A háború alatt Mariska, a másik asszony nappal a borbélyszék mellett állt. �? is szerzett nagy nehezen egy „selejtes segédurat”, aki pár nap után megszökött a napi bevétellel. A szalmaözvegy többé nem próbálkozott újabbal. Begyakorolta inkább a borotválást és kiírta a firmatábla alá az ajtó üvegére:
HAJVÁGÁST NEM VÁLLALUNK!
Hajszolt, kimerült teremtés lett a vidám kis asszonyból. Otthon – mint az orgonasípok – három pici lány, a nagyobbacska Karcsika és a komoly, kilencéves Jen?ke leste, hogy a gyereklány Margitka nagynéni mikor meri bögréjükbe a forró tejecskét. Mert a Mama megint nincsen velük.
Amikor alig akadt ház, ahol nem ápoltak vagy gyászoltak. Jöttek a riasztó hírek a sok elesett és elt?nt katonáról, a hazaérkez?k családtagjai Istennek adtak hálát, hogy szerettüket – még ha sebesülten is -, de visszasegítette. Mariska fohászkodott, bár ? is magához ölelhetné a bármilyen sebesült a férjét. Rég nem hallottak róla, de tudta, érezte, él, azért nem írt, mert történhetett valami, hisz felcser volt, mindíg a t?zvonalban kellett lennie. Megálmodta, hogy rál?ttek, forrón imádkozott az életéért. Amellett h?siesen próbált helytállni helyette is a családban.
Amikor nagyfia, Jen?ke hazavitte jeles bizonyítványát, a család boldogan nevezte ki ?t a família reménységének. Aztán pár hét elteltével rettenetes fejfájásról kezdett panaszkodni. Mikor eszméletét is elveszítette, a nagyapa rohant az orvosért.
– Brúder, azt hiszem, nagy a baj, azonnal gyere velem!
– Ki a beteg? – kérdezte a család orvosa miközben próbált lépést tartani rémült barátjával. Az meg se hallotta a kérdést. Orvos volt ? is, az állatok doktora, azt meg tudta ítélni, hogy a helyzet komoly, de nem akarta hinni. Remélte, a sors kegyesebb annál, hogy igaz legyen a szörny? gyanúja.
Mégsem volt bizony kegyes.
A h? barát kénytelen volt megmondani az igazat: Jen?kének agyhártyagyulladása van. �?k tudták, hogy ez mit jelent. Ha életben marad, akkor sem úszhatja meg agykárosodás nélkül. Mindegy, hogy az mekkora lesz, de a �?família esze�? (ha mégis megkíméli életét a Teremt?), örök gyerek maradhat egész életében.
– Mentse meg doktor úr! Tegyen valamit, hogy ne szenvedjen ennyire, megszakad az ember szíve, ha látja! – könyörgött Mariska.
Egy hét után magához tért a kisfiú és nagy k? esett le az aggódó szívekr?l, amikor megszólalt:
– Mama kérem, ki sírt az el?bb olyan nagyon?
– Ó, hála legyen a jó Istennek, ha hallottad!
– Azt hitte a Mama, hogy már fel se ébredek? – kérdezte Jen?ke, ami egyszerre b?völte el és fakasztotta könnyekre az ágya körül toporgókat.
Aztán ismétl?dtek az iszonyatos fejfájások, és az addig szelíd kisfiú vadul verni kezdte a vele játszani akaró kisöccsét. Mariska bánatosan megkérdezte:
– Miért bántod Karcsikát, amikor úgy szeret téged?
– Én is szeretem ?t, de nekem meg kell halnom, ? pedig itt maradhat.
Ezt a keser? bölcsességet a kilencéves kisfiútól már nem lehetett elviselni. Pedig az ennél is elviselhetetlenebbet is ki kellett bírni. Jen?ke egy álomból nem ébredt fel többé, ki tudja, mit?l menekítette így meg a Mindenható. Azt azonban az édesanyja – egyedül maradva a bánatával – képtelennek látszott feldolgozni.
Csonttá soványodott, éjszaka mosott, vasalt gépiesen, aztán amikor azt befejezte csak elbódult a fáradtságtól. Felriadva, miel?tt reggelit készített volna a többi apróságnak, kirohant a temet?be Jen?ke még be sem horpadt sírjához. Hosszú ideig minden hajnal ott talált rá. Nem érdekelte, talán nem is érzékelte az es?t, havazást, hideget. Míg egyszer a temet?b?l jövet össze nem találkozott a doktor bácsival.
