Kühne Katalin Szerző
Vezetéknév
Kühne
Keresztnév
Katalin
7 év Nincs Komment

Három magányos sorsról írok, az elsőben egy reménytelen, kilátástalan, beteg ember küzdelmeiről, a másik kettőben a magány ellenére megtalálták életük értelmét, találkoztak olyan társakkal, felemelő élményekkel, amelyek elviselhetővé teszik szegénységüket, mert nincsenek többé egyedül.

 

Magányosan

 

 

Varjak lepik el a mezőt, a dombhajlatokat sűrű köd fedi. A madarak elhallgatnak, a homokbányától északra települnek át, hogy a fenyőerdőben húzzák meg magukat.

Imola tíz éve veszítette el férjét. Magányosan ballag hazafelé, ahol már senki sem várja. Üres lakásában csak a falióra ketyegése töri meg a csendet. A konyhaasztalon mosatlan tányérok, bögrék sorakoznak. Ez őt nem érdekli, hiszen nem mosogat el nála senki. Nem tudja, ma mit fog enni. A kamra polcai majdnem üresek. Elővesz egy kis tésztát, felrakja a tűzhelyre főni. Egy összesűrűsödött, kemény szilvalekvárt bont fel, langyos vízben felolvasztja. Így talán még ehető lesz. Emlékszik édesanyja lekváros derelyéjére, de rég is volt az! Jól fog esni egy kis meleg étel, kint most fagyos szelek fújnak. A szomszédtól kapott farönköt felhasogatja, kis kosara megtelik, ezzel fűt be a dobkályhába. A gázt és a villanyáramot régen kikapcsoltatta, petróleumlámpával világít. A közeli erdőből szokta összeszedni a gallyakat, vagy lomtalanításkor sötétedés után ― hogy ne lássa meg senki a szegénységét ―, hátán viszi haza a papírdobozokat, bútorlapokat, deszkákat. Mindent, amit a tűzre tehet, néha még a ruhái közül is válogat, csak az nagyon büdös, így inkább újságokat használ. Szénre, fára neki nem telik. Egy kedves szomszédja támogatja néha néhány köbméter fával, amivel a leghidegebb napokat átvészelheti.

Imola segélyből él évek óta, miután súlyos csontritkulása, gerinc- és nyaki sérve, szívritmus zavara miatt munkát nem vállalhat. Operálni nem lehet, mert kockázatos. A felülvizsgáló orvosa szerint nem éri el a rokkantsági fokozatot, meg kell élnie a csekélyke összegből, amit főként a gyógyszereire költ. Férje csak adósságokat hagyott rá, ezeket szeretné minél előbb visszafizetni. Rendezné tartozásait, ezért inkább nem eszik. Lóg rajta minden ruha, annyira lefogyott. Ereje is csökkent, gyakran megszédül, le kell ülnie. Fájdalmai miatt sokszor fel sem kel ágyából. Néha ránéz a szomszédja, főztjéből kóstolót hoz neki, de ő is szegény, be kell osztania kis nyugdíját.

Ablakát nem meri kinyitni, a környék nem biztonságos, mindennaposak a betörések, rablások. Az egyedül élő idős embereket könnyű becsapni, ha valaki tőlük segítséget kér, beengedik. A gonosz rablók pedig közben mindent felmérnek, és legközelebb éjszaka rontanak rá áldozataikra. Ők pedig ott heverhetnek napokon át összekötözve, vagy vérbe fagyva, hiszen ritkán jön hozzájuk valaki.

A lánya akkor tagadta meg, amikor meghalt a férje. Szerinte apja alkoholizmusát anyja okozta, ezért halálában is ő volt a bűnös. Ez a legszomorúbb Imola számára, hiszen gondosan nevelte fel Gabit, kitaníttatta. Míg ő keményen dolgozott, férje csak alkalmi munkából élt, többször mondtak fel neki, mert ivott. Az italozás tönkretette egészségét, ebbe is halt bele. Imola, amíg bírt, dolgozott a gyárban, otthon is varrogatott, hogy kiegészítse a kevés fizetését. A férjére nem lehetett számítani. Magára maradt tehát, a rokonok is eltávolodtak tőle, de a leginkább megdöbbentő az volt, amikor lánya azt mondta neki, hogy számára ő már halott. Nem törődik vele senki, csupán néhány jószívű idegen. Megrokkant egészsége miatt kiszolgáltatott lett. Bérletre nem jut, így gyalogosan megy mindenhová. Rokkantnyugdíjra nem jogosult, az öregségi nyugdíjra még három évig várhat, marad a segély.

A sárgára beeresztett padló több helyen felázott, gyakran megbotlik a töredezett lécekben. A tetőről hó, eső folyik be a szobába. A mennyezetről vakolatdarabok hullanak. Nincs pénze a tetőjavításra, ő maga pedig nem képes egyedül megcsinálni. Nyirkosak a ruhái, ezekből több réteget magára vesz, hogy meg ne fagyjon. Ha egy kis tüzelőt fűrészel, attól kis időre melege lesz, de amint elfárad a hajlongástól, szúró fájdalom gyötri, és le kell ülnie, akkor nem érzi tagjait, megmerevednek a hidegben. Nem segít a kályhában a pislákoló láng, csak a látvány szép, de elég meleget nem ad. Örökké éhes, vacog a foga, de a legjobban az fáj Imolának, hogy még a lányának sem kell. Ebben a nyomorban kell tengetnie hátralévő éveit? Meddig bírja még ezt ez a törékeny, beteg asszony?

 

A homokháti kis faluban egyedül élt Ibolya. Senkije sem volt. Három gyermekét és férjét az ötvenes években kitelepítették. Amikor a hatóság emberei megálltak a ház előtt, csak őket ültették fel kis csomagjukkal együtt a szekérre, ő elbújt a szekrénybe, nem találták meg. Ez volt a szerencséje. Családja szörnyű körülmények között élt, annyira legyengültek az éhezéstől, a sok fizikai munkától, hogy egy járvány elpusztította őket. Ibolya a fájdalmán túllépett, mert meg kellett élnie valamiből. Munkát keresett, az aratókhoz került, akik a környéken lévő falvakban vándoroltak. Nehéz volt a marokszedés, de enni legalább kapott. Valami kevés pénz is összejött tíz év alatt, úgy gondolta, már rendeződik élete. Ekkor jött a vörös kakas veszedelme.

Ibolya szomszédjában egy gázpalack robbant fel, felemelte a tetőt, szétszórta az ablaküveget az utcán. A lángok kicsaptak, átterjedt az ő házára is. Pár óra alatt leégett mindkét ház. Telefon akkor még nem volt a faluban, csak a doktoréknál, de ők nagyon messze laknak. Ibolya álmából ébredt fel a nagy zajra. Egy szál hálóingben rohant ki az utcára, semmi esélye nem lehetett, hogy a tüzet eloltsa. Kiabálva szaladgált fel-alá, míg a többi házból is kijöttek az emberek. Egy gyereket elszalasztottak a doktorékhoz, hogy telefonáljon a tűzoltóknak. Mire azok megérkeztek, már porig égett romokat találtak. Szerencsére emberáldozat nem lett. Rettegve nézték, hogy nem terjed-e tovább a tűz, de megállt a szél, így épen maradt a többi épület. Fájdalmukban összegörnyedt emberek siratták mindazt, amit életük során gyűjtögettek.

Ibolyát és a szomszédokat a rokonok magukhoz fogadták, de ez nem tarthatott örökké. Minden vagyona elhamvadt, még ruhája sem maradt. Csak két keze munkájával teremthetett újra otthont. Erősen bízott abban, hogy sikerülni fog. Sok éven át keményen dolgozott, így beköltözhetett a közeli kisvárosba. Ott ismerkedett meg Grétivel, egy hasonló korú kedves asszonnyal. Együtt jártak templomba vasárnaponként, vagy a közeli erdei ösvényekre vezető sétaútra. Megöregedtek, a két pici öregasszony együtt tipegett a városka utcáin és a Mecsek aljában. A szembejövőkre mindig mosolyogtak, kedvesen köszöntötték őket. Ha kérdezték, hogy érzik magukat, ők mindig azt mondták, jól vagyunk, hála Istennek. Csak lelkük fájt nagyon, de ezt soha nem mutatták. Meglátták egy virág szirmában, egy esőcsepp csillogásában, a zúzmarás fákban is a szépséget, gyönyörködtek a hajnalpírban, vagy alkonyi fényben, a csillagok tüzében. Magányukat enyhítette az, hogy eltávozott szeretteikre emlékeztek. Családi albumaikat nézegetve felelevenedett a múlt, az örömteli ünnepi pillanatok. A küzdelmes, hosszú élet megtörte ugyan testüket, ráncaik elborították arcukat, de ők lelkükben fiatalok maradtak. Tartalmas életük volt, el tudták felejteni a nehézségeket, álmaikban csak a kedves órák villantak fel. Ez adott nekik erőt ahhoz, hogy a virágillatban, a sütemény ízében, az őszi fák aranyában megtalálják a teljességet.

Jó lenne, ha még sokáig nézhetnének fel a meleget adó Napra, a folyton formát váltó felhők között szárnyaló madarakra.

