B.Tóth Klári Szerző
Vezetéknév
B.Tóth
Keresztnév
Klári
4 év 12 komment

Mászni egyre feljebb,

kapaszkodni fokról fokra,

nem nézni, hogy zsugorodnak

a tárgyak, ami fontos,

úgyis besűrűsödik,

pingpongasztal zöldje beépül

a növényzet klorofilljébe,

visszaépíti a természet,

benne zöldell tovább, hálója

összetartja a Földet,

nem számít már játszmák izgalma,

pulzus lüktetése, arcok lázrózsái,

nem számít, ki nyeri a meccset –

fölfelé nézni, tartani a fényirányt.

 

Ha visszafordulnál, látnád

tekintetek aljanincs gödrét,

az örökös viaskodást, fekete,

fehér szárnyak csapkodását,

suhogásokat és reccsenéseket,

pepita tollakból szőtt kavalkádot,

látnád a kiüresített, sóvárgó

emberedények nyitott fejtetőit, 

ahogy összegyűjtik magukba

Istent – látnád a sötétedő

létrafokokat, amint behatolnak

a föld áttetsző testébe,

látnád, hogy az út lefelé is

épp’ olyan végtelen.

 

 

 

8 év 12 komment

*

 

 

 

(Kortsmáros Zoltán és társai

II. performance-a)

 

 

Ne a sötétbe

gyere a fényre

lépcső ívére

felfelé húz a tér

térhuzat

 

huzattalan ne unj

ne untass

opál nyugalom

ringását érezd

térj be

üvegízű tengeráram

hullámterébe

vonj lépések ütemébe

lábnyomokba

zongoraszóba

hulló dallamívbe

hangléptek

nyilalló csendjébe

a csönd érted kiált

vedd át a rezonanciát

 

rezegj rezegj törékeny

oszlopok egén

hány szint a lét

létszintér

szint-tévesztő

keresd a helyed

helyezkedés okán

ne pihenj más fokán

 

keresd keresd

belső utad

mássz föl a kupolába

tapadj a belső ívre

simulj a belívre

toronyiránt élj

ne félj ha elborít

a szenvedély

meddig bírható a hiány

a kifent élirány

 

élezd a csöndet

hadd pengjen belül

hadd szóljon pengefény

belső szobád egén

keresd a szinted

egyengesd

szintkülönbséged

tabu az átjárás

Tilos az Á

egyik magadból

a  másikba

tetőn Holdfény-szonáta 

csavarja a hangokat

szaxofonat

 

magadba hátrálj ne másba

körfolyosó-talárba

cserépakrobaták

égrekúszó dalába

gondolatszerelvények

végállomástól

végállomásig körbeérnek

visszaremegi magát

a szerelembe

a nyolcvanéves

ne add fel ne add fel

membrán-remegésed

mulandó egészed

 

ablakkeretben barokk

toronyfény lebeg

kupolára tűzött telihold

szül újra fáradt éjeket

szüless meg tánc

szüld újra a szenvedést

vajúdj vajúdj

örökkön várandós ősanya

pöttyözd tele a világ

fénytelen arcát

lehulló cseppjeiddel

 

9 év 9 komment

*

 

 

 

 

 

Mikor a szó életre kel

megszületik és elindul

az emberi viszonyok

kiszámíthatatlan

útvesztőiben – ott lebeg

minden kapcsolat fölött

mint egy mondatszalag

a középkori táblaképeken

verdeső tört szárnyú veréb

máskor fényben cikázó

aranyszárnyú lepke

vagy lecsap mint a dögkeselyű

 

nem menekülhetsz a szavak elől

nem tudhatod mikor alakulnak

tőrré mikor kit szúrnak szíven

milyen amikor elhagyják

a szájat milyen mikor

megérkeznek a célállomásra

mikor válnak áldássá

simogató kézzé

megágyazunk-e  szavainknak

előkészítjük-e a helyet

követjük-e az útját

ismeretlen galaxisokba

tudjuk-e  milyen mélyen

hasíthatja ketté egyetlen szó

a gyanútlan eget?