– Honnét jön maga ilyen korán, Mariska? – és ért? aggodalommal vette szemügyre a rettenetesen elcsigázott, fekete-sárga arcszín? asszonykát.
– A kisfiamnál…, nála voltam…, ? egyedül van ott! Kint…
– Önmagára is kellene most már vigyáznia, mert a többi gyerekének nagy szüksége van arra, hogy összeszedje magát. Meglátja, minden rendbe jön, csak tartson ki még egy kis ideig…
Mariska fátyolos szemmel nézett fel rá és szeméb?l sugárzott, hogy szeretne kiszállni végre ebb?l a borzalmas mókuskerékb?l. Nem bírta már a lelke, de a teste sem a ráháruló terheket. Az, a kényszerképzet kezdett elhatározássá szilárdulni benne, hogy keresnie kell egy olyan embert, akit senki sem hiányolna, ha nem lenne. Annak elvágja a torkát borotválás közben, akkor ?t elviszik a csend?rök, bezárják, vagy a börtönbe vagy a bolondok házába. Ott aztán végre nyugalma lehet. A gyerekeket meg úgyis a nagyszül?k nevelik… �? a legkedvesebbet se tudta megvédeni.
Kábultan, egykedv?en tette a dolgát nap-nap után, de az üzletajtó fölé szerelt kis csengetty? megszólalásakor mindig azzal a várakozással kapta fel a fejét, hogy a kiszemelt áldozata lépett-e be végre.
És eljött a várt pillanat. A züllött külsej? férfinak a nyakába, a szokott nyugalommal gy?rte be a kend?t és arcán a hófehér habot gondosan pamacsolta, amíg az el nem szürkült a feloldódó kosztól. – Fuj, milyen undorító! – cukkolta magát, mert mintha nem igazán sikerült volna haragudni erre az idegenre. A falra akasztott fen?szíjon még a jól megtanult mozdulattal, néhányszor le-fel húzta a borotvát, aztán hozzálépett.
Az éles jószág engedelmesen, sercegve vágta a szakáll er?s szálait, automatikus mozdulatai nyomán a habból el?t?nt a b?r egy csíkja, de Mariska szeme folyton a férfi ádámcsutkáján kötött ki. A fényes penge magától indult a tekintete után.
– Nagyon sajnálom a kisfiát. A férjér?l sincs semmi híre ugye? Nehéz lehet most magának – szólalt meg váratlanul az általában hallgatag ember. A t?le szokatlan szavak pörölyként hatottak…
Mariska el?tt mintha egy függöny ereszkedett volna le. Tétován hátrált egy lépésnyit, aztán tekintete mereven a semmibe fordult, úgy vágódott el, mint a kivágott fa. Az éles szerszám kirepült a kezéb?l és tompán csattant az olajos padlón. A férfi habos képpel, nyakából letépett fehér kend?vel rohant orvosért.
A doktor bácsi kísérte haza a kábult asszonykát és lefektették ?t a lefüggönyözött szobában, ahol estig mély álomba zuhant.
Este leültek vele a szülei és Karola mama, a t?le kicsit szokatlanul kemény hangon szólt:
– Jetzt hör mir mal zu, meine Liebe! Teveled érzünk, ja mert kicsit a szívünk szakadt meg a mienk kicsi unoka elveszítésekor. De ezen változni nem tudunk. Az él?knek pedig nagy szükségük van ránk. Azt hittük el?bb-utóbb magadtól is megvan a te eszed. Már úgy látjuk, ez nem így lesz, inkább egyre kizárod magad, messzebb megvagy a világtól.
Kicsit elhallgatott, nagy lélegzetet vett és folytatta.
– Te azt hiszed, hogy ez csak rád tartozik, de rosszul hiszed, mert mindenkinek ártasz. Els?sorban Jen?kének, mert nem hagyod ?t békén elmenni. Az eltávozott lélek nyugodjon, legyen most már az fontosabb, mint fájdalmad neked. Der liebe Gott, nekünk itt a négy másik ártatlan élet, hiányzik az apjuk is, a Mutter meg rájuk se néz, inkább elhagyni készül ?ket. Ezt nem folytathatod! Ett?l a naptól a gyerekek legyenek els?k, amíg délel?tt borotválsz továbbra és a kicsi Margitka vigyáz rájuk, én f?zök nektek is, de délután muszáj te itthon maradni. Este az anyjuk fogja lefektetni ?ket. Éjszaka pedig nem lesz mosás, és f?leg nem lesz temet?be járkálás!