 

A Küküllő menti kis településen, Türben lakik Lajos bácsi. Itt szórványban élnek a magyarok, a többség román. A magyarság létszáma megfogyatkozott, pedig hétszáz éve éltek ebben a faluban, évszázadokon át ők voltak többségben. Az erdélyi fejedelmek idején e tündérkertben, a dicsőséges korban még művelték gazdag termőföldjüket, állatokat tartottak. Tatár, török, labanc, majd a két világháború szedte áldozatait, megtizedelte a lakosságot. Gyermekként szakadt rá mindaz a borzalom, amit a támadók okoztak. Trianon után a vörösök hordáinak vérengzései, majd a II. világháború szörnyűsége söpört végig e vidéken. Őt is besorozták, a csonka Magyarországra került szülőfalujából.

Arra az időre ma is emlékszik, amikor bajtársai mellőle sorra dőltek ki, fiatal életeket követelt a haza a távoli Oroszországban. A harctéren átélt élmények még ma is rémálmokat okoznak, pedig évtizedek teltek el azóta. Bátran harcolt a közös hazáért, megsebesült. Hadifogságba került, onnan csak évek múlva jutott haza. Házát lebombázva találta, családja e falak között pusztult el, a mennyben találták meg végső nyughelyüket.

Hatalomra került a „Kárpátok Géniusza”, Ceaușescu, a magyarokat elüldözték, megnyomorították, megfélemlítették, sanyargatták. Akik túlélték a Securitate üldözéseit, itt maradtak. Megtermett kis földjükön a murok, a káposzta, a pityóka, ha szegényen is, de megéltek valahogyan, volt mit enniük. Az erdő adta nekik a tüzelőt, télen favágók mellett dolgoztak, fából készítették házukat, legszükségesebb bútoraikat. Lajos bácsi elszegődött egy nagygazdához, az esztenán őrizte a juhokat, teheneket, csak télvíz idején jött vissza a faluba. Volt élelme, szállása, szabad emberként élt. Amikor megöregedett, megroggyant lába, nem bírt a hegyekben dolgozni, összegyűjtött pénzecskéjéből vett egy kis faházat.

Húsz éve Romániában is felébredt a nép, változások jöttek. Sokan visszakapták földjeiket, de neki kis házán kívül nem volt semmije, ő azt már úgysem tudná megművelni. A fiatalok most Nyugaton keresik megélhetésüket, vagy Magyarországra mennek dolgozni, de gyakran hazajárnak. Remélik, hogy felépíthetik vagy kibővíthetik házukat, megházasodhatnak, gyermekeik itt nőhetnek fel.

Ő most kis lakásában él, de barátaival gyakran összejönnek, hogy emlékezzenek a boldogabb időkre.

Nemrég a faluba helyeztek egy fiatal plébánost, Lóri atyát, aki ügyesen gazdálkodik a falu javaival. Új világot hozott a megfogyatkozott magyarok életébe, szívüket felemelte Istenhez. Szeretik őt, mert nemcsak a fiatalokkal foglalkozik, az időseket is támogatja, segíti. Összefogja a falu népét, biztatja őket, vonzó programokat kínál. Új kultúrház épült, most a Magyarok Házát kezdték felújítani. Az egyház földjeit visszaszerezte, a falu népe gyarapodni kezd. Megtalálták életük értelmét. A fiatalok végre dolgozhatnak, így hamarosan kikerülhetnek a szegény sorból. Ha jelenleg még sokan küszködnek, de hiszik, hogy ide születnek gyermekeik, és egyszer ők is hazajöhetnek végleg. A plébános úr erősíti hitüket, reményt ad nekik, hogy újra felvirágozhat a falu élete. A templomban és a falunapokon egyre több magyar vesz részt. A kis öreg minden ünnepen jelen van, büszkén hirdeti magyarságát.

Magányos, de nincs egyedül. Végre bátran megvallhatja hitét, hazaszeretetre taníthatja az ifjúságot. Fizikuma ugyan egyre gyengébb, de a hit ereje által megerősödve, bizakodva néz a jövőbe. Példát ad a fiataloknak. Remélhetjük, hogy még sokszor mesélhet tapasztalatairól nekik, életigenlő derűjével másokat is reménnyel tölt el.

8 év 1 Komment

 

Határtalan kegyelmed

 

indultam hozzád sötét éjszaka

óceánokon érted átkeltem

azóta tízezer nap s éj telt el

vándorlásom telve félelemmel

hold ezüstje kísérte utamat

 

barlangok mély homályában

ködöt szurkáltam sajgó szememmel

sziklák peremén is kerestelek

havasi mez?n kékl? hegyeken

társaim hiteles szavában

 

kies völgyben zöldell? tisztáson

aranyló napsugár melegített

izzó parázs tüzével hevített

oltottam szomjamat forrásvízzel

repültem feléd pillangószárnyon

 

eléd tártam lelkem bíztam benned

testvéreim Holdn?vér Napfivér

hitvallása ereje segítség

hozzád emelik emberek szívét

alázattal szentséges élettel

 

így én megtalálhattam Istenem

mindig itt voltál saját lelkemben

bíborszín köpenyedben rejtezem

bennem égi fényesség szeretet

eláraszt határtalan kegyelmed

8 év 1 Komment

*

 

 

 

A nyár régen véget ért, kezdődött az iskola, jöttek az őszi hideg szelek, esett az eső. Végre elérkezett a december hatodika, vele a várva várt Mikulás is. Panka idén egy hétig együtt nyaralt Erdélyben a Mikulással. A pici lányka hamar feloldódott a számára ismeretlen társaságban, őt is megkedvelte mindenki. Az eleven, pajkos gyermeket könnyű volt megszeretni. A felnőttek közelében ugrándozott mindig, a túrákon hol egyikükkel, hol másikukkal baktatott fel a hegyre. Néha engedte, hogy kézen fogják, de legtöbbször oda-vissza szaladgált a hosszú sorban, aranyhaja ott lebbent körülöttük. Estére a sok élménytől nem fáradt el, alig lehetett lefektetni, ébersége csak erősödött. A Hargitán tett nagy út után, a Szent Anna tó mellett mindenki egy kis pihenésre vágyott, de ő fáradhatatlan volt. Belegázoltak a tó vízébe, jól esett a lábuknak a langyos víz. Panka belefeküdt a sekély vízbe, a nénik körbevették, egymással versenyeztek, ki hintáztassa meg a kislányt. Tovább utaztak, ő a buszban egy pillanat alatt elaludt, mint ahogy a Medve tónál a fürdés, hancúrozás után is. Édesapja vállán édesdeden aludt, míg a kilométerekre lévő buszhoz értek. A szállásra érve újra feléledt, egész este ott csicsergett körülöttük.

      Most nagyon készült, hogy újra találkozhasson az ő Mikulásával. Felvette legszebb ruhácskáját, verset tanult, hogy azzal köszöntse majd őt. Eddig anya kollégája, az igazgatóhelyettes Erika néni öltözött fel Mikulás-ruhába, de őt minden gyerek azonnal felismerte. Hiába ragasztott vattából szakállat, vette fel a piros köpenyt, sapkát, elváltoztatta hangját, ez nem sokat segített. Hangsúlya, mozdulatai hamar elárulták. Azt ígérte anya — aki a mesejátékban a krampusz szerepét játszotta —, hogy most nem Erika néni lesz az iskolai ünnepségen, hanem egy igazi Mikulás látogatja meg őket. Panka remélte, hogy az ő Mikulása lesz az. A sályi Eötvös-kastély nagyterme tele volt gyerekekkel, az egész iskola kivonult. A tanárok, vagy a szülők ölében is ültek. Karácsonyi verseket mondogattak, vagy énekeltek, amíg várták a „nagyszakállút”. Eltelt már húsz perc, az izgalom a tetőfokára hágott, amikor hirtelen feltűnt az ajtóban egy mosolygós Mikulás bácsi.

      — Ő az — örült meg Panka —, akivel a nyáron találkoztam, ott, az erdélyi havasok között. Azon a csodálatos héten sok tréfás történetet mesélt nekem — mondta Robinak, aki mellette ült kerekes székében. Robika szeme is felcsillant, az egész társaság örömmel, tapssal fogadta őt. A tanároknak most nem kellett fegyelmezni, ettől a csodás meglepetéstől, hogy végre láthatják az igazi Mikulást, azonnal lecsendesedtek, figyelték minden mozdulatát. Ami néni, a krampusz, bevezette őt a terembe, a fáradt Mikulás leülhetett végre a hosszú út után.

