Kühne Katalin : Árvíz idején

Nyomtatás

„Ablakaidat színessel üvegeztük,

falaidat fehérre festettük,

bádog-tet?det pirosra festettük,

szobáidba bútorokat raktunk,

kandallódba friss tüzeket raktunk,

… mégis összed?ltél,

mégis összed?ltél!”

/Dsida Jen?: Roskadozó ház/

Juliska néni derékig vízben araszolgat a kapu felé. Az udvaron, kiskertben áll a víz, a járdán hömpölyög a szennyes lé. Botját most nem tudja használni, örül, ha fájós lábával valahogy eljut a kapuig. Azt is félig ellepte, a háza másfél méteres vízben áll. Az utcájukban a házakat teljesen körbefogta, elzárta az áradat. Szemben lakik a lánya, de egymáshoz nem juthatnak át. Vezetékes víz, villany, telefon kikapcsolva, nehogy még nagyobb bajok történjenek. A kamrában van még valamennyi krumpli, liszt, olaj, de tejhez, kenyérhez már hetek óta nem jutott. Tartalékai lassan kimerülnek. Ha tovább tart ez az áldatlan állapot, talán éhen is halhat. 78 éves, egyedül él. A lánya, Magdus néz rá munka után, bevásárol, takarít nála, segít mindenben, de most végleg magára maradt. A szíve is rendetlenkedik már évek óta, a gyógyszere is elfogyott. Az utcákon csónakkal közlekednek a katasztrófa-elhárítás emberei. A ment? csak a szomszéd falut tudja megközelíteni, ebbe a faluba nem jut el. ?t most fogják kitelepíteni elárasztott házából. Cipeli a pár kilónyi csomagot, amibe hirtelen a legszükségesebb holmiját belerakta: pulóvereket, maradék ennivalóját, személyes iratait. A kapu el?tt várják ?t. Reméli, hogy egy er?s ember, ha nekifeszül teljes erejével, ki bírja majd nyitni. Igyekszik, igyekszik, de messze még a cél. Végre valahogy mégis eljut oda, ahol egy szakállas, mosolygós fiatalember fogadja. Kedvesen átnyalábolja, beemeli a csónakba, gondosan betakarja a fázós kicsi öregasszonyt. Most már biztonságban van. A lelke mégis nyugtalan, vajon viszontlátja-e még azt a házat, ahol feln?tt, ahol megöregedett. Állni fog-e, vagy rommá válik minden? Megmarad-e, vagy összed?l, mint sok más ház a faluban? Vagyonkájából marad-e valami? Visszaköltözhet-e ide majd, ha levonul az ár?

    Május elején olyan hirtelenséggel jött a felh?szakadás, amire 80 éve nem volt példa. Nagy széllel, villámlással, öklömnyi jéggel indult, majd zúdult le a hegyoldalról a fekete víz. Egy óra alatt annyi csapadék esett, mint máskor két hónap alatt. Udvarunkon is végighömpölygött. Az utak, árkok, kertek, kutak, pincék pillanatok alatt megteltek a hordalékos vízzel. Az úttest el?ttünk szinte folyóvá változott. Az éppen közleked? autóknak csak a tetejét láttam. Mind megállt. Vijjogva megérkezett az els? t?zoltóautó is. A forgalom teljesen leállt, az autókat is menteni kellett, hogy ne állják el a t?zoltók útját. Kiürültek a f?utak, mellékutak, csupán a traktorok, csónakok tudtak mozogni.

    A mi lakásunkba is betört a víz a falon keresztül, elárasztotta a pincénket, szobánkat, konyhánkat. Órákig sepertem ki a vizet, míg végre megsz?nt az áradat. Akkor néztem be a szobába, ahol minden tocsogott. Nagyon gyorsan át kellett hordani a bútorokat a másik szobába, felszedtük a vizet, kiszárítottuk a sz?nyeget, de a fal még ma, június elején is vizes, hiszen azóta folyamatosan esett az es?. A mélyen fekv? garázsok, alagsorok mindenhol vízben álltak, napokig jártak a t?zoltóautók, szivattyúzták ki a vizet a lakásokból. Volt, akinek a garázsában az autót felemelte, majd a falhoz csapta az ár. Az ott lév? háztartási gépeket, terményt, zöldséget is elárasztotta. Ökrök, disznók, kutyák úsztak szemben az árral, volt, amelyik nem élte túl, csak akkor találták meg a tetemeket, amikor levonult a víz.

    F?- és mellékutakat öntött el a nagy áradás, házakat, falvakat zárt el a világtól. Megállt a közlekedés. Élelmiszer, víz, villany nélkül maradt sok ezer család. A borsodi falvak lakóiért hetekig küzdöttek, a gátakon dolgozó önkéntesek, rend?rök, katonák, t?zoltók szinte megállás nélkül helytálltak. A víz egyre csak emelkedett, többször átszakadt az a gát, amit addig építettek. Több falut két oldalról is fenyegetett az emelked? ár. Ahol napokig tartó munkával kiszivattyúzták a vizet az elöntött házakból, most a másik oldalról jött a veszedelem.