 

 

9 év 12 komment

*

 

 

A régi címem mint a szarkofág

csak emlegetni járok néha vissza

a tűnt jelent de nézd a mész beissza

az embercseppek betűpárlatát

 

 

Illesztgetem a törmelékeket

egymásra írt szövegből arcainkat

miféle örvény lenne – lélekillat

vagy érfalon csikorgó vésetek

 

 

sugározódtok new roman betűn át

a mondatokban megmártom magam

ma biztos védelem az ál-valóság

 

 

s itt újra léteztek mindannyian

előhívódtok mint bemattult hiány

egy rég megsárgult dagerrotípián

9 év 20 komment

*

Minden radírhúzás kitöröl

egy vonást – először a szemet

ne tükröződjön benne arc

ne fürödjön benne fürkész tekintet

ne oldozza fel magát benne a bűn

 

 

szem alatti ráncokat sómarta tengerárkot

kráter mélyét a hajdan élettől duzzadó

ajkat a rákövesedett mosollyal

elharapott szóvégeket járomcsontra

feszülő bőrt halánték lüktetését

 

 

a papírmélyben őrződő vonások

belekapaszkodnak a cellulóz rostjaiba

nyomot hagynak a grafitszemcsék

már csak súrlófényben sejlik föl

a körvonal – körbekerített hiány –

 

 

a friss arc derő és szellem de néhol

átdereng a kitörölt tekintet mint

a középkori pergamen lekapart betűi

előhívódnak a szövegemlékek

ahogy áthatják egymást a vonalak

 

 

az új portré győztesen feszít

az üres lapon – még nem sejti

ő is időszakos jelenség

ha kitöröltetünk hány rétegen

véreznek át nyomaink?

9 év 14 komment

*

 

 

 

 

Szőlődombok közt zakatol vonatunk fel a hegyre,

égre tekint ez a táj, döfködi szálfa karó.

ősi ligúr szellem, s erkölcs keveredve a mával,

templomi orgona hív, elhagyatott temetők.

Sziklás tengere partján ámul, néz a turista,

távcsöve lencséjén mozdul a gazda, s a kéz:

teste kinyíló bicska, a légben tartva egyensúlyt,

keskeny földteraszon éppen előrehajol,

permetcsővel eléri az alsó szinten a tőkét

– hajdani mozdulat és mostani permetező –

óbora napfény íze a szádban, tűz a kebelben,

gondűző a nedű, tudd,vele mennyi a gond:

míg kortyintod a hegy vérét és bő adományát,

képzeld, mívese mint hajlik a tőke fölé…

Hányszor mássza a sziklán kígyózó kicsi földjét,

szőleje szintjeit és lelket is adva belé,

hányszor is áll szemben zivatarral, nap melegével,

míg lenn zúgva a mély inti az arra menőt:

meddig a mámor, meddig mézzel, borral az élet?

Termi e föld, ez a dús, benned a krisztusi vért?

 

9 év 15 komment

*

 

 

 

Ahogy vonultak a tehenek reggel hétkor, behallatszott a kolompszó a konyhába, mentek ki a legelőre, este hétkor vissza. A kolompkoncertre minden gyerek a kapuba rohant, el nem mulasztottuk volna a csordát.

— Megjöttek a tehenek, megjöttek a tehenek! — kiáltoztuk, mintha nem láttuk volna őket minden áldott nap. Dudok bácsi hajtotta őket két pulija segédletével, állat- és gyerekszerető pásztor volt, neki magának is volt tizennégy csemetéje, egyik dudokabb, mint a másik.

Legjobban a kis borjakat szerettük, ahogy nyurga lábakkal szaladtak terjedelmes anyjuk mellett, friss, göndör szőrük fényesen csillogott a rosszul öltözött asszonyságok gyülekezetében. Nyakukban a pici rézcsengő üdítően csilingelt a harsány kolompozás-okozta hangzavarban.