      A tanárok egy mesejátékkal örvendeztették meg a diákokat és a Mikulást. Rénszarvasnak öltözve hozták be a szánról a sok ajándékot, manócskák csomagolták be azokat, mind a tíz osztálynak külön csomagot készítettek. A krampusz ott ugrált mellettük, gonoszkodó fintorokat vágott, óvatosan odasompolygott, el-elcsent egy-egy szaloncukrot vagy mogyorót, kaján arccal a szájába tömte. A manócskák elzavarták, de ő újra visszajött, és amikor a manók másra figyeltek, megint ellopott valamit. A gyerekek harsány kacagással fogadták csínyeit. Végre elkészültek a csomagokkal, a rénszarvasok odavitték a Mikulás mellé a nagy zsákot. A mesejátékot megtapsolták, végre szóhoz juthatott a Mikulás is. Ügyes segítője, a krampusz elővarázsolta táskájából azokat a jegyzeteket, amiket akkor készített a Mikulás, amikor legutóbb errefelé járt és megfigyelte távcsövén át a gyermekeket. A lapokról olvasta fel tapasztalatait, egyenként szólította meg őket, tudta, hogyan viselkedtek az év során az órákon és a szünetekben, tanáraikkal vagy társaikkal. A csintalanokat, rendetleneket megdorgálta, az ügyes, jól tanuló, kedves gyerekeket megdicsérte. Figyelmeztette a gyengébben teljesítő diákokat arra, hogy ezután jobban igyekezzenek. Minden jó és rossz tulajdonságukról értesült, ki-ki érdemei szerint kapott egyénre szabott értékelést. A diákok osztályonként énekeltek, vagy verseltek a Mikulásnak, aki ezután odavitte a tanárnéniknek a csomagjukat.

      A bentlakásos intézetben hátrányos helyzetű, mozgáskorlátozott vagy fogyatékos gyerekek tanulnak, hétvégén vihetik haza őket szüleik. A tanárok úgy összenőttek velük, mintha a saját gyerekeik lennének. Hivatásként végzik munkájukat, nagy figyelemmel és szeretettel fordulnak feléjük. Ez megnyilvánult minden szavukban, mozdulatukban, amikor a virgonckodó, izgő-mozgó gyereket pillanatok alatt lecsillapították, vagy amikor a tolószékből kiemelve ölben vitték ki a folyosóra őket. Lehajoltak a picikhez, megsimogatták, közben csendesen megnyugtatták a kis betegeket. A kicsikkel együtt ők is jól szórakoztak, nevetgéltek a tréfákon. A gyerekek elismerték hibáikat, amiket a Mikulás emlegetett, megígérték, hogy arra törekednek majd, hogy jövőre megváltoznak. Egyenként felnyújtották kis kezüket, amikor ők voltak soron, mosolyogtak, vagy elszomorodtak, de amikor a társuk következett, akkor felszabadultan nevettek, mert annál nincs jobb, mint amikor másokon lehet kacagni. Három órán át tartott az ünnepség, csendben, fegyelmezetten ülték végig, ami az egészséges gyerekeknél oly` ritka, mint a fehér holló. Ők sokszor már húsz perc után is rendetlenkednek, de itt mélységes figyelemmel hallgatták a Mikulás szavait. Néhány apróságot ki kellett kísérni ugyan, de a többiek türelmesen ültek.

      Ricsi, aki a legelevenebb fiú köztük, sokszor rosszalkodott az órákon, most kiszaladt anyukájához, mert a rajzát át akarta adni a Mikulásnak. Visszafelé jövet egyenesen hozzá sietett, átadta a rajzot és átölelte őt, aki meghatódott, arcán egy forró csepp csordogált lefelé. Minden gyereket elvarázsolt a Mikulás. Egy négyéves pici fiúcska, Marci — először édesanyja öléből, majd később egyre közelebbről — tágra nyílt szemmel figyelte, méregette őt, ide-oda szaladgált a teremben, majd egyszer csak úgy felbátorodott, hogy odament, és bebújt a Mikulás ölébe. Ezek azok a csodás pillanatok, amiért érdemes élni.

      Elfogytak a jegyzetek, minden osztály sorra került, mindenki megkapta a csomagját. Véget ért az ünnepség, a Mikulás is a szánjához igyekezett. Utolsó percben még többen odaszaladtak hozzá és átadták rajzaikat. Így nemcsak ő adott ajándékot, ő kapta talán a legértékesebbet, a gyerekek szeretetét. A mosolygó tekintetek, a dalok, a figyelem, ami felé irányult, az ő lelkét is megmelengették. Szívből szívbe áramlott a szeretet, az éltető energiát minden résztvevő érezte. Amikor felemelte üres zsákját, és kifelé ment, ahogy elhaladt a tolókocsik mellett, a kis kezek felé kapkodtak, igyekeztek megsimogatni kabátja ujját, vagy a kezét, megköszönték ajándékait és hívták, hogy jöjjön el jövőre is hozzájuk. Ő megígérte. A kipirult arcú kis betegek ezalatt a pár óra alatt elfelejthették évek óta tartó erőfeszítéseiket, szomorúságukat, hogy nem lehetnek együtt szüleikkel, hogy minden tagjuk fáj, de dolgozni, gyakorolni kell, hogy jobban tudjanak majd egyszer mozogni, hogy lábra állhassanak, ne legyenek kiszolgáltatva másoknak. A mindennapok szürkeségébe a Mikulás fényt hozott, nekik csak hallgatniuk kellett ezt a kedves, mosolygó öregembert, ráadásul finomságokkal teli csomagot is kaptak. Panka is megpuszilta még egyszer az ő Mikulás barátját. A rénszarvasok kinn toporogtak már a hóban. A Mikulás felült a szánra, hiszen sok-sok gyerek várta még őt máshol. A szarvasok a levegőbe emelték és az égi országúton szálltak vele. Egy pillanat alatt eltűntek a csillagok között.

      A tanárok is igyekeztek másképp viselkedni, mint a tanítási idő alatt, most bolondoztak velük. Átkísérték a kerekes székes, vagy a lassan, nehezen lépegető kis betegeket egy másik terembe, ahol már csillogó lámpákkal feldíszített színpadon a Manó zenekar várta őket. Panka is áttolta Robit oda, Marcival azonnal táncolni kezdtek.    

      — Szép ünnep volt. Ugye, milyen aranyos az én Mikulás barátom? — kérdezte Panka.

      — Remélem, jövőre is eljön hozzánk — felelte Marci.

      A szünetben a szakács-nénik finom sörkiflit kínálgattak, amibe virslit rejtettek. Gyorsan eltüntették a tálról a kis táncosok. Elbúcsúztam én is, hazaindultam e csodás délután melengető érzésével szívemben. Pankáék és a tanárok mosolyogva integettek a táncparkettről.

      Kiértem a kastély parkjába, a hóborította fenyőfák úgy vigyáztak a benn élőkre, mintha valaki ezzel bízta volna meg őket. Felnéztem a csillagos égre, és mintha megpillantottam volna a Fennvalót, aki ide küldte hozzánk püspökét, hogy örömöt hozzon a rászoruló gyerekek életébe. Látni véltem a rénszarvasokkal száguldó szánon a piros ruhás Mikulás mosolyát is.

 

 

8 év 2 komment

 

A Tisza-tavi Ökocentrum Parkot látogattuk meg. Utunk során elgondolkodtam a természet csodáin.

      A vizek óriásait, törpéit, tündéreit felfedezhetjük a legparányibb tócsában, csermelyekben, gyors folyású hegyi patakokban, folyókban, tengerekben és óceánokban egyaránt. A pici patakok forrásainál már megtaláljuk az apró él?lényeket, amelyek benne és általa, a víz csodás világában élnek. Az él?vizekben a bolhát, pisztrángot, harcsát, vizát, delfint, bálnát, kardhalat, cápát és más halakat és eml?söket láthatunk, ha a vízparton leülünk.

      Kavicsok közé, nagy, gömböly? kövek alá bújnak a kicsik, vagy a tengerfenékre menekülnek a ragadozók el?l, a rabló és a zsákmány mégis együtt élhet. Egymásra vannak utalva, itt m?ködnek a természet törvényei, de ez a rend más, mint az emberek társadalmában. A természetben a mértékletesség, az igazságosság nyilvánul meg. Ha a nagyobb, fejlettebb állatnak nincs szüksége élelemre, nem öli meg zsákmányát. Az emberek között azonban gyakran el?fordul, hogy haszonszerzés céljából ölik meg társukat. Rend határozza meg életüket a vízben ugyanúgy, mint a szárazföldön, vagy a leveg?ben. — Milyen jó lenne, ha a társadalmakban is betartanánk ezeket az elveket.

      A delfinek okossága, játékossága mindig leny?göz?. A bálnák énekét a rádió közvetítette, az ember fülének megfelel? hangokká átalakítva — mintha a szférák zenéjét hallottam volna. Az állat- és növénykertekben megcsodáltam az egzotikus világ állatait, növényeit. Eljutottam többször is a tenger mellé, de nem volt lehet?ségem búvárkodásra, a víz alatti él?világot csak a filmekb?l ismerhettem meg. A korallok színeiben, mintáiban csak így gyönyörködhettem. A rákokat, kisebb halakat, csigákat, kagylókat, tengeri sünt, tengeri uborkát, medúzát meg is tapogathattam, vagy megkóstolhattam a tenger gyümölcseinek ízeit.

      Itt, a Tisza-tó nádasai közt csónakban ülve hallottam a nádi rigók, poszáták, récék, szárcsák, kárókatonák, kormoránok dalait, közben lepillantottam a víz mélyére is. Pici és nagyobb halak úszkáltak, néha felugrottak, majd nagyot csobbanva visszahuppantak a tóba. A nád s?r?jében az apróbb és nagyobb ragadozók életmódját is megfigyelhettem. Láthattam, hogy a békák hogyan kapják el a bolhákat, legyeket, nász idején felfújják magukat, így csábítják el társukat. A pillangók színeit, mintázatukat is közelr?l figyelhettem. Elmerülhettem a szitaköt?k táncában, halrajok együttes mozgásában, a kócsagok, gémek nemes repülését követhettem. A vizek tündéreit egy évben csupán egyszer, pár órán át lehet csak megcsodálni, a „Tiszavirágzás ünnepére” sokan ellátogatnak. Ezt Szegednél én is láttam egyszer. Itt, az Ökoparkban is megnézhettem, az akváriumban megcsodálhattam a nagy halakat is. A vidrák kerget?zését, a tekn?sök lassú mozdulatait látva elgondolkodtam a keleti és nyugati világ jellegzetességein.

