Könnyen találok parkolóhelyet, miközben köröttem vásárlók tülekednek, járműre várók nézelődnek a megállókban, hazatérők siető léptei koppannak a száradó járdán. Legföljebb fél óra telhetett el a könnyű zápor óta. Szeretem ezt a péntek délutáni utcai nyüzsgést, pláne, hogy épp vége az egész heti munkahelyi helytállásnak.
Szokás szerint minden történést felületesen érzékelek, hisz semmi sem köt le különösebben. Nem messze előttem, az árnyékos félen (csak a hátát, felsőtestének részleteit látni a forgatagban) egy ismerős(?) határozatlanul, szinte tanácstalanul bóklászik üzletről üzletre, mintha elfelejtette volna, mit is keres tulajdonképpen.
Most, hogy befordulok a mellékutcába, a napsütés oldalról ér, nem kell hunyorognom tovább. Ötven lépés a kapualjig, kulcsom a zárban, liftbúgás. A felvonóban érezni a karbantartók által használt kenőanyag sajátos illatát. Még mindig „végtelenre” vagyok állítva.
Az ajtót én nyitom, pedig ez Helga lakása. Arckifejezése nyílt és mosolygós, mint oly gyakorta.
Tekintetemmel jólesően körbefonom, végül a dekoltázsból a finom bőrfelületen pár apró szeplőn megállapodom. Mintha hazajöttem volna, holott ez nem igaz. Arra sem emlékszem, hogy megbeszéltük ezt a találkozót. Könnyelműen hibáztam, belátom.
Túl vagyunk az aperitifen, a tágas nappaliban megoszlik a figyelmem a bekapcsolva felejtett tévéből halkan morzsáló sporthírek, a megszokottan áradó asszonybeszéd és saját méla gondolataim között. A nyitott hálószobaajtón át éppen rálátni a letakart, makulátlanra simított franciaágyra, a srégen beáramló napfény pedig megcsillan a frissen takarított parkettán. Délelőtt itt járt a takarítónő is.
Ebben a lebegő állapotomban szinte mindenbe azonnal beleegyezem, kivált az esedékes hétvégi programba. Lelki szemeim előtt pereg a megszokott idilli képsor, amint levonulunk a parkolóba: fonott kosárban élelemmel, italokkal, a kézi táskákban piperékkel, plédekkel, miegymással. Vár a vízpart finom homokja, ős-öreg fák árnyékában a leterített pokróc, friss újságok, a strand vasárnapi zsivaja.
Tényleg nem beszéltük meg, hogy most feljövök, villan eszembe. De honnan jön ez a gondolat, és miért? Emlékezetemben váratlanul újra felidéződik az utcai kép a bizonytalankodó férfialakról, amit jövet még nem értelmeztem kellő alapossággal. Hát persze! Stefan volt, Helga közvetlen munkatársa! Ezért tűnt annyira ismerősnek!
Van úgy, hogy tudatalattim csalhatatlanul érzékeli, amint az enyémnél erősebb szenvedélyek erőterébe kerülve idegen akaratok hatnak rám és úgy viselkedek, mint egy öntudatlan, engedelmes médium. Mindez egyáltalán nincs ellenemre, sőt szerencsés tulajdonságomként tartom számon.
Amikor — nem sokkal ezelőtt — Helgára nyitottam az ajtót, csak magunkkal, helyesebben magammal voltam elfoglalva és ez tényleg hiba volt. Nem figyeltem fel egy mikro mozzanatra, egy szemrebbenésre, mely kifejezhetett leplezni kívánt csalódottságot. Ő és Stefan? Igen, ez nyilvánvaló. Türelemmel viselik megjelenésemet és most azt várják, hogy menjek már, végre!
Megint olyan gépiesen cselekszem, amint jövet. Képek gondolatokat, gondolatok képeket idéznek, kuszán múlatva az időt. Mintha kezdetektől tudtam volna minderről. Működik közöttünk egy praktikus beosztás, ami három család életvitelét érinti, hiszen Stefan is nősember. Csakhogy ő nálam fiatalabb, nem tesz még föl mindent egy lapra. Lehet mintaférj, jó apa. Ezért a hétvégeket váltig otthon tölti. Egyébként minden perccel fösvényként spórol. Gondolom, itt sem jut el a franciaágyig, mohó légyottjuk színtere inkább a nappali. A szófa, vagy a mélyöblű, kényelmes fotel…
Újra az utcán vagyok. Nincsen csúcsforgalom, ami ritka szerencse. Irány az édes otthon!
A fasor végén lassítva kanyarodom a garázsunk rámpájára. Rám köszön a szomszéd, zsebemből előveszem a másik kulcscsomómat. Hazaérkeztem. Alig később, mint általában, munka után.
Túl vagyunk az aperitifen, a tágas nappaliban megoszlik a figyelmem a bekapcsolva felejtett tévéből halkan morzsáló sporthírek, a megszokottan áradó asszonybeszéd és saját méla gondolataim között. Már csak kettőt alszunk vasárnapig.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.14. @ 15:36 :: Meyer József