Hazafelé a tehenek időnként betévedtek a parókia nyitott kapuján, körbesétálták a fehérre meszelt kövekkel körberakott virágágyást, az öreg diófát a kerti asztallal, megbámulták a házi gyártmányú fa hintát, ahol sokszor fürtökben lógtunk, hisz egész gyereksereg hintázott rajta, máshol nem lévén a faluban játszótér, csak a libaszaros pázsit, sokszor felismertük a hívatlan vendégeket:

— Nézzétek, ez Böske, a Julcsa néni tehene!

— Ez meg Julcsa, a Böske néni tehene — viccelődtünk, míg a marhák bambán méregették a sok gyereket, rázogatták a fülüket és lassan keringtek a kerti körúton, amit a sánta harangozó, Borissza Pista bácsi rendszeresen felsöpört a gallyseprűvel, nehogy kiüssön a gaz, ringatózott alattuk degeszre tömött tőgyük, ellentétes irányban lomha testükkel. Ez a furcsa disszonancia — hozzá a kolomp harmadik irányú mozgása — mindig lebilincselt, mint a Dun izgalmas vízfelszíne, mikor egy forgónál a gőzhajó hullámai összeütköznek a szélkorbácsolta víztarajokkal, amitől szabályos hullámszobrok keletkeztek, majd elmúltak — mint egy performance —, mert a reggeli és esti csordajárás között még két fontos elfoglaltságunk akadt: minden délelőtt és délután lerohantunk a Dunára, integetni a hajóknak és teli torokkal biztattuk őket a partról:

— Hajrá Kossuth, hajrá Kossuth! — vagy — hajrá Táncsics, hajrá Rákóczi! — ez a három gőzhajó járt akkoriban.

Válaszként hatalmasat tülkölt a fehér kémény, kifújta a gőzt, hogy zengett belé a völgy, mintha megköszönné a biztatást, az utasok meg nevetve visszaintegettek a tetőteraszról, ahol limonádéjukat kavargatva üldögéltek. Így legalább ezt a három történelmi nagyságot megtanultuk már óvodás korban, a nagyobbak meséltek róluk. Aztán futottunk vissza, el ne mulasszuk a hazatérő csordát.

A hozzánk tévedt tehenek sose találták meg a kijáratot, úgy kellett hajtani őket:

— Ne te, ne, hajts ki, hajts! — üvöltöttük kórusban, ahogy a tehénpásztortól hallottuk a vezényszavakat.  

Máskor bátyámék a barátokkal ráugráltak a csorda utolsó állataira, disznókra, kecskékre, bárányokra, néha a tehenekre is; versenyeztek, kit visznek messzebb. Szegények rohantak végig a falun a rakoncátlan terhekkel, a csengők, kolompok eszeveszetten hirdették a hadiállapotot, míg levetették őket valamelyik útszéli árokba, és így megzavarva a beidegződött útvonalat, más portán kötöttek ki, bemenekültek az első nyitott nagykapun, amiből mindig nagy ribillió kerekedett. A gazdák futkoshattak faluszerte jószágaik után, mások meg tanakodtak, kié a tehén, melyik istállóból való, hova hajtsa? Aztán csak kitessékelték a nagykapun, hátha hazatalál.

 

Nyaranta odajárunk a festőtáborosaimmal, el nem mulasztanánk a csordát, belefestjük őket a tájba, ahogy békésen legelésznek a réten, visszaidézve egy letűnt kort, amikor az emberek még közösségben éltek, bár mára már alig maradt néhány tehén, és a pásztor, azóta biciklivel jár a nyomukban.

 

 

bora napfény
9 év Nincs Komment

@font-face { font-family: “Times New Roman”; }@font-face { font-family: “TimesNewRomanPSMT”; }p.MsoNormal, li.MsoNormal, div.MsoNormal { margin: 0cm 0cm 0.0001pt; font-size: 12pt; font-family: “Times New Roman”; }table.MsoNormalTable { font-size: 10pt; font-family: “Times New Roman”; }div.Section1 { page: Section1; }

      

 

 

 

 

Sz?l?dombok közt zakatol vonatunk fel a hegyre,

égre tekint ez a föld, döfködi szálfa karó.