      Ilyenek vagyunk mi, emberek is. Rohanunk, nincs id?nk semmire, sem magunkra, sem másokra, csak futkározunk körbe-körbe, és elmegy mellettünk életünk minden szépsége. A keleti embernek van ideje mindenre, szemlél?dik. Ha mi is elcsendesednénk, lassítanánk, akkor mi magunk és környezetünk békésebbé válna. Mosolyunkkal, nyugalmunkkal mások arcára is mosolyt csalhatnánk, nyugalmunkat átruházhatnánk rájuk. Az állatok világából sokat meríthetünk, így életünket szebbé, jobbá tehetnénk. Az útszéli kavics drágak?nek álmodja magát. Mind vár valakire, aki majd felemeli, zsebébe rejti és otthon újra és újra el?veszi. A fennsík peremér?l lezúduló patakból a kavics a folyóba, majd a tengerbe, óceánba kerül, a víz sodorja, gömböly?vé formálja, gyémánttá csiszolódik. Lehajolok érte. Amíg vizes, csodás élénk színekben tobzódik, látszik rajta az ásványok színe, de ha megszárad, már elhalványul, egyszer? kaviccsá válik. Mégis benne van a természet minden ereje. Ahogy egymásnak ütköznek, olyanok, mint a keres?, vívódó emberek, egymást formálják, tisztára mossák. Az áramlatok hátukra emelik, viszik tovább, majd szabadon, mint a madár, egy újabb vidéken, új formában, új lelket öltve mutatkozik meg el?ttünk. Elmerülve, csobbanva, majd újra partra vetve, új alakot formáz.

      A szenvedés, mit útközben átélt, drágak?vé alakítja, mint az embert, aki erejét a megpróbáltatásokból, harcokból meríti, er?ssé, szabadabbá válik. Fényes k?darab lesz, része a mindenségnek, csillagszem? csepp, mely örökké világít, mint az ember, aki önmagát csiszolva, egyre értékesebb lesz, kincseit továbbadva társának, másokat is gazdagít. Kavicsok tartják össze a legnagyobb sziklákat is, amíg engedi. De ha nem, a szikla leomlik, a kövek, apró kavicsok, homokszemekké porlanak. Így leszünk végül mi is homokszemekké, ragyogunk a napfényben, vagy zöld moha alatt alusszuk végs? álmunkat, Isten tenyerébe hengeredve.

 

8 év 5 komment

/regösének/

 

Örökké ég a szent t?z, azt senki nem gyújtotta meg, mert már égett, amikor az els? ember mellé ült. Oltatlan aludnak, mert a természet gondoskodik arról, hogy nem kell eloltani, mert ha arra már nincs szükség, elalusznak, hamvába halnak a tüzek. De amikor újra jönnek azok, akik tetteikkel, szavaikkal, énekükkel, táncukkal felélesztik az ?si tüzet, a lángot, akkor örökké égnek, az emberek szívében felgyulladnak, és messzi vidékekre eljutnak, mert a parazsat tovább viszik az ?rz?k. ?si énekek, várromok ormai ?rzik múltunk értékeit.   

      Az ?rtüzek, melyeket réges-régen gyújtottak a harcok idején, hogy a támadók el?l el?deink elmenekülhessenek, még ma is meggyulladnak, ha j? a veszély. A regösök szavait vélem hallani ilyenkor: „gyújtatlan gyulladnak, oltatlan aludnak”.

      Hirtelen jött a vörös veszedelem. A tüzeket senki sem látta, s?t, akinek felel?ssége lett volna, azok nem figyeltek a veszély jeleire. Rázúdult a savas iszap a falvakra, tanyákra, földekre, el?le nem tudtak kitérni. Három települést öntött el a borzalmas ár, házakat, földeket borított el. Az embereket nagy összefogással sikerült biztonságba helyezni, de sajnos tíz ember lelte halálát, akiket elsodort az ár, kilométerekkel távolabb találták meg ?ket. Akiket nem tudtak megmenteni, és áldozatokká váltak, azóta is gyászoljuk szívünkben. Rajtuk már senki sem segíthetett. Három falu gyászolt, ezrek veszítették el életük munkájával teremtett gazdaságukat, földjeiket terítette be a vörös iszap, házaik omoltak össze, semmi reményük nem lehetett, hogy ott folytassák életüket, ahol azel?tt tették. A halottak mellett százak kerültek kórházba, ahol megpróbálták gyógyítani sebeiket. A gondos ápolás eredményeként hónapok múlva sikerült is. Egy óra alatt veszítették el az ott él?k minden értéküket, egész életük munkája lett oda. Emberi hanyagság okozta mindezt, a cég, amelynek alkalmazottai nem tör?dtek a jelzésekkel. Amikor a jelzések jöttek, milyen súlyos a helyzet, akkor azt ?k semmibe vették. Most már eltelt két év, elkezd?dtek a perek is. A vádlottak tagadják b?nüket, a cég még nem tud fizetni, de reméljük, eljön az az id? is, amikor a kárvallottak megkapják a méltó kártérítést, a cég alkalmazottai pedig megb?nh?dnek.

      Azt mondják a magyarokra, hogy széthúzó, marakodó nép vagyunk. Ennek ellentmond az, hogy amikor nagy a baj, akár árvíz pusztít, vagy földrengés, vagy egy kisgyermeknek van szüksége drága, külföldi kórházban végezhet? operációra, akkor mindenki megmozdul és segít. Tekintet nélkül arra, hogy tehet?s-e, vagy szegény. Apró fillérekb?l milliók gy?ltek össze, ki a munkájával, ki eszközökkel, ruhanem?vel, élelemmel járult hozzá, hogy a szükséget szenved?k túlélhessék ezt, megmaradjanak köztünk. A településeken felépültek az új házak, akik máshová szerettek volna költözni, elköltöztek, de az egész ország összefogásával gy?jtött adományok még mindig nem voltak elegend?ek ahhoz, hogy az ott él?k végre élhessék ugyanazt az életet, amit addig a napig éltek, amíg ez a katasztrófa bekövetkezett. A kormány sokat segített rajtuk, a m?vészek jótékonysági koncerteket adtak, a kisemberek küldték adományaikat, ez enyhített a károkon, de mindez kevés ahhoz, hogy lelki sebeikre gyógyírt leljenek. A sürg?s helyreállítás azonnal megkezd?dött. Az ország minden részéb?l odamentek, több hetes hajnaltól éjszakáig tartó fizikai munkával segítettek menteni a menthet? tárgyakat, értékeket. A települések iszaptól való megtisztítása, a folyók, patakok él?világának megmentése is rendben zajlott, de a földek megújítására való kísérletek már nagyobb gondot okoztak a szakért?k számára. Az Akadémia tudósai megvizsgálták a lehet?ségeket a gazdák megsegítésére. Ehhez azonban több évnek kell eltelnie, hogy az eredményeket láthassuk.

      A lelki sebeket azonban meg kell gyógyítani. Az ott él?k rémálmaiban újra és újra felidéz?dtek azok a szörny?séges órák. Makovecz Imre, a szerves építészet legkiválóbb képvisel?je azonnal ott termett, hogy segítséget nyújtson ezek megszüntetésére. Tervei sajnos már nem valósulhattak meg általa, hiszen betegsége, majd hirtelen halála megakadályozta, hogy ? irányítsa a munkákat. Tanítványai azonban önkéntes munkával, a református egyház támogatásával, az egyetemisták táborokat szerveztek, hónapokig dolgoztak, végül oly nagyszer? eredményt érhettek el, ami ma már látható, azon a településen, ahol a katasztrófa több ezer embert sújtott. Egy kápolnát tervezett, és ezt kiváló utódai megvalósították. Mint ahogy hazánkban több helyen, Csengeren, Sárospatakon, Csíkszeredán, a Dunakanyarban és külföldön is látható, milyen csodálatos templomokat, m?vel?dési házakat, könyvtárakat, uszodát, iskolát építettek fel az általa készített tervek alapján, ez most is így jött létre. Halála megakadályozta, hogy ? munkálkodjon tovább, de átadta tudását építész tanítványainak, akik felépítették azt a kápolnát, amit még ? tervezett. A népi építészet szakszavai — ablakszem, gerinc, konty — az emberi testre utalnak. Így kapcsolódik az ember az általa felépített épületekhez. Az építmény k? alapzatra épült, a föld közeli állapotot jellemzi. Erre fából alakították ki a fels? részeket, ami az Életfa motívumot tükrözi. A magyarság meséib?l származó elemek az Ég felé emelik azokat, akiket ez a katasztrófa sújtott. A kápolnára nem keresztet tervezett a tanítvány, hanem egy aranyt?t, ami a földet az éggel egyesíti, oda irányul, így az ég és a föld összeérhet. A harang megszólalásához nem építettek be elektronikus szerkezetet, a kulcsot bárki el?veheti, és megszólaltathatja a harangot. Amíg az a közösség él, akik összetartoznak, egymásért gondolkodnak, élnek, addig azokra is emlékeznek, akik ott elhunytak. A mindenség értékei, a magyarság múltja mutatkozik meg ebben az emlékez? m?ben, felekezett?l függetlenül vigasztalják az érintetteket, mert a katasztrófák nem kíméltek senkit, nem voltak tekintettel arra, ki miben hisz. Ezért nem a keresztények szimbólumát, a keresztet választotta a tervez?, hanem az aranyt?t, ami ugyanolyan értékes jel, és mindenki ugyanazt érti alatta.

