NORA – II. – 7./1 Fekete balettcipők

Padebure, padebure, demiplie, tendu, demiplie, fondu, écarté, arabesque, sauté, pirouet, éffacé*
A szavak mozdulatokként jelentek meg képzeletemben, izmaim feszüléssel követték. A zárórész. Az én részem. Anyám gyűlölni fogja – nyomasztott a gondolat, és a hányás sem segített különösebben a megkönnyebbülésben.
Lehúztam a vécét, és újraismételtem magamban a lépéseket. Majd a csaphoz léptem. A tükör melletti polcocskán állt az ásványvizem és a tabletta. Egy korttyal kiöblítettem a számat, majd ittam is. Azután belenéztem a tükörbe. A hajam szorosan hátra volt tűzve, a sminkem már órák óta kész volt. Anyám gyűlölni fogja – szorongatott a gondolat. Fekete-ezüst álarcot festettek rám – könny- és hányásállót… –, a ruha fehérben csillogott, de tütü nélkül, na, és a fekete balettcipő volt a csúcsok csúcsa.
Abban az évben, nagyon modern hangulatban volt a táncoktató, és én egyszer sem gondolkoztam el azon, hogy tetszik-e. Hogy nekem tetszik-e, hogy szeretek-e táncolni. Másra sem bírtam gondolni, mint arra, hogy anyám majd mit szól hozzá. És most biztosra vettem, hogy az évzáró előadás után kirúgatja a tanárt. Neki a klasszikus balett a fehér tütüt jelentette, és pont.
Kezdtem egyre idegesebb lenni. Ha már a külsőmet gyűlölni fogja, esély sem volt arra, hogy a mozdulataimba ne kössön bele. Nagyon féltem. A balett az a tánc, ahol a mozgás légies könnyedsége ötvöződik a precizitással. Egyikre sem tartottam képesnek magam abban a pillanatban. Görcsös voltam, fájtak az ízületeim. Az évzáró-bemutató előtti napokban gyulladásig gyakoroltunk. Bevettem a tablettát, és mennem kellett, nemsokára kezdődött a show…
A mellékhelyiségből kilépve, Ádámba botlottam. A színpadhoz tartozó, kis folyosón ácsorogtunk. Meg is lepődtem, hogy talált meg, de biztos mondták neki a többiek, épp hol hányok a parától. Amint meglátott, elhűlt az arca a csodálattól.
– Hű, gyönyörű vagy!
Már a csillogó pánt nélküli szaténruha is rajtam volt, és a csillámporos, fekete harisnya, csak a balettcipőm várt a színpadon.
Nem örültem a bátyámnak, mert jelenléte biztosított arról, hogy a szüleim is megérkeztek. Egy szőlőcukros zacskóval lépett hozzám.
– Ádi, rosszul vagyok. Mi van, ha megrezzen valamelyik mozdulatom? Mi van, ha nem bírom végigcsinálni? Mi van, ha meghalok közben?
– Vegyél! – dugta elém a cukrot.
– Most tényleg nem megy! – utasítottam el. Nyugtatólag megérintette a csuklómat, majd maga felé fordította a kezem.
– Miért vagy ilyen forró? – kérdezte, majd a smink fölötti részen, egészen a hajamnál, megérintette a homlokom. – Szerintem lázas vagy – közölte.
– Nem! – nyávogtam. – Csak az anyagcsere gyorsító… – vágtam rá. Ádám szeme kikerekedett.
– Hogy mi? Mi a fenét szedsz, Norci?
– Jaj, Ádám, hagyjál békén a doktorosdival! Azt mondd meg, hol ülnek anyáék! Hova ne nézzek, még csak véletlenül se.
Ádám jó pár másodpercig bámult, mélyre mászott az álarcom alá, de az vízhatlanul Ádám-biztos is volt.
– Mit gondolsz, hol?! Középen, középen…
– Nagyszerű, örülök – morogtam. Abban a percben szívből gyűlöltem a táncot, hogy én kaptam a főszerepet. Utáltam az életet, az egész elcseszett világot.
Ádi viszont ügyet sem vetve önmarcangoló hangulatomra, hirtelen szélesen elmosolyodott. Szemének színét nem láttam, de még a félhomályban is sejtettem kék csillogását.
– Mi van? – mosolyodtam el én is, furcsa, rajzfilmfigurához illő, ujjongó kedve miatt.
– Norci! Másfél… – kezdte, de hangja megakadt a nagy hangszóró recsegős zaja miatt.
Engem kerestek, még volt egy utolsó megbeszélés a bemelegítés előtt. Szinte láttam anyám arcát a nézőtéren, ahogy gesztenyebarna haja alatt paprikavörössé válik a szégyentől, hogy nem vagyok a helyemen.
Míg hallgattuk a felhívást, mellbe vágott a gondolat: másfél év – Zsoltiról tud valamit!!!
