Szavakkal játszunk,
teremtünk és temetünk,
gyújtunk és oltunk,
számolunk,
szűk markunk szorítja
nem létező vagyonunk,
büszke pőrén ingünk
szakítjuk a fagyot hozó szélbe,
magunkat csodáljuk
és a tükörbe nézve
nem értjük egy öntelt pofa
gúnyos vigyorgását,
arcunkon ragyákat számolunk,
mert ha nagyon akarunk
látunk,
s mily büszkék vagyunk,
mert amit bámulunk, az
– önmagunk -.
Kezdjük előlről:
– szavakkal játszunk,
igazmondóként hazudunk,
de közben elvárjuk,
hogy a világ csodáljon,
a rohanó pillanat megálljon
ha késik a gondolat,
ha közben zökken a tudat,
követeljük,
hogy löttyedt izmunk legyen
Mister Univerzum
vagy köldökig lógó mellünk
és két-székes seggünk
ringjon mint Miss Világszépe,
na,
ennyit egyelőre.
De mégis,
folytassuk:
Istent már a pokolra űztük,
Luciferrel kvaterkázunk
mert sikk ma a bunkót játszani,
nappal aludni,
éjszaka
a falat kaparni,
a csillagokról dalolni,
de a negyvenes égőt
spórolósan lekapcsolni,
s néha magunkhoz nyúlni,
behunyt szemmel – őt álmodva –
onanizálni, maszturbálni!
Bevalljuk?
Dehogy!
Se férfi se nő
mert élünk mint a tízparancsolat
/legalább mi becsüljük magunkat/.
Már unom,
de ha akarod,
akkor még elmondom:
– igazmondóként hazudunk,
falakat bontunk
de csak azért, hogy
magunk köré építsük,
magunkat zárjuk a sötét,
hangtalan semmibe,
s az esendő bűnt elítélve
találjunk ki új bűnöket
és fussunk még egy kört,
hogy tiszteljen a világ
/mint jérce a kakas előtt,
bár tudja és kívánja…
…legyen meg a flört/!