      Én abban hiszek, hogy Isten sugallatára az emberek hozták létre az egyházakat, de ugyanaz az egyetlen Isten vigyáz ránk, figyel és irányítja életünket, akit a különböz? népek és népcsoportok különböz? névvel illetnek. Egy az Isten, bárhogyan is nevezik. A Mindenható fölöttünk ?rködik, ránk figyel. Imádta, félte, és törvényei szerint élt már az ?skor, az ókor embere is. Voltak, és talán ma is vannak szentélet? emberek, akik példát mutattak, mutatnak nekünk, kisembereknek ahhoz, hogyan éljünk együtt, egymásra szeretettel gondoljunk. Gyógyulást, lelki megnyugvást lelhetnek azok, akik ott imádkoznak.

      A regösének a régmúltban született, a lantkísérettel el?adott legendák, mondák, balladák megénekelték az akkor él?k mindennapjait, csodás tetteit. Ha a ma embere nem is ahhoz fohászkodik, akikhez ?seink, mégis, ugyanahhoz, hiszek abban, hogy egyetlen teremt? lény van. Hitünk és meggy?z?désünk szerint bárkihez is szólunk, egy lényre gondolunk, aki bennünk örökké él, és „gyújtatlan gyullad, oltatlan aluszik”, amíg az emberiség létezik.

 

http://www.youtube.com/watch?v=slT9tLnbj5s&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=7m6kyZ3HClA&feature=related

 

8 év Nincs Komment

 

 

Húsz éve elhatároztuk, hogy minden évben találkoznak a régi egyetemi társak. Szinte mindent tudunk egymásról, hiszen ez az évfolyam olyan összetartó közösség, hogy a negyven f?s összejöveteleken ott vannak a házastársak, néha a gyermekek, unokák is. Az ország minden részéb?l érkeznek, már mindenki nyugdíjas, megöregedtünk, nehezebben mozgunk, ilyen-olyan betegséggel küszködünk, de még kitartunk.

      Szakmai túrákon együtt bandukolunk az ösvényeken. Megismerkedünk a közeli település nevezetességeivel, múzeumokat, képtárakat, várakat, tájházakat, barlangokat, sziklaormokon régi romvárakat, vagy felújított várakat, kastélyokat, fürd?helyeket keresünk fel. Mindannyiuknak a táj meg?rzése a legfontosabb, az erd?k továbbélése, megmaradása érdekében dolgoznak. Szorítunk annak, aki gyógyíthatatlan betegségben szenved, ha valaki eltávozik közülünk, együttérzésünket fejezzük ki a hátramaradottak felé. Sajnos egyre többször jön a gyászhír, de akkor is értesítjük egymást, ha gyermekünk vagy unokánk fellép valahol. Beszélgetünk sorsunk nagy kérdéseir?l, kultúráról is, de a szakma fontos kérdéseir?l els?sorban. Jártunk a Mátrában, Bakonyban, Börzsönyben, Mecsekben, Bükkben, K?szegi hegységben, Pilisben, a budai hegyekben, a Zalai dombságban, Gemencben. Sopronban végezvén, ott többször is jártunk, a Fert?-tó másik oldalára is átmentünk, megnéztük az osztrák falvakat, várakat, kastélyokat, múzeumokat.

      Idén úgy döntöttünk, hogy az ország szívében, Budapesten tartjuk a találkozót, megnézzük a Parlamentet és a Néprajzi Múzeumot. Amikor kiszálltunk a vonatból, és a Kossuth-térre érkeztünk, a Dunán sirályok szálldostak. A hegyek ködben ültek, a szemben lév? TV-torony csak egy kis pontocska volt, úgy tekintett ki a homályból, mintha egy helikopter lenne. A távolság tette, vagy a képzeletünk játszott velünk, nem tudom. Csak egy pici része látszódott. Itt, a téren azonban még szórta ránk sugarát az ?szi nap. Kicsit h?vös volt a szél, de ahogy a szell? a víznek, a pára az embernek annyira fontos, annyira meghatározó számunkra, mint a nap sugarai vagy az es?, a hó a földnek. Sorsunk függ t?lük, naponta változik, és új lehet?ségeket teremt, vagy rombol le, ahogyan éppen „kedve van”. Most éppen köd fogadott bennünket, de a következ? pillanatban már fel is szállt, és kisütött a nap.

      Számomra az Országház nagy élmény volt. Gyermekkoromtól fogva gyakran jártam a f?városban, rokonaimnál több hetet is eltölthettem évente, mégsem volt alkalmam megtekinteni belülr?l ezt a szép épületet. Most nagyon örültem, hogy lehet?ségem nyílt erre. A történelem szele azonnal megérintett, amint beléptünk az el?csarnokba. Ahogy lassan lépkedtünk felfelé a márványlépcs?kön, feltekintettem a hatalmas kupolára. Kívülr?l nem is látszik, milyen nagy, csak amikor bent vagyunk. Minden apró részlet, szobrok, falfestmények, díszes oszlopok, a padló mintái csodálatosak, nagyszer? érzés volt a régi korok emberei nyomában járni. Azokon a lépcs?kön, folyosókon, termekben, ahol nagyjaink intézték az ország sorsát.   

      Királyaink képmását nézve, vagy a Szent Korona el?tt állva arra gondoltam, milyen jó, hogy részese lehetek ennek az élménynek. Mintha megszólaltak volna az ?sök, halk beszéd hallatszott ki a termekb?l. Mintha István, András, Béla király hangját hallottam volna, vagy Deák, Kossuth, Széchenyi vitatkozott volna éppen egymással. A koronát bearanyozta a kupolán át besz?r?d? nap fénye.

      Az jutott eszembe, milyen hányatott volt nemzetünk sorsa, mennyien áldozták érte életüket az ezer év alatt, mióta itt élünk, e kis hazában. Hányan próbálták el?bbre vinni népünk életét itt, ezen a szent helyen. Hányan sínyl?dtek a börtönök nyirkos celláiban, éhezve, fázva, mert mást gondoltak, ellent mertek mondani azoknak, akik fentr?l nem lefelé néztek, csak önmaguk érdekei voltak számukra fontosak. A hatalmasok ritkán figyelnek az egyszer? nép fiára, pedig de sokszor sokkal okosabbak és áldozatosabbak tetteik, mint az övéké. Hányan harcoltak hazánkért itt és messze távol, az utolsó vérig bátran, hittel, reménnyel, szeretettel, h?sies áldozattal értünk. Szívmelenget?, de fájdalmas is volt egyszerre az érzés, ami elöntötte lelkemet, amikor hallgattam az idegenvezet? bemutató szavait. Az a félóra, amit ott töltöttünk, természetesen kevés arra, hogy mindent tüzetesen megtekinthessünk, de a történelmünk nagy eseményei mégis úgy peregtek le szemünk el?tt, mint amikor halálos veszélyben vagyunk, és pillanatok alatt átéljük életünk minden fontos pillanatát. Most, amikor egy-egy híres nevet említett vezet?nk, tetteik, szavaik idéz?dtek fel.

      Aki még nem járt itt, hamarosan keresse fel e gyönyör? épületet, nem csak az építészet csodáiban gyönyörködhet, de hazánk történelmét villantják fel a szobrok, festmények, az egész légkör, ami ott mindenkit megérint. Itt a nagyjaink, a Néprajzi Múzeumban, ahová ezután látogattunk el, pedig maga a nép munkái ny?göztek le.

      Kreatív nép a magyar, ?si kincseinket ?rzi ez a palota. A népm?vészet mesterei minden m?vészeti ágban nagyot alkottak. Iparunk, építészetünk, zenem?vészetünk, képz?m?vészetünk, szakrális m?vészetünk, irodalmunk mai alkotói gyakran nyúlnak vissza a népm?vészek ?si formáihoz, mintáihoz, abból merítenek és építkeznek tovább. Mint ahogy a Bibliát az egyetlen és legfontosabb könyvként tartjuk számon, úgy a népm?vészet is mindennek alapja. Enélkül nincs igazi m?vészet. Mi mindent fejeztek ki egy-egy formával, színnel, mintával! Népünk életmódja tükröz?dik a tárgyakban, épületekben, textíliákban, a fazekasok, b?rösök, fafaragók, kovácsm?vesek munkáiban, de a folklórban is megnyilvánul a világhoz, a hithez f?z?d? érzésük, gondolatuk. Milyen jó volt látni mindazt, ami körülvette ?ket: épületek, bútorok, viseletek, hangszerek, vas-, b?r- és famunkák, kerámiák.