?si ligúr szellem, s erkölcs keveredve a mával,

templomi orgona hív, elhagyatott temet?k.

Sziklás tengere partján ámul, néz a turista,

távcsöve lencséjén mozdul a gazda, s a kéz:

teste kinyíló bicska, a légben tartva egyensúlyt,

keskeny földteraszon éppen el?rehajol,

permetcs?vel eléri az alsó szinten a t?két

– ?skori mozdulat és korszerü permetez? –

óbora napfény íze a szádban, t?z a kebelben,

gond?z? a ned?, tudd,vele mennyi a gond:

míg kortyintod a hegy vérét és b? adományát,

képzeld, mívese mint hajlik a t?ke fölé…

Hányszor mássza a sziklán kígyózó kicsi földjét,

sz?leje szintjeit és lelket is adva belé,

hányszor is áll szemben zivatarral, nap melegével,

míg lenn zúgva a mély inti az arra men?t:

meddig a mámor, meddig mézzel, borral az élet?

Föld és kor terem-é benned krisztusi vért?

—————————————————————————-

Egészen az utolsóig hibátlan disztichonok, az utolsóban elszúrtad a pentametert, a pentameter utolsó két lába tabu, te helyettesítettél. 

A ritmussal tehát csak egy  egészen kicsi, könnyen javítható probléma van. 

Annál nagyobb gond, hogy a ritmust néhol ismétlésekkel, helyesírási hibával állítod el?. Egyes nézetek szerint szabad pl. korszerüt írni a korszer? helyett, de meg kívánom jegyezni, amikor eleink így operáltak, még nem létezett helyesírási szabályzat. Ma már létezik. Ha a szerz? másképp nem tudja megoldani, akkor nem tud id?mértékes verset írni. Biztosan meg tudod oldani. 

Az ?skorit is kéretik cserélni, a kifejezés pongyola, az ?skorban aligha sz?lészkedtek az emberek. 

Az utolsó pentameter javítása után, szóismétlés és helyesírási hiba nélkül visszavárjuk. 

 

 

10 év 9 komment

*

 

 

 

— Nem akartam ötödik lábost, tízedik paplant adni nászajándékba — mondta nővérem az esküvőnkön — inkább befizettem nektek egy prágai útra. Brünnben is rendeltem szobát két éjszakára, hogy meg tudjátok nézni Spielberg várát, ahol Kazinczy raboskodott. Prágában feltétlenül nézzétek meg a várat a spanyol csarnokkal, meg a Hradzsint, a a Szent Vitus freskóit, az Orlojt az óránként kisétáló apostolokkal, a  csillagászati óra a Nap, a Hold és a csillagok mozgását mutatja a Föld körül; gondoljátok el, valóságos csoda még ma is, hát még akkoriban; aztán nézzétek meg a Vencel teret, ami régen lópiac volt, a Moldvát a Károly hiddal, a tizennegyedik században épült, helyes kis tornya van, fel lehet menni, ki ne hagyjátok! Összeállítok nektek egy heti programot, le ne maradjatok semmiről.

Örültünk a váratlan ajándéknak, lázasan készülődtünk az útra. Egy nászutunk ugyan már volt, de az csoportosra sikeredett, mert összecsúszott egy előzőleg tervezett biciklitúrával, na, de itt legalább kettesben lehetünk…

Közeledett az indulás időpontja, de párom útlevele még sehol. Ahogy fogytak a napok, egyre nőtt bennem a nyugtalanság, de őt semmi nem mozdította ki megszokott nyugalmából:

— Megjön, mire kell, kár izgulni — mondta mosolyogva.       

