*
Én oktalan beloptalak,
s most itt dobogsz
e szűk keretben,
míg kezemben kihűl a hely,
tenyered melege útra kel…
Az égben köttetett,
mi lent vált valóra,
s az óra azóta ketyeg.
Az érben még lüktet a
szerelem, a sokadik kikelet
rendre ébreszt világot,
terem rolók mögött
újabb álmot.
Csak az ősz ne jönne!
Akkor nem mennénk ölre,
sem szavakkal nem szúrnánk
agyon a napot, de a papot
áldanánk, aki a paplakban
adott össze, hogy
állapodjunk meg örökre.
Nem gördítettem akadályt
eléd, talán csak fátylamat,
ami mínusz tizenötben lett
hirtelenkemény. Elég
csapás volt az nekünk,
ám hétévente mégis
minden esküt feloldva
újra megerősíttetnék,
s ha szépkorban már
meglepőbb lenne, mint
a halál, párszor hét év
lehetne hetedhét
országra szóló
újabb talány…
Legutóbbi módosítás: 2019.10.29. @ 09:57 :: Bakkné Szentesi Csilla
