor a huszadik is kész lett, egy szép területet választott ki nekik a Földön. Tíz házat teremtett nekik, melléjük pedig term?földeket. Minden házba egy n?t és egy férfit helyezett. Amikor végre mindennel készen lett, boldogan keltette életre az óriásokat, és csendben figyelte fejl?désüket. Az óriások el?ször jól éltek az ember szomszédságában. Megismerkedtek környezetükkel, a term?földdel, a kevés állattal, mely az ? földjükön bóklászott. Befogták az állatokat, hogy dolgozzanak nekik, etetni viszont lusták voltak. Így a szerencsétlen párák lassan mind éhen haltak. Az óriások el?ször megpróbálták megm?velni a term?földet, de ezt is abbahagyták, mert lusták voltak ahhoz, hogy dolgozzanak. Csak feküdtek egész nap. A gondok aztán ott folytatódtak, hogy elfelejtették, melyik a saját házuk és melyik a saját asszonyuk. Ezért aztán minden nap máshova mentek haza, és rendszertelenül, egymás asszonyával háltak. Mivel az óriások hamar kölykeztek, nemsokára rengetegen lettek. És mivel új házak építésére is lusták voltak, Halek boldogan teremtett nekik lakhelyeket.

Aztán az óriások rájöttek, hogy sokkal er?sebbek az embereknél, és nem kell félniük t?lük. Így történt aztán, hogy éjjelenként eljártak az emberek földjére juhot, tehenet, disznót, lovat lopni, hogy ne haljanak éhen. Az emberek pedig nem tudták, hogy állataik hova t?nnek az éj leple alatt. Az óriásokra egy percig sem gyanakodtak, hiszen azokat jámbor, félénk, kedves teremtményeknek ismerték. Végül elfogadták azt a magyarázatot, hogy az állatok feláldozzák magukat az istenüknek, és ezért ?k igazán nem lehetnek bosszúsak.

Haleknek kevésbé tetszett az óriások viselkedése, ezért megtiltotta nekik, hogy továbbra is lopjanak az emberekt?l. Megparancsolta, hogy saját kezükkel dolgozzanak meg azért, amit megesznek. Az óriások egy ideig dolgoztak ímmel-ámmal, de hamar megunták. El is felejtették Halek intelmét, és újra lopni kezdtek az emberekt?l. Az isten erre felháborodott, és földjüket, ahol éltek, csupa k?vé változtatta, útjaikat kaviccsal szórta tele. Országuk fölé pedig fekete felh?ket bocsátott, hogy ha ezen túl az óriások akarnák is, ne tudjanak semmit sem megm?velni. Az óriások országában többé egy f?csomócska sem n?tt.

    A gigantikus lényeket csupán a fekete felh?k zavarták, így hát még többet töltöttek az emberek napsütötte földjein, és még több jószágot loptak. Csak aludni jártak haza.

     Egyszer aztán egy ember meglátta, amint az egyik óriás épp vinni akarja legszebb lovát. Megijedt, hogy elveszítheti kedvenc hátasát, és hangosan veszekedni kezdett az óriással. Az megelégelte az ember kiabálását, és mérgében elkapta, majd megette az embert. Itt kezd?dtek a további gondok. Halek, amint megtudta, mi történt, éktelen haragra gerjedt, és elpusztította az óriások összes házát és épületét. Csak a puszta, köves talajt és a fekete felh?ket hagyta nekik.

     Az óriások, ahelyett, hogy kiengesztelték volna Haleket, még többet jártak az emberekhez, de most már ?ket is pusztították. Rájöttek, hogy milyen ízletes az ember húsa. Halek pedig rájött arra, hogy milyen szörnyeket teremtett. Lusták, buták és vérszomjasak. Bármennyire is rosszul esett neki, döntenie kellet az óriások sorsáról. Legközelebb aztán, amikor teremtményei visszatértek hazájukba aludni, Halek mindnyájukat sziklává változtatta, országukat pedig átokkal zárta körül: ha valaha is felébrednének örök álmukból, ne tudják átlépni országuk határát.

Így lett az óriások földjéb?l Sziklaország, és így lettek ?k maguk saját országuk sziklái.

13 év 5 komment

Malibun aznap gyönyör? volt a naplemente. Habár ott talán mindig az.

Arnold a parton ült és nézte, ahogy a fáradt, vakítóan fényes korong lassan elbújik a horizont mögött. Úgy festett, mintha a kristályosan csillogó tengerbe merülne alá, hogy végre ? is megmártózzon a habokban, és csak másnap reggel bukkanjon fel újra a halak közül. Az este lassan, komótosan szállt a fest?i tájra. A csillagok is el?bújtak, utánozhatatlan hangulatvilágítást kölcsönözve az ég bársonykárpitjának.

