Gyöngyi apukája március 15-én a hajnali órákban végezte be földi pályafutását, sok szenvedés árán, negyvenöt évesen. Tüdődaganat végzett vele. A lánya szabadságot kért a munkahelyéről — lehessen mellette az utolsó napokban. Ott ült órákon keresztül az ágy szélén és fogta az apja kezét, néha megtörülte izzadt homlokát, vagy megitatta egy korty gyümölcslével.
Nem látta, nem érzékelte mi történik körülötte. Pedig a város zúgott, akár egy méhkas. Forrongtak az indulatok. Ahogy a diktatúra abroncsai lehullottak, felszínre törtek az elfojtott gyűlöletek, haragok, ellentétek, s a zavarosban a felszínre igyekvők, a hatalom csúcsa felé törekvők még fokozták is mindezt.
1990-et írtunk…
Gyöngyi reggel elhívta a kezelőorvost, aki részvétnyilvánítás után kiállította a megfelelő papírokat, amivel az anyakönyvi hivatalba kellett elmenni. Ott kellő tapintattal és gyorsan intézték az intézni valót és mondták, hogy mehet a temetkezési vállalathoz.
A fájdalomtól kábultan bandukolt az utcákon, s nem értette miért olyan sok az ember mindenfelé. Az autóbuszok is szokatlanul, kétpercenként érkeztek. Rendőrök és katonai járőrök cirkáltak az egész városban.
— Mi a baj? — kérdezte a pénztárost a temetkezési vállalatnál. — Miért járkálnak rendőrök és katonák mindenütt?
— Attól félnek, hogy megmozdulás lesz, mert ugye ma van március tizenötödike. Félnek a románok! Pedig nincs miért, hiszen mi csak örülni akarunk a szabadságnak. Ez az első szabad március, negyvenöt év után. Már ha valóban szabad.
— Nekem most halt meg édesapám — válaszolta tétován, mint aki hallja, de nem érti a szavakat.
— Bocsánat! Igaza van… Részvétem… Nem akartam… — dadogta a pénztáros és gyorsan átvette a pénzt, amit fizetni kellett a szolgáltatásért, koporsóért, koszorúkért.
Otthon édesanyja még mindig úgy ült a konyhaszéken, ahogy reggel otthagyta. Leült mellé és átölelve zokogni kezdett. Most jött elő belőle minden fájdalom.
— Valami zavar van az utcákon — szólalt meg később —, én nem értettem, hogy mi. Igaz, nem is érdekelt. Egy hölgy a temetkezési vállalatnál meg akarta magyarázni, de nem volt erőm ráfigyelni.
— Jaj, remélem, nem lesz semmi baj éppen most. Máskor sem hiányzik a cirkusz, de most, hogy apád itt fekszik… Ó, Istenem, istenem! — sírta el magát újra Gyöngyi édesanyja.
Jó óra múlva megjöttek a temetkezési vállalat emberei. A gyász tiszteletben tartásával, halk szóval, sima, begyakorlott mozdulatokkal végezték a munkájukat. A koporsót lezárva indultak ki az épületből. A két gyászoló nő utánuk. A kapu előtt valami szóváltásra figyeltek fel, s odasiettek. Két rendőr állította meg a koporsót vivőket.
— Mi történt? Mi a gond? — lépet oda a rendőrökhöz Gyöngyi.
— Mi ez a láda? — mutatott a koporsóra az egyik „policáj”.
— Édesapám koporsója — sírta el magát Gyöngyi.
— Kinyitni! — hangzott a parancs.
— De kérem! — háborodott fel a koporsóvivők vezetője.
— Kinyitni! — reccsent a rendőr hangja.
— Nyissák fel, ha ez a parancs! — szólott Gyöngyi és a szemében lángot vetett a gyűlölet, de gyorsan lehunyta, ne vegye észre senki.
— Itt az utcán? — értetlenkedett az előbbi férfi.
— Itt és most azonnal!
Az emberek összenéztek és komótosan kicsavarozták a koporsó fedelet rögzítő nagy csavarokat.
— Tessék, itt van! — emelték fel a fedelet.
— Tegyék le ide a járdára! — jött az újabb parancs.
A két rendőr pedig odalépet a nyitott koporsóhoz és végigtapogatták, meg is fordították a halottat, az alája szórt forgácsba is beletúrtak, majd mivel semmi gyanúsat nem találtak, intettek, hogy mehetnek tovább.
Anyu nem bírta végignézni, miként gyalázzák meg a férje holttestét, visszabotorkált a lakásba. Az emberek visszarendeztek mindent, sőt egyikük átszaladt a szemben levő parkba és egy szál rózsával jött vissza, s betette a koporsóba.
— Bocsássa meg nekik a Fennvaló! — motyogta, s rácsukták a fedelet, visszacsavarozták és behelyezték a Kombi-Dáciába.
— Kisasszony, ha akar, kijöhet utánunk a kápolnához, de nem muszáj. Mi mindent elrendezünk — fordult a vezetőforma férfi Gyöngyihez.
— Menjenek csak, tudják maguk a dolgukat, én visszamegyek a lakásba. Anyunak szüksége van most rám!
Végtelenül elkeseredve és mélyen megsértve, megalázva ment vissza a lakásukba.
— Anyu! Én innen elmegyek, elmegyek! — kiáltotta, ahogy az ajtón belépett. — Érted, én itt tovább egy percig sem maradok! — folytatta.
— Gyöngyikém, itt van a bőröndöd. Mindent összecsomagoltam. Tudtam már, amikor a szemedbe néztem ott lent. Nézd, itt a müncheni professzor címe, aki apádat kezelte a klinikáján, hónapokon keresztül. Ő majd segít, hogy elindulj valamerre…
Gyöngyi két nap múlva megérkezett Münchenbe. Első útja a bevándorlási hivatalhoz vezetett. Még az út porát sem mosta le magáról. A következő éjszakát már a menekülttáborban töltötte, de a professzort esze ágában sem volt felkeresni.
„Az életben senkinek sem akarok lekötelezettje lenni!” — mondta magában, mikor átlépte a tábor kapuját.
Legutóbbi módosítás: 2010.08.12. @ 15:23 :: dr Bige Szabolcs-