A mama kér?n nézte, de csak megtört pillantást látott, amiben semmi sem volt. Két kezével szelíden, de megrázta a lányát.
– Térjél magadhoz végre, komm endlich wieder zu dir und sei unsere schlagfertige Mariska! Du hast keinen anderen Weg und musst diesen zu Ende gehen!!
– Végy példát a Mamáról – szólalt meg csendesen Papa -, hiszen mi is elveszítettük a gyerekünket. S?t, Bertinek még a sírjához se mehetünk, mert ki tudja hol, Galíciában nyugszik egy tömegsírban.
Mariska kábult volt. Valahonnét a távolból jöttek ezek a mondatok, fel sem fogta ?ket az elcsigázott asszony. De néhány kiadós alvás után a szó szoros értelmében felébredt. Folytatta a dolgát megadóan, de úgy, ahogy az élet parancsolta.
Amikor Jen? egy év múlva megállt a küszöbön, azt hitte, kísértetet lát. Hozzálépett, óvatosan megfogta a kabátja ujját, arcába bámult, aztán a lába elé omlott. El?bb csendes nyüszít? hang jött ki a torkán, aztán a csapzott katona lekuporodott mellé és er?tlenül átölelte, el kellett hinnie, hogy nem álmodik.
Nem a frontról, hanem egy távoli kórházból érkezett a borzasztóan lesoványodott ember, ahová tüd?sérüléssel szállították. Akna robbant közelében és a repeszek súlyosan megsebesítették. Operációval sokat eltávolítottak ezekb?l, de mindet nem sikerült. A tábori kórházban harcolt a halállal hosszú hónapokig. Ebben a küzdelemben ? bizonyult gy?ztesnek, de a megbújó szilánkokat hazavitte testében.
Mariskába új élet költözött, hogy visszakapta élete párját, de újabb feladatot is kapott, sokáig ápolnia kellett ?t, mégis hálát adott Istennek. Hálát mindenért, férjéért, az él? gyermekei egészségéért, szeret? szüleiért, de els?sorban ?rangyaláért, aki akkor kiverte kezéb?l a gyilkos szerszámot.
– Holnaptól én is bejárok az üzletbe, megbeszéltem a doktor úrral – jelentette ki pár hónap múlva Jen?, hangja er?tlen volt, de elhatározása makacsnak bizonyult. – Ha már hosszabb ideig bírok állni, te már itthon is maradhatsz.
Hamarosan nem engedte többé az üzletbe, pedig neki munka közben gyakran kellett még leülnie. Aztán felgyógyult. A bennmaradt szilánkok sokszor gyötörték, élete végéig nem szabadult t?lük, kés?bb veszélyes asztmát is okoztak, de megtanult együtt élni velük.
A megpróbáltatások végének azonban még nem jött el az ideje. Az Esterházy birtokot a hercegi család bérbe adta. A bérl?r?l hamar kiderült, hogy kegyetlenül bánik a rábízott cselédnéppel, amit Huszár papa nem állt meg szó nélkül. Heves szóváltások után felmondott és áthelyezését kérte az uradalmi állatorvos egy másik faluba. A szolgálati lakásban a gyerekeik sem lakhattak tovább. Falun az albérlet nyomorúságos is tud lenni, f?leg a sok gyerek miatt. Pápayék kaptak lakást egy nagygazdától, de amikor újabb gyermekáldás el?tt álltak, a háziúr megsokallta ?ket…
A nagyobb gyerekek nyaraikat nagyszüleiknél tölthették, KisMariska hosszú éveket. Ez nagy könnyebbséget jelentett, Karola mama pedig nem érzett tehernek semmit, amivel lányát segíthette. Pár év múlva azonban gyógyíthatatlan beteg lett és két hónapon belül elvitte a rák.
H?séges párja agyvérzést kapott és nagyon hamar követte ?t.