    3000 km-en védekeztek a folyókon. Hordták a homokzsákokat, mentették a menthet?t, élelmet, ivóvizet szállítottak. Soha nem látott összefogással segítettek egymásnak az emberek. Hetekig dolgoztak, az ország túlsó végér?l is több száz önkéntes jött, hogy a bajbajutottakat mentse, fáradságot nem kímélve, hajnaltól hajnalig meg sem álltak.

    Sokan nem akarták elhagyni otthonukat, amit egész életük munkájával gy?jtöttek össze. Féltették kis vagyonukat, így ilyen körülmények között is ott maradtak, elzárva mindenkit?l, egyedül. Ezrek kerültek rokonokhoz, barátokhoz, de ezreket fogadtak be a hirtelen kialakított szállások is. Ágyakat, takarókat, élelmet kaptak, de pihenni ?k sem tudtak a kétségbeejt? helyzetben. Sírtak, hánykolódtak. Mellettük próbáltak meg néhány órát aludni azok a fáradt, kimerült segít?k, akik már hetek óta értük dolgoztak. Nem csoda, ha ezt látva, hallva, ?k sem hunyták le szemüket.

    Elkezdtek apadni a folyók, de még mindig nagyon magasan áll a víz, és az es? csak esett. Ki tudja, meddig tart még ez a kilátástalan helyzet? Mikor tudnak visszaköltözni házukba, ott mit találnak majd? Ki tudja, mikor kapják meg a támogatást, elég lesz-e arra, hogy helyrehozzák? Biztosan nem lesz elég pénz erre, sok embernek ugyanis nem volt biztosítása. Házak d?ltek össze, az ország nagy részén belvíz van, vajon mikor szárad ki a talaj? Mi lesz az idei termésb?l? Hogyan élnek majd ezek a szegény emberek, akik most hajléktalanná váltak? Eddig is sz?kölködtek, most az utolsó vagyonkájuk is elúszott. A sok együttérz? ember támogatásából csupán egy kis részét tudják helyreállítani, az állami segítségre még nem számíthatnak, hiszen még le sem vonult az ár, addig fel sem tudják mérni a károkat.

    A kormány megígérte, hogy segít a bajbajutottakon. Hiszek benne, de félek, hogy amíg a segítség megérkezik, addig nagyon sok embernek lelki sebei mélyülnek, veszítik el hitüket, reményüket. Azonnali megoldás nem lehetséges. A jöv?ben viszont olyan megel?z? intézkedésekre van szükség, amit meg kell tervezni, és azt minél el?bb meg kell valósítani, hogy ilyen helyzet többé ne fordulhasson el?. Felel?tlen mez?gazdasági és vízügyi politika folyt eddig. Ezt meg kell változtatni, új törvényeket hozni, és azok betartását ellen?rizni – ez a legfontosabb teend?je most a még alig felállt kormánynak. A legkisebb települést?l a legnagyobbakig mindenhol felel?sséget kell vállalni minden embernek, a régi szemléletet megváltoztatni, és dolgozni teljes er?vel azon, hogy az emberek tízezrei ne kerülhessenek ilyen kiszolgáltatott helyzetbe.

    Házak rogytak össze, életek hulltak porba órák alatt. Egy szál ruhában menekültek otthonaikból az emberek. Egy élet munkája semmisült meg. Ha csak a bútorok, ruhák, összegy?jtött élelem ment volna tönkre, azt még pótolni lehetne. Ha valakinek munkája, hitele van, talán még a házát, lakását is újjáépítheti. De akkor nagy a baj, amikor a nagy szegénységben él?k veszítették el otthonukat, akik betegek, id?sek, munkanélküliek. Aki a mindennapi tejre, kenyérre valót is alig tudják kifizetni. Sajnos, kis hazánkban nagyon sok ilyen mély szegénységben él? ember küzd a megmaradásért. Rajtuk ki és hogyan fog segíteni? A reményt elvesztetteknek ki ad hitet a jöv?ben? Bízom abban, hogy vannak, lesznek köztünk még olyanok, akik figyelnek másokra, segítenek, önfeláldozással, szeretettel, és ez nekik is új er?t ad a további nehézségek elviseléséhez.

    Pár éve az erdélyi nagy árvízr?l tudósítottak. Egy id?s néni álldogált férjével házuk romjai között. Így biztatta férjét: „Ne szomorkodj, kicsi párom, nem baj, ha mindenünk odalett. Mi még élünk, megvagyunk egymásnak!” Bízom benne, hogy a magyar lélekb?l még nem halt ki a szeretet, és ugyanígy éreznek, a bajba jutott embereknek ezekkel a szavakkal adnak hitet: „Mi még megvagyunk egymásnak!” – és a szavakat tettek is követik. Így kis hazánkban a Juliska nénik hazatalálhatnak, lelkük megnyugodhat.