      Tisztán, egyszer?en dolgoztak, tárgyaikban, dalaikban, táncaikban mindez megmutatkozik. ?szinte, szeretetteljes, természetközeli életet éltek, szorgalmasan dolgoztak, és ráér? idejükben faragtak, sz?ttek, hímeztek, táncoltak, daloltak. A viseletek mindent megmutattak, egy szín, egy minta mindent elárult a tulajdonosáról, hány éves, hajadon, vagy házas, milyen gazdag, hol a helye a faluban, ahol él. Fesztiválokon még viselik ezeket a gyönyör? öltözékeket, de egyre ritkábban. Autentikus népzenét hallgatni, vagy zenélni, a régi táncokat nézni, vagy gyakorolni, népdalokat hallgatni vagy énekelni gyönyör?ség.

      Kipróbálhattam néhány vidék jellegzetes, eredeti néptáncát, öröm volt számomra a vezet?t követni, még akkor is, ha ügyetlen voltam néha, de vele járhattam ezeket a csodás táncokat. Eltalálni a tiszta forráshoz nagy utat kell megtenni, de érdemes. Ez a múzeumi látogatás is ilyen volt, hiszen nem csak a Parlament az ország háza. Ez egy másik ház ugyan, de majdnem annyira fontos, ha nem fontosabb, mint az, hiszen közös értékeink, a nép kincsei találhatók mindkett?ben, csak más-más formában.

 

8 év 2 komment

 

Csendes imádság szól a patak partján, a füzek bólogatnak felettünk. Kékszárnyú szitaköt?k kerget?znek, rigók füttyögnek, mátyásmadár rikoltoz, a közeli kis tó fel?l békák brekegése hallatszik. Gyíkok sütkéreznek a sziklán, az alkonyat melegében; mádkoznak a sáskák, térdelnek, mint kispapok az oltár el?tt. Csobogó hang vegyül a zsolozsma énekével, a levelek pörg? táncba kezdenek. A zöld különböz? árnyalataiban díszelegnek a fák, de sárgulnak már a lombok, pirosra, aranybarnára festi a lenyugvó nap fénye ?ket.

      Barátaink kezében megcsendül a pohár, megrendül a lélek. Emlékezünk el?deinkre, régi túrákra, fiatalságunk bohóságaira. Észrevétlenül leszáll az este. A meghitt sötétségben melegség önti el szívünket, ég a t?z, ropog a száraz fa. Már csak a forró hamu pompázik kékben, pirosban, nyársra t?zzük szalonnánkat, forgatjuk a parázs fölött. Felnézünk az égre, csillagok milliárdja fénylik. Elcsendesedünk. Megszólal egy hang az éjszakában. Jani ajkáról szól az ezeréves nóta, ?sei dalát dúdolja egyszer?en, mégis oly csodásan, mint valamikor el?dei a pusztákon. Köré ülünk, lelkünket melegíti mélységb?l fölzeng? hangjával. Vele énekeljük az ismert dalokat. Kétezer dalt gy?jtött össze, ebb?l mi csak párat tudunk, de próbáljuk követni a szöveget. Néha eltaláljuk a megfelel? hangot is, de sokszor mellé nyúlunk, ilyenkor nagy a disszonancia. Jani hangja tisztán szól, ?t szeretnénk csak hallgatni, de a társaságban van néhány fiú, aki kiereszti hangját, nem tör?dik azzal, hogy hamis-e, vagy sem. Nagy bennük a bizonyítás vágya, a vájt fül?ek számára ez némi fájdalmat okoz. Ha jó szívvel énekel valaki, és itt most így van, megbocsátjuk nekik. Ha nem csak a hang hamis, hanem a szándék is, az már b?n.

      Amikor a nép ?si m?vészetét próbálják meghamisítani, a hagyományos, egyszer?, mégis gyönyör? tárgyakat giccsé formálni, hogy nagyobb haszonnal tudják értékesíteni, ha olyan tárgyakat, textileket, szobrokat, festményeket alkotnak, amelyeknek már semmi köze a régi mintákhoz, az egész további életünkre káros hatással lesz. Aprópénzre váltják az ezeréves értékeket, sajnos a ma annyira elterjedt ilyen-olyan nev? fesztiválokon, vásárokon sok ilyennel találkozhatunk. Kevés az érték, egyre több a m?anyag, a formátlan, ízléstelen tárgy. Unokáink milyen világban n?nek fel, ha az értékek helyett ezeket az ízlésromboló szörny?ségeket látják? Ha a régi tiszta m?vészet helyett csak ezeket a borzalmakat nézhetik? Ha nem ismerik meg a harmóniát tükröz? alkotásokat, csak a modernked?, érthetetlen, értéktelen m?veket tárják eléjük? Ez minden m?vészeti ágban megjelenik sajnos manapság.

      Örülhetünk viszont azoknak, akik a régmúlt id?k értékeihez nyúlnak vissza, filmekben, versekben, novellákban nem a világ szennye, az öldöklés, a viszályok, háborúk, er?szak és szexmánia jelenik meg, hanem az ?szinte barátság, szeretet, emberség kap nagy szerepet. A népm?vészet mesterei, népdalénekesek, hagyományokat ápoló énekkarok, tánccsoportok sokat tesznek azért, hogy fennmaradjanak ezek a régi értékek, ráadásul a közösségek tagjai nem csak a fellépéseken érzik jól magukat, hanem már a próbák alatt is, együttléteik fontosak számukra, egymás mellett, de egymásért dolgoznak, hogy minél jobb legyen az el?adás.

       Ismer?seim körében szerencsére egyre több szül? van, aki ilyen csoportokba viszi gyermekeit, akik úgy n?hetnek fel, hogy a nagymamával, édesanyával vagy testvérével együtt énekli a régi dalokat, mondókákat, kés?bb komolyabb verseket mond, regényeket olvas, megismeri a régi korok m?vészetét, gyönyörködik a múzeumok kincseiben, a könyvtárak polcain nagy élvezettel válogat klasszikusaink kötetei között. Sok tanár viszi ma is tanítványait ilyen helyekre, irodalmi kört vagy énekkart, tánccsoportot vezet, óráin élményszer?en tálalja eléjük a m?vészek, írók alkotásait, megszeretteti velük az élet szépségeit.

      Janit hallgatni, vele énekelni gyönyör?ség. Színvonalas el?adásában gyönyörködhettünk már többször, Csengeren, az ?rségben, a Királyhágón, Csíksomlyón, a Dunakanyarban, Zamárdiban és most Mez?kövesden. Öröm volt tanulni t?le új dalokat, a mélységb?l magasságig felzeng? énekeket. Kívánom, hogy még sokáig hallgathassuk, töltsünk vele együtt ilyen szép estéket, mint amilyen a mai volt.

 

8 év 1 Komment

 

Ne hagyjuk!

 

ne hagyjuk veszni erdeinket

?k segítették eleinket

 

fáiból lett bölcs?nk koporsónk

szék asztal ágy édes otthonok

 

ízes gyümölcsök enyhítették

szomjunk vadjaikat elejtvén

 

gyomrunk éhsége csillapodott

fáradó testünk elnyugodott

 

lombsátor alatt heverészve

felnéztünk a csillagos égre

 

bükköseink lombosodjanak

koronái magasodjanak

 

ó ne vedd el t?lünk Istenem

fénnyel áradó szereteted

 

gyökereimet mélyre ástam

?rz?ként a bércre kiálltam

 

bomló rügyeim rég elfagytak

bimbóm virággá nem fakadhat

 

leveleim már leperegtek

göcsörtös ágaim merednek

 

tél derekán várom tavaszom

de addig velem maradjatok

 

ifjú társak növekedjetek

madárkáim énekeljetek

 

meggyötört lelkünk üdvösséget

lelhessen szeretetben éljen

 

századoknak gyönyör? álma

hajnal hasadjon kis hazámra

 

jelfaként vigyázok e tájra

ne vesszen el ködös homályba

 

 

 

8 év 4 komment

 

 

A Szamos menti Kolozsvár harminc év után ugyanúgy fogadott, mint amikor el?ször látogattam ide.

      Ódon házai közt, vénséges macskakövein lépkedve, várának magasából lenézve, gyönyör? ?si templomainak h?vösében, parkjaiban üldögélve vagy nagyjaink szobrai el?tt meg-megállva, felidéz?dtek múltunk emlékei.  

      Ott ismerkedtünk meg párommal, ezért ez a város nekünk nem csak az ismert „kincses város”-t jelenti, hanem ennél sokkal többet, közös életünk els? pillanataira emlékeztet bennünket. Most, amikor megálltunk a Continental Hotel épülete el?tt, mindketten elérzékenyültünk. Mátyás királyunk k?keresztes ablakú szül?házát, híres egyetemét, líceumát, botanikus kertjének fáit, virágait már együtt nézegettük, a buszon is egymás mellett ülve ismerkedtünk, beszélgettünk addigi életünkr?l. Kézen fogva barangoltunk a világ legszebb temet?jében, Házsongárdban híres íróink, m?vészeink, tudósaink sírjánál tisztelegtünk. Bánffy, Kemény, Teleki, Jósika, Apáczai, Dávid F., Heltai, Kós, Dsida, Apor P., Áprily, Mikes kriptájánál kitapogattuk a századoktól szétmart, szinte olvashatatlan neveket (elenyész? volt azok száma, amelyeket felújítottak). Egy-egy szál mezei virágot helyeztünk el, az elszáradt koszorúk mellett nemzetiszín szalagokat lebbentett a szél, gyertyacsonkok mutatták, hogy nem csak az Erdélyben él? utódok, városlakók, de hazánkból és a nyugati magyarok is gyakran látogatnak el ide, emlékük még bennük él.

