B.Tóth Klári : Nyújtózkodó árnyak (mesélő biográfia)

Nyomtatás

Most, hogy már az ötvenötödiket taposom, egyre gyakrabban

érzékelem azt a régi gyermeket, aki bennem felejtődött, már rég

eltűnhetett volna a felnőttség agresszív erőinek árnyékában,

de mostanában egyre inkább éledezik, kinyújtóztatja zsibbadt

tagjait, kikuncog néha a megkeseredett szájrésen át, és súg…

Lassan kinő belőlem újra gyermek-önmagam.

Valami nagyszabású életről szőtt terveket, világraszóló alkotások-

ról, mindig abban akart kiteljesedni, ami éppen hatott rá, ha

illusztráció, akkor grafikus, ha festmény, akkor festőművész akart

lenni, izgatták a színek, formák, nem vett fel olyan  ruhát, aminek

nem tudta meghatározni a színét, egy aprókockás holland ruha volt

a közös ellenség, halvány pasztell színeivel, minden vasárnap

reggel kinyitották a fehér szekrény ajtaját, ketten együtt, szertartásos

mozdulatokkal, és ünnepélyesen leköpték a ruhát, figyelték, ahogy

a nyál lassan gördült le a szöveten, meg-megakadva egy-egy nagyobb

gyapjúcsomón: egy szín legyen pontosan meghatározható, hangzott

az ítélet a köpésruha fölött, ezek a színárnyalatok nem szerepeltek

a szótárukban, hát nincs létjogosultságuk;

mikor nem telt mosóporra, Flóra szappant faragtak bele az áztató

teknőbe, ő jelentkezett elsőnek a feladatra a hat gyerek közül, izgatta

az állandóan változó forma, mindig másra hasonlított, míg tudatosan

nem kezdte el alakítani a figurát, egymás után használta el a szappa-

nokat, mert mindegyikben szobrot látott, csak a fölösleget faragta le

róluk, ahogy Michelagelo mondta, a ruhák ugyan nem lettek elég

tiszták, de a polcon egyre gyűltek a kis szappanfigurák, aztán na-

gyobbakat akart készíteni, és feltőzte a szoborelemeket egy vasrúdra,

így nemesedtek totemoszloppá a filléres  Flórák, átlényegült testük

pár év alatt megrepedezett, kicsapódott a felületükön a zsír, olyanok

lettek, mint a kararai márvány, csak a szaguk árulkodott előző

funkciójukról, abban élték tovább esendő mosószappan-életüket;

időnként táncdalénekesnek készült, napokig énekelt a légycsapó-

nak, az volt a mikrofon, vagy amikor templomtakarítás közben

operaáriákat adtak elő a testvérével, ő a fiú-, másik a lánykarzaton,

közben nem vették észre, hogy elszaladt az idő, kezdődik az Isten-

tisztelet, jöttek be a hívek, tekergették fölfelé a nyakukat, honnan

jön a hang, ők meg épp ritmusra lengették a pókhálószálakat

a hosszú partvison, mint a gyöngysort, miközben zengett a kánon

a két karzatról, betöltötte a klasszicista belső teret, mint négy

évtizeddel később a barokk színház restaurálása közben, mikor

a színpadon újraélte a gyerekkori vágyat, visszhangoztak az áriák,

míg a falképen száradt a konzerválószer, egymás után kelt életre

Csocsoszan, Aida, vagy az Éj Királynője, jól kieresztette a hangját,

úgyse hallja senki, aztán mikor leadta a kulcsot a portán, odaszólt

a biztonsági őr, hogy mindent hallott a szellőzőrendszeren át…

Inkább gépírónő lesz, gondolta, mikor megvették az első táska-

írógépet, vagy  állatvédő, mikor megmentette az éti csigákat, amiket

a nővére begyűjtött egy befőttes üvegbe, hogy egy hétig aszalja őket

a napon, ahogy a francia csigapörkölt- receptben elő volt írva,

de ő kiosont éjszaka a sziklakertbe, és kiengedte őket minden éjjel,

míg a nagymama el nem vitte nyaralni, mikor hazaértek, épp a

vasárnapi ebédre estek be, a tornácon fehér abrosszal megterített

asztalon ott gőzölgött a csigapörkölt, nem is ízlett a vendégeknek,

hiába pusztultak bele a kis áldozatok, elsiratta őket, a fehér abroszra

potyogtak a könnyei, elkente, mint a csiganyálkát, húzta a csíkot

az ujjával, mintha ők lennének, mintha a síkos váladékon vissza-

csúsznának az életbe, táltól tányérig, asztallábtól a kövezetig, ki

a kertbe, csúszómászóéletük földi valóságába.