De csak nem jött. Arra gondoltunk, hogy a katonaság lehet az oka. A Műegyetem előtt előfelvételisként ugyanis ütegírnokként szolgált, végül őrmesteri rangban szerelt le. Akkoriban katonáéknál minden hadititoknak számított. Talán attól tartottak, hogy Prágában kifecseg valami infót a Hradzsin madarainak, vagy a Moldva halainak…

Vonatindulás előtt egy héttel már nem bírtam tovább, levelet írtam a Hadkiegészítő Parancsnokságnak, persze nem jött válasz, hát betelefonáltam. Egy kimért hang közölte, hogy férjem katonai szolgálata miatt tartották vissza az útlevelet, felül kell bírálni a kérvényét. Később, mikor a maradék hét hónapot töltötte a diósgyőri Gépgyárban, ami valójában titkos hadiüzem volt, nem engedték, hogy a tisztek beszéljenek vele, semmi információt nem adtak neki, a szerkesztésről ki volt zárva, holott előzőleg éppen szerkesztésen dolgozott, mint tervezőmérnök, csendes, zárkózott, de mindenre figyelő típus, ráadásul sötét szemüvegben — egyértelműen kiderült, hogy kémnek hitték.

Mit volt mit tenni, hogy ne vesszen el a foglalás, nővéremmel mentünk nászútra.

Neki már volt némi gyakorlata ebben, előzőleg ugyanis a sógornőmet nászutaztatta, mert a bátyám kiment Kanadába, előtte még gyorsan megtartották a polgári esküvőt (nehogy kint maradjon a vőlegény a bátyjánál), az utazás utánra halasztva a templomit. Hogy ne búslakodjon egyedül az ifjú ara, nővérem kárpótlásul elvitte az őrségbe.

Prágában a recepciós hölgy igen furcsán méregetett minket, hogy mi foglaljuk el a hotel egyetlen nászutas lakosztályát, hiába magyaráztuk kézzel-lábbal, hogy testvérek vagyunk, nézze a hasonlóságot, csak a férjem nem kapott útlevelet, de a gyanú, gyanú maradt. Sokatmondó tekintetek kísérték minden léptünket, a vendégek elhúzódtak a távolabbi asztalokhoz.

Beléptünk a nászutas lakosztályba. Puncsszínű falak hatalmas rózsákkal, fehér stukkókkal, baldachinos ágy, selyem flitteres, szív alakú, fidres-fodros párnácskákkal, épp csak a cukormáz hiányzott róluk. Mintha egy esküvői torta közepébe cseppentünk volna, mindent édes tejszínhab borított. Egyszerre jutottak eszünkbe a gyerekkori párnacsaták, amikor a gyerekszobában valamelyikünk elkezdte, aztán mind a hatan beszálltunk, hajigáltuk a párnákat — egyre hevesebben —, szálltak a tollpihék a levegőben, kavarogtak, mint szélviharban a baromfiudvaron, a fehér madeirás párnaszélek úgy verdestek, mint az első repülést próbálgató csirkeszárnyak.

Most is röpködött a sok flitter, mint valami életre kelt lepkegyűjtemény, suhogott a selyem, libbentek a  pántlikák, tompán puffantak a puncsszínű rózsákon, már amikor sikerült félreugrani, aztán lehuppantunk a fodrokkal agyondíszített nászágyra, és csak nevettünk, nevettünk, ilyen nászút se terem minden bokorban.

Másnap találkoztunk két erdélyi fiúval, éppen szállást kerestek. Mellettünk volt egy üres szoba, beköltöztek, így aztán együtt ismerkedtünk a várossal. Nekünk volt útikönyvünk, térképünk, nővérem remek idegenvezető, ők viszont teljesen készületlenül érkeztek. Sokat meséltek a kisebbségi sorsról, az elnyomó gépezet mindent át meg átszövő hálózatáról. Hát, besúgó hálózat az nálunk is volt bőven.

A Károly-hídon fel akartunk menni a toronyba. Egy szakállas, kissé görnyedt hátú harmincas férfi ült bent a pici fülkében, ő árulta a jegyeket. Mögötte a falon néhány festett címer, mint megtudtuk, ő készítette őket, egy kis mellékes. Fürkészőn nézett ki a könyvhalmaz mögül. Felfigyelt a beszédünkre.