A Huszár testvérek magukra maradtak. Irma, Mariska legid?sebb húga már felvette a fátyolt és tanított a zárdában. A néptanító Károlynak egy újságban felt?nést kelt? cikkei jelentek meg, István keresked?segéd, Palika pedig középiskolában kollégista volt…A csak tizenhárom éves Margitkát és nyolcéves Erzsikét nem lehetett felügyelet nélkül hagyni.
A temetések után összeült a család.
– A zárdában jó dolga lesz mellettem a lányoknak… – vetette fel az apáca testvér, de határozottan, mint egy már elintézett, tovább nem tárgyalandó szentenciát. Róla a kolostorban azt rebesgették, hogy az id?s f?nökn? után ? veheti majd át a zárda kulcsait. Nem szokott hozzá, hogy ellenkezzenek a kimondott szavával. De Margitka élénken tiltakozott.
– Én nem akarok zárdába menni! Nem akarok! – kiabálta sírva.
– Ne kiabálj, senki se akar kényszeríteni. Nekem különben is szükségem van a te segítségedre – nyugtatta ?t Mariska. – Itt maradhatsz velünk, de Erzsikének talán tényleg jobb lenne a zárdában Irma szárnyai alatt.
És egy szép kislány mögött bezárult a nagy kapu.
Döntöttek sorsáról. A kés?bbi szigorú zárdaf?nökn?-testvér árnyékában n?tt fel, elzárva a világtól. Ha évek múlva róla esett szó, soha nem mulasztotta el senki, hogy így kezdjen hozzá: „A szegény Erzsike…” – pedig ? boldog volt, semmit nem tudva a kinti életr?l.
Nála szelídebb teremtés soha nem élt ebben a családban, ahol, ha valaki megbetegedett Erzsike odaköltözött, ápolta, nagy odaadással. Amikor már szétzilálták a kolostorokat, és a n?vérek zárt, de látszólag világi közösségekbe csoportosultak, akkor is tovább élte tiszta, öntudatlan életét.
Huszár Erzsike
A húga segítsége jól jött Mariskának, de mikor a tizenhatodik évét betöltötte Margitka, feleségül kérte egy özvegy szabómester. Választania kellett, tovább marad gyereklány a n?vére mellett, vagy férjhez megy és egy éhes szájjal kevesebben szorongnak a folyton váltogatott albérletekben. A majd húsz évvel id?sebb kér? egy csaknem serdül? kislánnyal maradt özvegyen. Az épphogy serdült Margitka anyáskodó természet? volt, a saját otthon iránti vágyát is teljesülni látta, hát igent mondott jómódú szabónak.
*
A régi széleskör?, kedélyes összetartást elmosta az els? világháború. A kapukat magukra zárták a családok, belül maguk küzdöttek gondjaikkal. Jen? minden fillért élére rakva és kevés sikerrel, de minden régi ismeretséget megmozgatva gy?jteni kezdett, hogy végét vethesse az egyre rosszabb albérleteknek. Házat akart építeni a családjának. Az uradalomba is bejárt borotválni, és ennek bérl?jét?l kapta az els? bíztatást és a legtöbb segítséget. Az ? ajánlása sokat számított, a legjobb mestereket tudta vele megszerezni, a nagy fatelep tulajdonosa az összes fa épületanyagot ígérte szállítani, hosszú évekre lekötött – az egész házanépére kiterjed? – hajvágás-borotválás fejében.
Az utolsó albérletben töltött karácsony el?készületei adták meg a végs?, nagy indíttatást Jen?nek, hogy minden feltételt elfogadjon, de végre biztos otthont tudjon adni a gyermekeinek.
Egy földpadlójú szobában éltek az öt gyerekkel. Mariska felhúzta már a ropogósra keményített, hófehér ágynem?t, egymás után fürösztötte, el?bb az apraját, majd az egyre nagyobbakat. A kicsik az ágyban ugráltak, néha szétcsapott köztük.
A jókedv nem sz?nt, az apró Jóska lepottyant, estében ellökte a tekn? alól az egyik hokedlit. A víz menthetetlenül zúdult a földre… Sáros lábacskáit szaporán szedte a fiúcska és ugrott is már vissza a fehér leped?re. A felázott talajt sehogy nem lehetett siettetni a száradásban, hiába f?tötte a dobkályhát Mariska.