Megszorítottam a karját, és ugrálni kezdtem, mint egy óvodás, és nyaggattam, hogy mondja már gyorsan.
– Másfél óra, királylány! Kapsz másfél órát, hogy ne gondolj rájuk. Táncolj úgy, ahogy más nem tud! Szabadon, fesztelenül – mondta, és magához húzott, hogy megöleljen. – Gyönyörű leszel! – súgta.
Hümmögtem egyet a zakójának, majd otthagytam, hogy a többiekhez siessek. Megdöbbentett az érzés, mennyire lesújtott még most is ez a reménytelen hiány, a tudatlanság, hol van, mit csinál, látom-e még valaha…
És akkor megtorpantam. Megfordultam, Ádi még mindig ott állt vigyorogva.
– Te királylánynak hívtál?! – Olyan vadul rohantam vissza hozzá, hogy az sem érdekelt volna, ha kificamodik a bokám közben. – Mit tudsz? Hol van? Jól van? Itt van?! – vágott belém a remény, és mindenem reszketni kezdett.
Majd újra a hangszóró, ezennel anyám hangjával: „Nora! A helyedre! Azonnal!” – mintha ő lenne a művészeti igazgató, bár még mindig meglepődtem, meddig ért a szüleim keze…
– Norc – kezdte, és arca elkomolyodott. – Meddig kínzod még magad?!
– Akkor meg szemét húzás volt! – köhögtem felé, majd sarkon fordultam.
Minden az én hibám volt. Ha nem rohanok el a hólepte végtelen puszta kellős közepébe, úton a kórház felé, Zsolti soha nem keveredett volna bele az egészbe.
Gyűlöltem magam, ebben a pillanatban mindennél jobban. Talán valóban szép voltam, de mit ér a szépség, ha belül sötétségtől kong a lelkem. Gyűlöltem anyámat, miatta hánytam, miatta hajtottam szét magam, most belülről süketített rikácsoló hangjának emléke.
De már nem féltem tőle. Már az sem érdekelt, hogy apám soha nem néz a színpad felé, tudtam, még így sem fog, hogy enyém a főszerep. Már Ádira sem haragudtam – hiába könyörögtem hónapokon át, hogy árulja el, hol van Zsolti, és mi történt vele. Nem haragudtam már senkire, minden indulat teljesen hiábavalónak tűnt. Éreztem, hogy a sors úgyis újra és újra el fog kapni, hogy kicsavarjon belőlem minden életet.
Már nem féltem az előadástól sem. A bemelegítésem nem volt száz százalékos, ha rajtam múlt volna, ki is hagyom. A tánctanár utolsó intelmeit elengedtem a fülem mellett, és alig vártam már, hogy minden mozdulatomból kisikítson e létgyűlölet.
Hát elkezdődött. A tanár ment ki a színpadra, a többiek a függöny szélénél sertepertéltek, izgatottan sugdolóztak, ahogy a nézőket mustrálták.
– Hé, Norci, milyen gyönyörű az anyukád! – szólt hátra az egyik lány.
– Na, és a tesója?! Odavagyok a tesójáért! Olyan iszonyúan szexi – mondta egy másik.
Nem érdekelt, mit magyaráznak, már az sem érdekelt volna, ha maga a Pápa ül ott, vagy annak égi főnöke. Csalódást éreztem, mély, kiégésbe torkolló, hatalmas lelki fáradságot. Egyre fesztelenebbül néztem a lányokat, mennyire bizonytalanok, mennyire reszketnek. A fiúk valamivel nyugodtabbnak tűntek, de arcukon a sápadtság nem púder volt…
Hirtelen nagy tapsvihar zúdult fent kintről, a tánctanár pedig feszes mosollyal sietett hozzánk hátra. Mellém lépett, miközben a díszletesek beállították a fények színkombinációit: sötétkék és halványsárga. Néhány másodperc múlva, a színpad előtti zenekar játszani kezdte a prológus első ütemeit.
– Norci, innen a pliéket – utasított a tanár, és belemart a csípőmbe.
Bólintottam, bár tudtam, hogy úgysem fogom halálra erőltetni a forgóimat. Azt szerettem volna, ha most az egyszer, kivételesen engem lát a közönség, az emberek, akár tetszik, akár nem. Engem, szabadon. Ha rossz a lábam, akkor lássák azt, de engem lássanak! A szenvedésem, az életfogytig tartó börtönbüntetésem, a kínlódásokkal teli létem.

Szerző Lovász Évi 42 írás
Tizennégy éve csak írok és írok, s én már így maradok... "A világ olyan zsarnok, aki elvárja a hízelgést, hogy kegyesnek mutatkozzék; az igaz művészet azonban önmaga ura, s nem tűri, hogy hízelgő formába kényszerítsék." /Beethoven/

Legyél az első, aki hozzászól

Hagyj üzenetet