 — Magyarok vagytok? — kérdezte. — Én csak most tanulok magyarul. Inkább beszéljünk más nyelven — mondta, és felsorolt hat nyelvet, válasszunk…

— Németh László drámáit nagyon sokra tartom — mondta végül hol németül, hol angolul, ki ezt, ki azt értette inkább —, de a regényeit is nagyon szeretem — és felsorolt negyven könyvcímet tőle… Mi a harmadát sem ismertük. Aztán a fiúkhoz fordult:

— Honnan jöttetek?

— Erdélyből.

— Melyik városból?

— Úgysem ismered.

— Az nem olyan biztos…

— Csikszeredáról — mondta a biológus hallgató. 

— Áll még a Mikó-vár? — és már sorolta is a város nevezetességeit.

— És te? — fordult a fizika szakos fiúhoz.

— Kolozsvári vagyok.

— Megvan még a Mátyás-szobor? És a Farkas utcai templom?

Kiderült, ismerte az összes erdélyi várost, a marosvásárhelyi Teleki Tékától a kolozsvári Házsongárdi temetőn át a székelyudvarhelyi vár rondellájáig, az aradi tizenhárom elhanyagolt, tönkretett emlékmővéig mindent, ismerte a magyar irodalmat, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, persze Adyt is.

Filozófia-szakos volt, de Dubcsek idejében, 68-ban részt vett a Bársonyos Forradalomban, így aztán kicsapták az ország összes egyeteméről. Mi is bevonultunk ellenük, szovjet nyomásra persze. Egy ötvenhatos forradalom  után… A nemzet legnagyobb szégyene. Ezt is tudta. Mindent tudott.

— És ti? — fordult hozzánk.

— Mi egy kis faluban nőttünk föl a Dunakanyarban, a Szentendrei szigeten…

— Melyik falu, mert négy van a szigeten, ha jól tudom.

Most már tényleg kezdett leesni az állunk.

— Kisoroszi, ott lelkész az édesapánk.

—Ja, tudom, a sziget csücskén, ahol a Kis- és a Nagy-Duna találkozik. Gyönyörő hely, ismerem. Két hét múlva meglátogatlak titeket a menyasszonyommal. Lehet, hogy megkérjük édesapátokat, hogy ott eskessen minket, abban a helyes klasszicista templomban…

Csak fény derült a titkokra, miért tud ennyit a kultúránkról. A menyasszonya pesti lány volt, így rendszeresen jött Magyarországra, széles baráti körét részben magyar értelmiségiek tették ki. Hazatérésünk után két héttel valóban beállítottak mind a ketten a kisoroszi parókiára, nem volt nehéz megtalálniuk a református templom mellett.

De visszatérve Prágára, munka után találkoztunk a híd tornyánál, elmentünk mindnyájan várost nézni, de nemcsak a turista-nevezetességeket kerestük fel, hanem elvitt olyan helyekre, amiről nem írnak az útikönyvek, amit csak egy igazi prágai értelmiségi tud; pl. elvitt egy sörözőbe, ahol összegyűlt esténként a cseh hivatalos kultúra föld alatti ellenzéke, hatalmas viták, beszélgetések színhelye volt ez az árkádos, középkori kocsma, az igazán fontos dolgok itt dőltek el, nem a kifényezett politikai napvilágon…

Az erdélyi srácok megtanították nekünk a székely himnuszt. Akkoriban itthon nem volt olyan közismert, mint most. Egész lassan, nagyon halkan énekelték, szent áhítattal. Megszokták, hogy otthon a szekuritate miatt csak a legnagyobb titokban lehetett énekelni, nehogy besúgja őket valaki, de azért mindig elénekelték, mikor összejöttek, hiszen az elnyomott magyarság összetartozását fejezte ki.

Brünnbe már nélkülük mentünk.

