dr Bige Szabolcs- : Krajcár Béla a nagyvilágban (I)

Kisgyermek koromból nagyapám alakja ötlik fel előttem. Egyszer megengedték, hogy reggel befeküdjek az ágyába, és ott igyam meg a kávémat.

 

 

Béluci vagyok, azaz Krajcár Béla. A barátaim néha Fillérnek hívnak, de ez azért nem valódi, mert a nevem nem az aprópénzből ered, hanem a Kaiser német szóból, ami tudvalevőleg császárt jelent. Így inkább Császárnak hívhatnának, de ez nekik nem tetszik, mert akkor én uralkodnék rajtuk. Az aprópénzről az jut mindig az eszembe, hogy ha valakit le akartak rázni, azt mondták, kifizettem aprópénzzel.

Kisgyermek koromból nagyapám alakja ötlik fel előttem. Egyszer megengedték, hogy reggel befeküdjek az ágyába, és ott igyam meg a kávémat. Ez volt azonban az első és az utolsó alkalom is, mivel az történt, hogy kiömlött a kávé a dunyhára, amit Piroska, a kis szolgáló duszának nevezett. Nem haragudtak igazán a balesetért, de többet nem engedtek be a nagyapa ágyába. Pedig hogy kívánkoztam! Úgy hittem, ha én is befekhetem oda, nekem is olyan szép nagy bajuszom nő, mint a nagyapámnak. Máig sem értem, hogyan ömlött ki az a kávé, mikor én már akkor rég tudtam csészéből inni, és a kiskanalat is tudtam használni. Igaz, nem szívószál módjára…

— Béluci, mennyi dolgot ad nekem! — fogadott a konyhában Piroska — Most moshatom a duszát!

— Most moshatom, most moshatom — kántáltam, de Piroska meglegyintett egy törlőruhával, így meghúztam magam.

— Mi ez a derendócia? — jött be nagymama.

— Csak beszélgetünk — hárítottam el a szidás lehetőségét.

Nagymamám, Greif Mária kicsi, vékonypénzű asszony volt, de borzasztó szigorú úgy a személyzettel, mint a családjával — különösen a gyerekekkel szemben. Esztergomban született, de a család valahonnan Mannheim környéléről került ide. A nagybajuszú nagyapa abban az időben pelyhedző állú fiatal kadét volt, amikor nagymama éppen hazajött a nevelőintézetből. Sok haszontalan dolgot tanultak ott, de úgy hitték, ezek egy úri kisasszony számára nélkülözhetetlenek. Megtanult pukedlizni, szépen enni, előre köszönni az idősebbeknek, semmitmondó társalgást folytatni, táncolni, ami mind hasznos a tárasági élet szempontjából. Megtanult továbbá hímezni, kézimunkázni, de nem tanult meg sütni-főzni, sepregetni, takarítani. Minek az egy úri lánynak? Abban az időben mindezek igen csak fontosak voltak. Különös tekintettel a társadalmi szokásokra. Alig ékezett haza, a szülei abban igyekeztek, hogy minél hamarabb bemutassák az úri társaságnak. Erre jó alkalmat nyújtott a nemrég divatba jött Anna-bál. Átkocsikázni Füredre hozzátartozott a mulatsághoz. A bálban ott volt a többi között egy karcsú, elegáns, snájdig kadét is, Diószeghy László. Jó táncos hírében állott.

A mi kadétunknak feltűnt a kecsesen mozgó, hófehérbe öltözött ifjú hölgy. Fehér elefántcsont borítású legyezője feltűnést keltett, hiszen Osváth báróné ajándéka volt. Az első bálozó Mária kisasszony megnyerte a báróné tetszését, amit ezzel a feltűnő ajándékkal fejezett ki. Nagymama ma is őrzi fiatal évei emlékeként. Nekem is megmutatta egyszer, amikor jó kedve volt. Ritkán történt meg ilyesmi, mert inkább képzeltem el zupás őrmesternek, mint romantikus fiatal lánynak. Sokat gondolkodom azon, hogy miért mások az emberek, mint amilyen az igazi természetük? Itt van példának okáért Piroska, aki szíve szerint minél hamarabb férjhez menne Mózsihoz, a pakulár fiúhoz, de közben itt mórikálja magát a konyhában, ha véletlenül egy férfiember bekukkant az ajtón. Most, hogy nagymama ránk dörrent behúzta a nyakát, és szaporán neki fogott mosogatni.

— Béluci, kér egy szem cukrot? — fordult felém, miután nagymama kiment.