Arnold sóhajtott, felállt és elindult a kis tengerparti bár felé. Az egészet nádból építették, legalábbis úgy t?nt. A tet?r?l különböz? szín? lampionok csüngtek alá, így a bár még kellemesebb hangulatot árasztott. A pult mögött gyönyör?, f?szoknyás lány szolgálta ki a vendégeket és Arnold leült vele szemben, az egyik kényelmes bárszékre.

– Egy koktélt kérek – mosolygott a lányra.

– Milyen koktélt? – mosolygott rá vissza a lány. Ragyogó mosolya volt, és Arnold rögtön tudta, hogy ?t akarja.

– Valami egzotikusat. A legjobbat és legdrágábbat, ami csak van.

A következ? percben már ott állt a pulton, gyönyör? pohárban a világ legtarkább, legízlésesebben felszolgált koktélja. Giccses volt az egész, a szívószállal, a tarka tartalmával, a díszítéssel együtt, mégis csodálatosnak tetszett ez után a felséges nap után, ezen a gyönyör? estén. Arnold lassan itta, kiélvezve a méregdrága ital minden cseppjét. A pultnál ülve hosszan beszélgetett a csinos lánnyal, és látta rajta, hogy ? is tetszik neki. Figyelmes volt és sokat kérdezett a lány kedvenceir?l. Talán egy kissé szégyellte is, de most hazudni is képes volt. Ha a lány azt mondta, a szamba a kedvence, Arnold rábólintott, hogy neki is (holott ? az operáért rajongott). Amikor a lány azt mondta, hogy természetvéd? aktivista, Arnold szaporán bólogatott, hogy ? is sokszor felszólalt már a természet védelme érdekében (a valóságban viszont hamisítatlan gyáros volt, s?t már az apja és a nagyapja is gyárigazgatóként dolgozott, több hektárnyi erd?t kiirtva). Most, ezzel a szép lánnyal szemben ülve Arnold talán még sajnálta is kicsit, hogy annyi fát megölt életében. Teljesen a lány b?vkörébe került.

Végül megkérdezte, mikor végez, és amikor a lány azt felelte, negyed óra múlva, Arnold elhívta ?t a part legdrágább mulatóhelyére. A lány pajkosan mosolyogva mondott igent a meghívásra.

Tüzes, latinos zene szólt, négy gitáros izzította hangszerét és miközben a drága vacsorára vártak, Arnold táncolni hívta a lányt. Erotikától túlf?tött tangót jártak és teljesen megizzadtak, ahogy egymást karolták.

– Akarlak! – suttogta a lány remeg? ajkakkal, és a vacsora után a férfi házába mentek. A bérelt ház egy móló végén állt, az átlátszó, kristálytiszta viz? tenger felett. A puha ágy végében kis ablak volt a padlóba vágva, ahonnan meg lehetett csodálni az alattuk kivilágított vizet, vagy alkalomadtán etetni a halakat. A ház persze pofátlanul drága volt, de ez nem számított…

Ugyanúgy, ahogy nem számított a méregdrága párizsi hétvége sem, a Louvre-ban töltött csaknem tizennyolc óra, hiszen Arnold nem csak a Nagy Galériára volt kíváncsi, de bebarangolta az egész múzeumot, mindent magába szippantva. Nem számított a római útra költött pénz sem és nem számítottak a Prágában elköltött súlyos ezrek. A Hawaii-on töltött napok, a Teneriffe-i ötcsillagos szálloda és az aquapark…

Arnold és a tündérszép lány végül az ágyban kötöttek ki, és vadul, szenvedélyesen szerették egymást. Hajnal felé még mindig kellemesen meleg volt az id?. Egymás mellett feküdtek a puha, kényelmes ágyon és miel?tt még elaludtak volna, Arnold megszólalt:

– Ez volt életem legszebb napja. Több ilyen már biztos nem lesz.

– Ne mondj ilyet – bökte oldalba viccel?dve a lány, és egyáltalán nem vette komolyan Arnold szavait.

– Pedig így van – suttogta a férfi és behunyta a szemét.

Tényleg szép nap volt. Ma még az irtózatos köhögés sem kínozta, ami másfél éve állandóan, egyre jobban nyomorgatta ?t. Amikor az orvosok megmondták neki, hogy mi a baj, tudta, hogy ki kell élveznie a maradék id?t. A mai nap után már egy fillérje sem maradt. Minden álma teljesült, egyet kivéve.

– A legszebb nap – suttogta alig hallhatóan és csendben, boldogan elaludt.

Többé soha nem kelt fel.

 

 

 

(Kisudvarnok, 2006. május 29.)

Francis W. Scott Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.