Mire a szállásunkra értünk, megjelent a férjem, aki időközben mégis megkapta az útlevelet. Talán esdeklő közbenjárásom is segített, a tisztek is voltak nászúton valamikor…

Hármasban néztük meg Spielberg várát, Kazinczy celláját, aztán a Kapucinus templomban a mumifikált tetemeket, szerzeteseket, nemes családokat, bár reál beállítottságú páromat főleg a várbörtön szellőzőrendszere, a levegő cirkulációja érdekelte, minthogy áramlástechnika szakágon végzett: Hogy tudtak ilyen tökéletesen mumifikálódni a halottak, ha nem használtak semmi tartósítószertő

Összességében ez a nászút is ragyogóan sikerült, ráadásul a házasélet ismeretlen útjaira egy gyakorló idegenvezetőt is kaptunk…

 

10 év 11 komment

*

 

 

 

A Reformáció ünnepére készültünk. Fülledt meleg volt, a vénasszonyok nyara abban az évben október végéig kitartott. Nyitva hagyták a presbiterek a Cintérium felőli ajtót, hadd szellőzzön a templom, még elalszanak a hívek.

Az úrasztala megterítve, úrvacsorás istentiszteletre készültünk, a kenyér és bor, a két szín alatti úrvacsoraosztás a református hagyományoknak megfelelően szőlővel, kehellyel, kenyérrel hímzett terítővel letakarva várta az áhítatos híveket, nem hagyva kételyt, mi rejtőzik a lepel alatt, hadd készüljenek fel lélekben az évfordulóra.

Apu már lejött a szószékről, állt az úrasztal előtt, épp kezdte volna az úrvacsoraosztás liturgiáját, mi meg énekeltünk: „Az Isten bárányára letészem bűnöm én…”, mikor besétált Csikasz, a helyi tanárbarátunk zsömle színű kutyája, aki nálunk lakott, mikor Anti elutazott, éjjel-nappal ápoltuk, mikor szopornyicás lett, de amúgy is mindennapos vendég volt a parókián gazdájával együtt. Megállt a letakart asztal előtt és áhítattal nézte aput, ahogy fekete palástjában készül felemelni a terítőt, hogy Isten kegyelmét ismét átérezzük, Jézus áldozatát, testét és vérét a kenyérrel és a borral megidézhessük.

A kutya állt, merően nézte a lelkészt, mint az első az úrvacsorás sorban, szent áhítattal.

— Csikasz, menj ki — szólt rá apu, de a kutya nem mozdult. Lelépve a dobogóról megtolta hátulról, hátha a kezdő sebesség beindítja:

— Csikasz, menj haza! — De az eb tántoríthatatlanul állt, és készült az úrvacsora szentségét magához venni. Erre az erőskezű lelkész megragadta a nyakbőrénél fogva és kivezette a templomból, becsukta a Cintérium ajtaját és folytatta az úrvacsoraosztást, mintha mi sem történt volna.

Egy hétre rá, november hetedikén ki kellett tenni a közintézményekre a nemzeti és vörös zászlót. Az iskola kerítésén volt a zászlórúd, lengett a szélben a két lobogó, szikrázóan sütött a nap, az erős megvilágításban a vörös szín még inkább irritálta a magyar lelket, hát még a kutyáét. Csikasz, a hű eb elkísérte gazdáját az iskolába, és amíg várakozott, fel-felugrált a szélben lengedező vörös lepel után, és minden ugrásnál kiharapott belőle egy darabkát. A tanítás végére a kétharmada hiányzott. Ha ember rongálta volna meg a szovjet zászlót, azonnal lecsapott volna rá a karhatalom, de a faluban mindenki ismerte, szerette a tanárt, hát csak megrótta az igazgató, és persze meg kellett vennie az új zászlót. 56-ban két évet húzott le a MUPAÉRT (munkás, paraszt, értelmiségi) üdülőben, ahogy viccesen nevezte a börtönt, nem ellenkezhetett. Az iskolából egyenesen hozzánk jött, nevetve mesélte a történetet:

— Látod, Jóskám, mit tettél? Elüldözted szegény kutyámat a reformációs istentiszteletről, hát most ideológiai túlfűtöttségében úrvacsora helyett vörös zászlóval táplálkozik…

 

B.Tóth Klári Szerző még nincsenek barátai.
Minden szerző, lektor, adminisztrátor csoportja.