      Sétáltunk a város utcáin, közben fel-felnéztem a még mindig leny?göz?en szép palotákra, melyek így, hámló vakolattal, törött stukkókkal is dics?séges múltunkról tanúskodnak. Benéztem a míves kovácsoltvas kapuk mögé, az udvarokra is.

      Elképzeltem, milyen lehetett az élet ezekben a f?úri lakásokban: Boltíves szobáiban kerek kis varróasztalka mellett szorgoskodik a bárókisasszony, kelengyéjét készíti, a színes kend?ket horgolja vagy párnáit, ingvállait, terít?it hímezi, amelyeken meg?rzi ?sei hagyományait, a híres kalotaszegi motívumkincset. A társalkodón? felolvassa a reggeli újságok híreit. A másik szobában öles falak közé illesztett, kett?s ablak mellett csipkés f?köt? takarja egy id?söd? dáma hófehér haját, pár tincs kivillan alóla. Kürt?skalácsot eszeget, forró csokoládét iszogat, vagy herbateát, amit a hóstáti kis cselédlány tálal elé. Fiaik képezték magukat, a f?nemesek cselédeikkel, munkásaikkal úgy bántak, mintha a családhoz tartoznának.

      Sajnos ma már ilyen nem létezik, sokszor lenézik azokat, akik önhibájukon kívül kénytelenek mások szolgáivá válni. A sok hajléktalan, nincstelen emberekr?l nem is beszélek.

     

      Szamosközy István, Erdély történetírója monográfiájában megjelennek a török-, tatár-, román-, vallon-, német dúlások, de engem nem ez érdekel, sokkal inkább az elmúlt évszázadok aranykora, amir?l Móricz Zsigmond írt. Az erdélyi fejedelmek többsége (néhány ugyan volt köztük, akik elherdálták el?deikt?l kapott örökségüket) népük sorsának fellendítésén munkálkodott, a haladás érdekében külországokban tanultak, a tudományos élet eredményeit, gazdasági gyakorlatukat megismerve, hazatértek, hogy itthon ezeket az ismereteket elterjesztve, mind szellemileg, mind gazdaságilag jobbá tegyék helyzetüket. A béke szigete volt Erdély abban az id?ben, az egymás mellett él? nemzetiségek segítették, együtt nevelték fiaikat. Széthúzások, izgatások, kegyetlenkedések akkor még nem történtek. De régen is volt az!

      Az utóbbi hetven év diktatúrája, a lakosságcsere, kitelepítések, börtönbe vetések, gyilkosságok teljesen megváltoztatták az itteni életet. A magyarság létszáma fogyóban, sok fiatal külföldön dolgozik, ott marad, a falvak elnéptelenednek, a városokban alig néhány százalékban vallják magyarnak magukat, ritkán hallani magyar szót az utcán. Kollégiumi szállásunkon az igazgató úrral válthattunk néhány szót, örömmel számolt be arról, hogy ebben az évben egyre többen jönnek székelyföldr?l, csángóföldr?l (s?t Európa nyugati országaiból is hazatérnek) egyetemükre a diákok, azzal a céllal, hogy ?seik nyelvén tanulhassanak szül?földjükön. Így talán egyszer eljön az az id? is, amikor nem Európa vagy Amerika híres egyetemeire távoznak a fiatalok, nem ott alapítanak családot, nem ott élnek majd, távol szüleikt?l, hanem itt maradnak, továbbadva tudásukat, tapasztalataikat.

      „Ne feledd az iskolát, s a templomot!” — írta Remenyik Sándor. Ha a magyar szót, édes anyanyelvüket, az ?si hitet (legyen az római katolikus, görög katolikus, református, evangélikus, vagy unitárius stb.) tovább éltetik, a magyar lakosság száma is gyarapodni fog és nem csak a „k? marad”! Az omladozó házak, elnéptelenedett magyar falvak, üres, romos templomok benépesülnek, az unokák nem angolul, németül, franciául, olaszul, spanyolul, vagy románul beszélnek, hanem tovább örökítik el?deik évszázados kultúráját. Ha nem is hatalmas, hivalkodó palotákban, de csinos, szép házakban n?nek fel, érett, feln?tt fejjel büszkék lehetnek majd arra, hogy magyarnak születtek.

      Édesapám ?sei között (mint a legtöbb magyaré) poroszok, morvák, erdélyiek is találhatók, édesanyáméi pedig kunok, elszegényedett magyar grófok voltak. A magyarság sokféle nemzetiséggel élt együtt az ?shazában, majd kés?bb, a honfoglalás után is. Talán ezért olyan kreatív, er?s nép a magyar, mert sok nemzet fiaival keveredett, túlélte a megpróbáltatásokat, a monarchiát, háborúkat, diktatúrákat. Szerették és megbecsülték a munkát, nem féltek a kihívásoktól, hiszen keményen kellett dolgozni, er?s hittel, reményt keltve felnevelni utódjaikat, az elnyomatás idején is embernek maradni.

      Nagymamám Nagykárolyban született, de korán Miskolcra került, nagyszüleihez. Amikor el?ször eljutottam szül?házához — ami a n?vére, Kaffka Margit nevét visel? utcán található —, az udvarban, hátul megláthattam végre a kis faházat, ahol gyermekként élt, különös érzés öntött el. Mintha azt álmodnám, hogy kizökkent az id?, én a 19. századba kerülve, hallom kacagását, a teraszon labdázik testvérével ugyanezeken a köveken. Néha az ablakot is eltalálják, ilyenkor elpityerednek, félve édesapjuk dorgáló szavától. Sajnos ?k már régen az égi mez?kön járkáltak, amikor én születtem, csak édesapám és testvérei elbeszéléseib?l, Margit könyveib?l ismerem ?ket. Belestem az üres szobába, ahol mindent ellepett a vastag por, a pókháló mindent besz?tt. Bútorok már nem voltak, lakójuk is régen elköltözött. Lelki szemeimmel mégis láttam, ahogy az ovális asztalnál ülnek, vacsoráznak, majd kés?bb, az ágy mellett ül édesanyjuk és esti mesét mond gyermekeinek. Most én ?rzöm fekete lakkos, intarziás kis kerek asztalkáját, néhány könyvét, amit fiának ajánlott, benne kézírását olvashatom. Furcsa ez, de mégis olyan, mintha ismertem volna, talán azért, mert szeretteim úgy beszéltek róla, olyan szeretettel emlékeztek rá, részletesen mesélték élményeiket, hogy úgy t?nt, én is velük n?ttem fel.   

      Ugyanilyen meghatározhatatlan, szívfájdító és egyúttal szívmelenget? érzés volt az is, amikor anyai nagyszüleim házát — ahol én is születtem — kellett eladnunk, és csomagoltuk az emlékekkel teli szekrényekben lév? kedves tárgyakat. Mindent, amit kézbe vettünk, vagy leporoltunk, miel?tt dobozokba tettük, valamilyen emléket idézett fel, sírtunk, vagy kacagtunk, sokszor mindkett?t egyszerre. Nagyszüleim mellé nagynénémék Budapestr?l költöztek, hogy gondozzák, segítsék ?ket id?s korukban. Amikor ?k is eltávoztak, ki kellett üríteni a házat. Minden nyarat ott töltöttem, gyermekkorom legszebb emlékeit ?rzik ezek a tárgyak, amikb?l, amit tudtunk, elhoztunk magunkkal.

 

      Kolozsvárott Mátyás szobra ékeskedik, uralkodik a hatalmas téren. Végre újjászületett a szobor, nem áll évekig paravánok mögött, nem feldúlt a tér, a történelemhamisítás emléke sem kísért a feliraton. A Szent Mihály templom padjában is hasonló gondolatok és érzések emlékeztettek az ?sökre. Azokon a köveken jártak híres el?deink, ismert és ismeretlen, egyszer? emberek térdeltek az oltár el?tt, gyertyafény pislákolt, halk orgonaszó szólt, imádkoztak, úgy, mint én most párommal. Velem voltak szeretteim, úgy, ahogy a Fennvalóval szoktam, beszéltem arról nekik is, mi történt azóta, hogy ?k a csillagok közé emelkedtek. Felidéz?dtek ifjúságunk évei, a fiunk feln?tt, unokáim születtek, megöregedtünk, de ?ket sohasem tudjuk elfelejteni. Nem kell és nem is lehet, hiszen sejtjeinkben megmaradtak. Mozdulataik, szavaik, illatuk néha olyan er?sen él bennem, mintha egy perccel ezel?tt történt volna. Édesapám ránk hagyott írásait közzé tettem három kötetben. Amikor megszerkesztettem ezeket, a gép mellett ülve úgy éreztem, hallom a hangját, érzem fejemen simogató érintését. Édesanyám, vagy nagymamám receptjeib?l készített sütemények illata, az ágynem? frissessége, ropogása, az általuk horgolt terít?, csészéjük, amib?l teájukat itták, kedvenc virágaik, imakönyvük, fiam járása, mosolya ?ket idézi, most is el?ttem vannak, rájuk emlékezem. Néha a tükörben is felfedezek egy szemvillanást, vagy egy ismer?s mozdulatot. Most, hogy öregszem, a ráncaim, nehezebb id?szakaimban a mozgásom is hasonlít rájuk.

