H.Pulai Éva : Látogatás – Irodalmi Jelen 4

Helyszíni a Retusm?helyb?l 4. – Az álomvadász

 

 

Mindenki járt már más irodalmi oldalakon, vagy csak olvasni, vagy mert ott is jelennek meg munkái. Most az egész Héttornyot hívjuk, jöjjön, nézzünk be más alkotóm?helyek munkáiba. Kezdjük utunkat az Irodalmi Jelennel.

    A legtöbb oldalon szerkeszt?k nézik át az írásokat, és döntik el – ugyanúgy, mint itt, a Héttoronyban -, hogy felkerül-e egy m?, vagy sem, az olvasók elé.

    Az Irodalmi Jelen szerkeszt?je, Onagy Zoltán, láthatóan is megmutatja egy pályázat alkalmával beérkezett munkákon, hogyan is dolgozik egy retus?r. De én többet is látok a javításokban, megjegyzésekben. Elgondolkodhatunk, egy olvasó miként értelmezheti írásunkat, át tudjuk-e neki adni a gondolatainkat, ha csak nem magunknak írunk.

 

 

 

Bevallom, nem vallom, a szerz? levele érkeztét követ?en er?sen gondolkoznom kellett, melyik is a két írás. Nem emlékeztem rájuk a cím fel?l. El?keresve aztán már igen. Jó kis tárcanovella. De ezen túl aztán semmi. Tárca, amit az ember hümmögve elolvas a reggeli kávé mellé, és elfelejti. A tárca és a novella lényegi különbsége, hogy a tárca az „eladhatóság” fel?l, a novella a valóság fel?l íródik. Amíg a tárca azzal, hogy általánosít, egyszerre semlegesít is, a novella az egyedi fel?l karakterizál, messzir?l felismerhet? kontúrokkal rajzolja a választott alanyt, esetet.

 

43 / Az álomvadász
 

Sok év telt el azóta, de az öreg szavai még mindig visszhangoztak a fülében:
– Ha nem vigyázol, fiam, a végén teljesülnek az álmaid! – mondogatta neki halál komolyan valahányszor összefutottak.
Persze akkor nem értette, mit is akar közölni vele. Kicsit talán bolondnak is tartotta volna, ha szemében nem fedezi fel azt a furcsa csillogást, s arcán nem látja kirajzolódni azt a keserédes, élettapasztalatoktól átitatott bölcs mosolyt, amely semmiképp sem engedte, hogy levonja eme hirtelen következtetést.
Ennek ellenére nem értette, miért rossz az, ha az ember eléri, amit szeretne? Hiszen egy életen át azért küzdünk, hogy megvalósítsuk álmainkat, terveinket. Akkor pedig miért kellene óvakodnunk attól, amire vágyunk?
Túl nagy jelent?séget nem tulajdonított a fura mondatnak, viszont nem is tudta kitörölni emlékezetéb?l. Az intelem mindig ott motoszkált agyában, gondolatai között bolyongott, végigkísérve ?t egész életén. Csak kés?bb, ahogy kezdett el?rehaladni a korral, értette lassan meg, hogy mit is jelent tulajdonképpen az a mondat. El?ször akkor hasított tudatába a bölcsesség igaza, amikor úgy húsz év elteltével sikerült megvalósítania gyermekkori álmát. Azt az álmot, amit már rég el is temetett magában, csak aztán a körülmények szerencsés(?) egybeesése folytán mégiscsak teljesült: újságíró lett, felvették a megyei laphoz.
Az elején úgy érezte, révbe ért, megfogta az Isten lábát. Csakhogy egy id? után a kép, amit önmagában az újságírásról festett, megfakult, majdhogynem szertefoszlott. Be kellett látnia, hogy az újságírói munka nem éppen olyan, mint ahogy azt korábban elképzelte. Legjobban az dühítette, hogy t?le többé-kevésbé független okokból egyáltalán nem volt annyira könny? az igazságot szolgálnia. Számos körülményt figyelembe kellett vennie, amikor papírra vetette gondolatait, s bár feletteseit?l szabadkezet kapott, mégis megmagyarázhatatlan bels? és küls? korlátok gátolták meg abban, hogy úgy dolgozzon, ahogy korábban megálmodta. Kicsit bánta is, hogy egyáltalán belevágott az egészbe, de már nem tehetett semmit. Sodródott a mindennapok árjával egy számára meghatározhatatlan, azonosíthatatlan, felfedhetetlen végkifejlet irányába. Ugyanakkor sejtette, érezte, hogy a végállomás egészen biztosan nem az, amit általában az emberek életcélnak neveznek.
Kezdetben úgy vélte, ha nem teljesült volna gyermekkori álma, agyában, szívében talán mindörökre megmarad az a gyönyör? elképzelés a mesterségek mesterségér?l. Kés?bb aztán arra is rájött, hogy hiába választ más foglalkozást, más álmot, többé nem térhet ki az el?l, amit akár sorsnak is nevezhetünk. Megértette azt is, amit az öreg akkor mondott, amikor addig féltve ?rzött álmát elmesélte neki:
– Vésd az eszedbe, fiam, ami az újságban megjelenik, az mind csak reklám. Semmi több. Az igazán lényeges dolgokat nem közli az újság.
Annakidején ezt sem értette, akárcsak a mindig visszatér? intelmet. De megragadt benne, hordozta magában annyi más, akkor feleslegesnek hitt szellemi kacattal együtt.
“Ha nem vigyázol, fiam, a végén teljesülnek az álmaid!” – csengtek vissza minduntalan az öreg szavai, s most már valós értelmükben. Sokszor csak ült a számítógép el?tt, és közben azon morfondírozott, hogy miért is nem próbálta meg korábban felfogni a mondat jelentését. Akkor talán megóvhatta volna magát a csalódástól.
Attól a pillanattól kezdve, hogy ez tudatosult benne, többé nem sz?tt álmokat, nem t?zött ki maga elé célokat. Csak élt egyik napról a másikra, s tervezni is csak nagyon rövid távra tervezett. Nem akart újra csalódni, újra az általa kitalált csúcsra jutni. Most már tudta, hogy odafentr?l nem is olyan szép a kilátás, s ez aztán arra csábítja az embert, hogy újabb hamis, de általa valódinak hitt csúcsok felé vágyjon. Szeme, szíve, lelke, agya ennek a vágynak lesz a rabja. Olyan mókuskerék ez, amib?l nem lehet kilépni, mert genetikailag úgy vagyunk kódolva, hogy ne is akarjunk kilépni. Kényelmesebbnek, s talán biztonságosabbnak is tartjuk helyben róni a köröket, mint megbékélni önmagunkkal, sorsunkkal. Emberi természetünkb?l fakadóan vagyunk ilyenek. Pedig de szépek is az álmok! Igaz, csak addig, amíg álmok maradnak.
Azon a délutánon is ezeken a megválaszolhatatlan kérdéseken rágódott. Gondolatai szinte hermetikusan elzárták a külvilágtól, jóformán azt sem tudta, hogy jutott ki a temet?be. Rég volt már az öreg nyugvóhelyénél, ezért nem is csodálkozott azon, hogy a sírt ellepte a gaz. Szégyellte magát hanyagságáért, legszívesebben haza rohant volna, nehogy véletlenül valamelyik ismer?se hirtelen ráköszönjön. Aztán mégis er?t vett magán, és gyomlálni kezdett, elvégre a friss virágot mégsem tehette a rendezetlen sírra.
Amíg dolgozott, akaratlanul is felidézte az öreg vonásait, gesztusait, szavait. Emlékezett… Dolga végeztével még egy imát is elmormolt bajusza alatt, majd tovább merengve bámult a semmibe. Hosszú percek, talán órák teltek el így. Csak a h?vösebbre forduló szél tudta kizökkenteni gondolatai világából. Szívesen maradt volna még, de kezdett fázni, s belátta, ideje haza menni.
Indultában végigsimította kezével a fejfát.
– Nyugodj békében, öreg! Te már minden álmodat levadásztad… Nekem még van egy kis dolgom… – mondta halkan, hangjában csipetnyi iróniával, majd elindult a lenyugvó nap irányába.