Az éjféli mise kezdete el?tt fogytak el a kuncsaftok a borbélyüzletb?l, Jen? sietett haza, hogy az ünnepváró, remélt, takaros rendbe rakott kis lakásból elvigye feleségét a templomba. Ehelyett cuppogósra felázott földön, g?zben és összepiszkított ágynem?ben, a megszeppent gyerekei közé roskadt, zokogó asszonyát találta a hazaérkez? apa. Akkor megfogadta, több ilyen karácsonya nem lehet a családjának.
1920-ban parcellázni kezdtek a Sióval párhuzamosan kijelölt út mellett. A földmunkák igen nehezen indultak, mert azon a területen egy korábban lecsapolt láp volt régen. Tavasszal mégis elkezd?dhetett a munka.
Az új utca a Vár alatt, a templom mögül indult és a sz?l?kkel borított völgyekig húzódott. A Sió fel?li oldalon a G?zmalom állt, duruzsolt szakadatlanul. A sok ?rletni érkez? szekér és lovas-kocsi tengelyig merült, a nyáron is csak rövid id?re kiszáradó, mély sárba. Ha mégis kiszáradt, akkor meg az elülni se akaró porfelh?k szálltak fel minden járm? nyomán.
A malommal szemközti oldalon egymás után n?ttek ki a földb?l a házak. Jellemz?en Sár-utca névvel keresztelték el, mégis új életet jelentett a csupa épül? és épphogy kész épületb?l álló, új utcasor.
Jen? és Mariska háza az 5-ös sorszámot kapta.
Mire a legid?sebb gyerek, Karcsika betöltötte tizenkét évét, neki kellett vizet hordania az építkezéshez a k?m?vesek, ácsok számára.
Az ikrek már a szép, hajópadlós, nagykonyhás házban születtek meg. Velük tizenegy tagura növekedett Mariska háznépe, mert Jen? id?s édesanyja, Ómama is hozzájuk költözött. Kiharcolt boldogságuk határtalan volt.
A megpróbáltatások bizony nem tettek jót ennek az ikerterhességnek. A két kisfiú életéért hatalmas küzdelem folyt. Er?s, egészséges testvéreikkel ellentétben ?k nem akarták elfogadni az anyatejet sem, semmit nem is gyarapodtak.
Nyávogáshoz volt inkább hasonlatos a sírásuk, mint csecsem?oázásokhoz.
A keresztel? id?pontját el?re kellett hozni, mert ahogyan az apáca nagynénikék mondták:
– Ha azt akarjátok, hogy angyalkák lehessenek, ne várjatok egy napot sem…
Sietve tartották ?ket keresztvíz alá, Gyula és László nevet adva a kis reménytelenségeknek. Aztán mégis az élet gy?zedelmeskedett.
Hogy az a bizonyos – öreg füvesasszony receptjére készített – borecet, vagy az anyai szeretet hozta vissza ?ket a sír szélér?l, azt ki mondhatná meg!?
Gyuszika és Lacika kétpetéj? ikrek voltak, csak abban hasonlítottak egymásra, hogy éget?en eleven gyerekek lettek.
Jen? legtöbbször ráhagyta üzletét a segédre, vacsora után pedig puszit adott az ikrek búbjára, rámordult a nagyobbacskákra:
– A Mamának szót fogadni! – és Karcsikára bízva a felügyeletet:
– Te leszel most a férfi itthon -, megölelte Mariskát a mosogatódézsa felett és vette a kalapját vagy a micisapkáját, hogy az olvasókörben várakozó barátaival jó kis kártyapartikat játsszon, miután megbeszélték a következ? népszínm? kiválasztását, betanítását…
Dankó Pistá-t, Sári bíró-t, meg a Piros bugyelláris-t. Aztán amikor Karcsika növögetett, már ? is szerepeket kapott a színdarabokban, melyeknek maszkmestere és némelyiknek rendez?je is Pápay Jen? volt, de elnökké választották a helyi legényegyletben, és egy ideig t?zoltó alparancsnok is volt. Az otthoni gondokat a Mama viselte.
Az álló sorban egymás mellett Pápay papa micisapkában, és kis Karcsika a nagy kalapban:
A borbélyszék mellé is be kellett állnia a „nagyfiúnak”, nem jószántából, hanem azért, hogy otthon – a sok éhes szájat etetni – kicsivel könnyebb legyen a mamának.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:53 :: Pápay Aranka