      Itt, a Szamos partján, a Kincses Kolozsvár utcáit járva a fiatalságunkra, szerelmünk kezdetére gondolok. Lopva páromra tekintek, látom, ? is elmerengett.

      A Gyalui havasok kéken pillantanak a városra, és benne erre az id?söd? párra, akik mi vagyunk. Sokszor voltunk azóta itt családunkkal, barátokkal Erdély szépséges tájain. Kedves vendégfogadó barátainkkal vagy ismeretlen, nyíltszív? emberekkel találkozva mindig meghatott az összetartozás, a magunkra ismerés jó érzése, a hazánkkal rokon tájak, de a csodálatos és hatalmas csúcsok látványa is mindig leny?göz, visszavágyunk oda.

      A havasok tisztásain, patakok vagy tavak mellett, templomokban, múzeumokban, kedves ismer?s családoknál megszállva, gyakran beszélgettünk arról, ami összeköt bennünket velük, amit soha nem lehet elszakítani, olyan er?sek a szálak köztünk. A múltunk közös, és reméljük, a jöv?nk is az lesz. Aggódva, félve, mégis reménykedem egy jobb világban, ahol egyek lehetünk, ahol nincs ellenségeskedés, újra eljön az aranykor, a békés élet.

 

 

 

 

8 év 2 komment

 

Húsz évvel ezel?tt elhatározták a Sopronban végzett erdészmérnökök, hogy évfolyam-találkozóikat ezután évenként rendezik meg. Az ország szebbnél-szebb tájain, feleségekkel, férjekkel kísérve rendszeresen összejöttünk. Ahogy engem is mindig hívnak közéjük, a párom is jön a könyvtáros találkozókra, utakra. Úgy ismerjük egymás iskolatársait, kollégáit, mintha mi is velük együtt n?ttünk volna fel.

Vacsora után mindannyian beszámolnak arról, mi történt az elmúlt egy év alatt velük. Ennyi szép helyre kevesen juthatnak el, a találkozások emlékezetesek, arról is, hogy nagy túrákat teszünk a hegyekben, megtekintjük a közeli városok, falvak nevezetességeit; várakat, kastélyokat, múzeumokat, templomokat, tájházakat. Finomságokkal fogadnak a soros házigazdák, fehér asztal mellett, vagy a tisztásokon elköltött ebéd után jóíz? beszélgetések folynak, sokszor órákon át. Néha az unokák is körülöttünk ugrándoznak

Kétszer voltunk mi is vendégfogadók. Örömmel töltött el bennünket, hogy megismertethetjük társainkkal környékünk szépségeit. Pár éve Mez?kövesd, Tard, Szentistván vidékére látogattunk el. Messzebbr?l indultunk, a Kács és Tibolddaróc között elterül? héthektáros Kapusi-féle arborétum volt els? állomásunk. Megnéztük a hegyoldalban lév? barlanglakásokat és a Kaptárköveket is. A sz?l?ültetvényeken szedegettük az érett, mosolygó szemeket, utána a kácsi fürd?t néztük meg.

A faluban egyre több népviseletbe öltözött asszony közeledett a templom felé. Mintha csak egy hirtelen ötlet lett volna, úgy hívott bennünket Imre, a dombon magasodó templomhoz. Rozi, énekkarával tette emlékezetessé ezt a látogatást. Ezután finom ebéd következett. Meglepett bennünket, de már gyanakodtunk, amikor hétköznap ennyi ünnepi ruhába öltözött asszonnyal találkoztunk. Másnap Szentistvánra, utána Mez?kövesdre mentünk. A matyó népm?vészet kincseit Mez?kövesd skanzenjében ismertük meg, ott barangoltunk a különféle m?vészeti ágat képvisel? alkotók m?helyeiben, míves munkáikat nézegetve. Egy láda mélyér?l el?vett mellényt és f?köt?t én is felpróbáltam, körém tekerték a több méteres szoknyát, a f?köt?t, amiben úgy néztem ki, mint a saját nagyanyám. Megtiszteltetés volt ez számomra, de egyúttal megmosolyogtató is, amikor megláttam magamat a pici ódivatú tükörben.

A Bükk hegység és az Alföld találkozásánál fekv? Szentistván (Senth Isthuan) még ma is hagyománytisztel? falu. 1396-ban jegyezte fel a budai káptalan, hogy névadója Szent István (vagy Szent László) lehetett. Szokásait azóta is megtartja.

Most, amikor a matyó lakodalomra igyekszik a jegyespár, nagyszámú népviseletbe öltözött násznép kíséri a falu utcáin, a híres templomig. Sokféle idegen szót hallunk. A Felvidékr?l, Vajdaságból, Erdélyb?l, Csángóföldr?l is sokan érkeztek a sokadalomba, de belga, francia, angol, norvég vendégek is vannak.

Nem modernkori estélyi ruhákba, frakkba öltözött a násznép, hanem — akinek volt otthon ilyen — felvették az el?deikt?l örökölt ünnepi ruháikat, tarás sutát (fejdíszt), lityát, más néven ráncoskát, ingvállat, kend?t, f?z?s köténykét, terebélyes szoknyát. Egymás fölött négy-öt réteget visel? asszonyokat, díszes mellény?, priccses nadrágú, csizmás férfiakat láthatunk. A gyöngyökön, b?rökön, élénk szemeken megcsillan a napsugár, a vidáman vonuló sokaság piros arcát szintén a naptól kölcsönözte, amihez talán az is hozzájárult, hogy a násznagyok indulás el?tt egy pohárka pálinkával vagy borocskával kínálták a népet.

A templomot és a tájházat már többször láttuk, a tisztaszoba berendezése, használati tárgyai, fényképei, emlékei híven tükrözik a régiek ízlését, életmódját, gondolkodásmódját, Mária tiszteletét. Az államalapító szent király tiszteletére emelt templom oltárképén is Mária a f?alak, mellette áll Szent István és Szent Imre.

Takács István matyó fest?m?vész falképein a koronázási palást készítését, az adományozókat és a falu népviseletbe öltözött lakóit örökítette meg. A tulipán és a cakkos rózsa motívumok legendáját elmesélte nekünk a sekrestyés, ennek nyomait láthatjuk a ruhákon, párnákon és a függönyökön is, a hímzések színpompája és formavilága kíséri mindennapjaikat. Nekünk talán túlságosan er?sek ezek a színek, de az akkoriban él?k bizonyára nem hivalkodásból készítették el így textiljeiket, hanem a hétköznapok nehézségei alatt is úgy akarták élni az életet, mintha mindig ünnep lenne. Ezért olyan harsogóak, mert mindezt így élték meg. A nemzedékr?l-nemzedékre hagyományozott kultúra csodái egymás után kerülnek el? a padlásról, ládákból, dobozokból. A fiatalok közül is többen hordják ezeket jeles ünnepeken, táncos mulatságokon, táncházakban, falunapokon.

Szentistván is, mint ahogy a legtöbb borsodi falu, elöregedett, de szerencsére még másfélszázan járnak a helyi iskolába. Csökken a lakosság száma, sok házon látható az „Eladó” felirat, de hazánk eddig jobban fejlett vidékein, a híres nyaralóhelyeken, a Balaton mellett is így van ez. A gazdasági válság mindenhová eljutott. Minden lakót, munkálkodó fiatalt és id?s embert meg kell becsülni, aki mindezek ellenére sem válik meg szül?földjér?l, ha szegényebben is, de ott maradnak.

Remélem, azok a fiatalok, akik mostanában a jobb kereseti lehet?ség miatt eltávoznak, néhány év múlva visszatérnek, és továbbörökítik el?deik értékteremt? munkáját, hagyományait.

Ha múltunkat, ?seinket elfelejtjük, letagadjuk, el?deink gondolatait semmissé tesszük azzal, hogy másképp élünk, mint ahogy t?lük tanultuk, nem követjük ?ket. Így a mi életünk válik szegényebbé, üresebbé.

Amíg még vannak közösségek, amíg a jeles napokat megünnepeljük — mint ahogy a matyó lakodalmat most —, állnak az iskolaépületek, templomok, múzeumok, várak — és nem válnak rommá, enyészetté értékeink —, addig van remény arra is, hogy a házak között gyermekek kacagását hallhatjuk a romos ház kapujának himbálódzása, rozsdás hinták, sehová sem nyíló ajtók, ablakok zsalujának nyekergése, csikorgása helyett.

A rózsa és a tulipán virágozzon kertjeinkben, párnáinkon, függönyeinken. Abban reménykedem, hogy egyszer eljön minden ember számára az az id?, amikor kötényeink nem a rongyosságunkat takargatják, hanem ízes almákat, körtéket szedhetünk beléjük, cseresznyepiros arcú, élénk, dióbarna szem? unokáink örömére finom pitét sütögetünk.

Kühne Katalin Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.