Akkor találkozott először a halállal, mikor temették az öreg Ila

nénit, nekik kellett vinni a koszorút a menet élén, eső után épp

kisütött a nap, a pocsolyában tükröződött a sok fekete láb, ahogy

sasszézva kerülgették a vízfoltokat, ahogy összefogódzva

vonultak, ringtak a szoknyák, mint a harangok, alá lehetett látni

a sokszoknyás öregasszonyoknak, a tükröződésben számolták,

hány réteg szoknya van egymás alatt, aztán nézték magukat,

ahogy emelik a koszorút, mert az aranybetűs szalagok söpörték

a sáros talajt, nevetgéltek, mikor elképzelték, hogy Ila néni egy

zökkenőnél egyszer csak felül a koporsóban, fiatalon, könnyedén,

bőre fehér, mint a hó, arca piros, mint a rózsa, haja  fekete, mint

az ében, az aranybetős szalagok röpködnek a feje körül, de a

felnőttek rájuk szóltak, nem szabad nevetni, mert a halál szomorú

dolog, pedig ők már rég a mesebeli feltámadást ünnepelték;

később megálmodott egy monumentális triptichont, biblikus téma,

hármas üvegablakon árad be a fény, hol Mária ruháján szűrődik át,

lecsorog a vörös sugár, mintegy előrevetítve leendő anyai szenvedését,

hol Erzsébet átszellemült arcán ragyog fel az embrióban megsejtett

Isten, máskor a kis Jézus testéből árad a fény, ő világítja meg a

szereplőket; felkelt hajnali háromkor, lázasan nekiállt, hálóingben,

hogy megfesse a grandiózus látomást, de csak három ványadt kis

alapozott deszkát talált a mőteremben, ahogy folyatta össze a színe-

ket, próbálta előhívni az álombeli képet, de valahogy sokkal föld-

höz ragadtabb lett, a transzcendens fényár bennrekedt az álomban…

Hogy kéne súgni ennek a gyereknek az idő repedésein át, mint

a szél, ami minden résbe befurakodik, hogy átjárja, átmossa a

felszínt, felborzolja a rétegeket, hogy bediffundáljon a felületes

érzékelésbe, hogy kellene megelőzni a rossz döntéseket, ha nincs

mögötte megtapasztalás, hogy tehetne semmissé későbbi történé-

seket, hogy menekülhetne meg a nehéz helyzetektől, hogy lehetne

megedzeni, felkészíteni, hogy ne fájjon, több évtized múlva is,

ha becsapják, megalázzák azok, akik legközelebb álltak hozzá,

az első szerelem soha el nem múló késszúrásaitól, a szülő

elvesztésétől, ami kihúzza  lába alól a talajt  évekre, személye

mégis visszavonhatatlanul beépül, ahogy szállóigévé vált mondásai

lebegnek a család fölött, mint a középkori mondatszalagok a

gótikus táblaképeken, miért nem edződtél meg, te hajdani gyermek,

aki ötvenötödik évedet taposod és még mindig értetlenül állsz,

ha  porig aláznak, ha  nem tükröznek vissza többé a jól ismert

tekintetek, a közös múlt nem fénylik fel többé a szemükben,

nem látni se be, se ki, vakablak, mintha kiküldetésbe mennének

az Északi sarkra, és belefagynának egy jégtömbbe, látod őket,

de nem reagálnak, mégis  rendületlenül bízol benne, hogy majd-

csak jön egy interglaciális korszak, egyszer kiolvadnak, jó lesz

a közelben maradni, hogy kéznél legyél, ha elérkezik a pillanat.

2010 május 13  B.Tóth Klári