 
   Jelige: GUNU 5 pont
   Tipikus zsurnáltárca. Nem szól semmir?l, de azt gyakorlottan, mondatot mondatba sz?ve adja el?. A nyolcvanas években, amikor minden napilap – kötelez? jelleggel, parancsszóra –   m?ködtetett tárcarovatot, pénzkereseti szándékkal százával írtam hasonlókat. Valamennyi hétköznapi téma alkalmas rá, hogy tárca szülessen bel?le, és ha az íróban addigra elkészült a tárcagyárat hangoló síndarab, amit megkongatva az írás ideje alatt azonos tónusban szól, minden rendben. A szerkeszt?k szeretik ezeket. Ne legyen bennük semmi veszélyes dolog, sima és kedves legyen, ha szép és pontos, és ha a szerkeszt?knek semmi gondjuk nincs vele, még gratulálnak is, és a szerz?, miután bizonyította, többször képes hasonló akcióra, egy lépéssel följebb kerül a honortáblázaton.
   Novella, mérete szerint, az igaz. Szinte hibátlan szöveg, az is igaz. Alany, állítmány, határozók, jelz?k, ideid?k rendben. Rendes anyag. Nincs is mit jelezni, hiszen kerek, gömböly?. Indul valahonnan, érkezik valahová. A töltelékanyag persze beleszervül, a töltelékbölcsességek jelezhet?k volnának, de nélkülük nem az volna az írás, ami.
   Véleményem szerint erre már lehet építkezni, ha a szerz? írni kíván a továbbiakban, mert az alapok, a nyelv ott a kezében. Csak élni kell, tapasztalatokat szerezni, látni mindent, ami látható, és bé velük a raktárba. Nem tudom, hány éves a szerz?, de ami – most – birtokában van, már lehet gazdálkodni.

   –

   (Azt csak az önmagukat nagyon zseniális zseninek tartó ifjú költ?k képzelik óriási (pattanásos) orcával, hogy bármit kinyomiznak magukból, földre érve veretes irodalommá válik, és ujjongva mutogathatják a nap felé. Ezen utolsó mondat, ha úgy is t?nik, nem GUNU jeligének szól.)

Onagy Zoltán 

 

Legutóbbi módosítás: 2019.09.11. @ 06:40 :: Adminguru
Szerző H.Pulai Éva 1146 Írás
A H. a nevem előtt, csak egy megkülönböztető jel, hogy ne keveredjenek össze a hírösszeállítások a firkáimmal. *Pulai Éva