Ma éjként borongós mézcsillag szemed,
ma nem hiszed nekem a holnapod,
most elhúzod tőlem a kezed
’s a kedvenc borod is otthagyod
a kopott kredenc szélén,
honnan könnyen leszédül a pohár…
Intesz; hogy hagyjalak békén:
ma nem számít semmi már,
ami eddig számodra egy világot ért:
most hirtelen értelmet vesztett,
és nem kárpótol a lidérces álmokért
a kudarc, mi a tényre ráébresztett.
De én akkor is érzem, tudom;
ülünk még bujkáló holdkifli fényén,
fűben, ezüstkék fák alatti úton,
hol fürtjeid ezeregy éjen át nézném,
míg nekem támasztod tűzforró hátadat…
Az ajkam óvatoskodón felfedezve
letapogatja meztelen válladat
’s a kezem a kezedbe öltve
eldobok egy leszakított virágot, mert
a szirmok tépegetését abbahagyhatom:
hiszen, tekinteted újra megismert
és puha ajkad vallomásként ég ajkamon.
Mert, most mindenünk egy ölelésben ring:
szempilláink selymei egymásba karolnak,
egymáson gördülnek vágyó vállaink,
’s ujjaink apró tintahalakként haldokolnak.
( 2011. december 28. )
Legutóbbi módosítás: 2014.01.06. @ 10:47 :: Schifter Attila