Azért kedves lány ez a Piroska — gondoltam magamban, de nem szóltam, csak hevesen bólogattam, hogy kérem a cukrot. Ritka jó dolog az a cukor — édes és fehér. Úgy elolvad a szádban, mint a pinty. Hogy a pinty hogy olvad el, azt én nem tudom, mert még kisgyerek vagyok, de így mondják a nagyok, s a kockacukor tényleg hamar elolvad. Ott tartják a kaszten felső polcán, hogy a gyerekek ne érjék el. Tartójául egy fedeles porcelán kehely szolgál. Az is veszélyes tárgy lehet, mert, „ne nyúlj hozzá, eltörik!” — kiáltást váltott ki a felnőttekből, ha feléje nyújtózkodtam.

Nagyapa többet mesélt nekem, mint a többiek, és mikor nagyobb lettem, sok mindent megértettem a vele történtekből.

A cukortartóra azt mondta, pikszis, amin én mindig nagyot kacagtam, s élvezettel ismételgettem.

— Pikszis, pikszis!

— Kacaghatsz, de tudd meg, hogy ez híres herendi porcelán.

— Miről híres? — kotnyeleskedtem.

— A gyár is híres, de ez a pikszis is. Tudod — folytatta Laci nagyapa —, egy egész készlet volt ebből a porcelánból. Nászajándékba kaptuk Osváth bárónétól, aki nekem távoli rokonom. Olyan magyar komaság. Az én nagyapám a báróné nagyapjának a húgát vette feleségül.

Kisgyermek korom emlékei, mint egy reflektorfény világítanak meg egyes embereket — nagymamát, nagyapát, Piroskát és Bácsit. Így nagybetűvel, mintha ez lenne a neve, hiszen mindenki csak így emlegette. Kivéve nagymamát, aki keresztapámnak szólította, és mindig kezet csókolt neki, mikor megérkezett hozzánk, az idegenek Monsignorenek, de nem tudom, ez mit jelent. Földig érő, hosszú, fekete ruhát viselt, amiről sohasem tudtam, hogy szoknya-e vagy kabát. Hetente jött, mindig szombaton, ebéd után. Én ritkán találkoztam vele, mert éppen akkor kellett aludnom, vagy legalább is csendben kuksolni a szobámban.

Ján volt a neve, Ján Zereb, de amikor felvételt nyert a Pázmáneumba, Csikós János néven iratkozott be a szemináriumba. Szülei a báró szolgálatában álltak, az apja volt a majoros gazda és édesanyja, mint majorosné a majorság (szárnyasok) felügyelője a birtokon. Első gyermekük volt Ján. Osváth báró figyelemmel kísérte növekedését, fejlődését. Élénk szemű, fekete fürtű gyerek volt, semmiben nem hasonlított családja többi, szöghajú tagjához. Míg kisebb volt, nem sok vizet zavart és alig tűnt fel, később pedig a kolostorba került az atyákhoz, hogy ők neveljék, s legyen Isten szolgája. Itt megbecsülte magát, szorgalmasan igyekezett minden hasznos tudnivalót elsajátítani. Otthonról ugyan hiányzott a munkáskéz, de a báró óhajával nem akartak szembeszegülni. A páterek megelégedéssel követték a gyerek fejlődését, és időnként tudomására hozták a bárónak, aki felcsillanó szemmel vette tudomásul, hogy a kisfiú milyen szépen énekel, mintha angyalok dalolnának.

Később az apát úr a bárónak levelet írt, értesítvén a fiú előmeneteléről és kilátásairól.

„A reánk bízott gyermek meglepő haladást ért el a mathesis, a latin nyelv és az ének-zene ismeretében. Ezekben három év alatt utolérte a mestereit, sőt a latin nyelv elsajátításában túl is haladta. Ma már eredetiben olvassa a klasszikus és későbbi auktorokat. Kedvenc olvasmánya Legenda Aurea. Az iskolánk szerény lehetőségei nem elegendőek e fiatal lélek további oktatásához. Ha szabad ajánlanom, Bécs nagyhírű szemináriuma lenne erre megfelelő. Elhatározásában, Báró Úr, vezesse Önt a Szent Lélek kegyelme!” — írta méltóságos Pelbárt apát.

Így aztán a nagyhírű Pázmáneum diákja lett, és jóformán elszakadt otthonától. Eddig se sokszor látogatta szüleit, most még annyira sem, hiszen innen nem volt könnyű hazautazni. Időbe és pénzbe került, nem számítva a törődést, fáradtságot. Édesanyja, ameddig a kolostorban élt, időnként meglátogatta feltarisznyálva hazai falatokkal, s hírekkel. Apja egyszer sem vette magának a fáradtságot, hogy felkeresse. Mintha orrolt volna rá valamiért. „Kakukkfióka” — motyogta magában, de hangosan nem merte kimondani, hisz messze ér a báró keze. „Az anyja bezzeg pátyolgatja. Hord neki. Pedig kap ott a csuhásoktól eleget enni!” — folytatta a morfondírozást. „Most meg még el is küldik a nagyvilágba. Legalább nem látom többé a szúrós tekintetét!”

Munkás évek következtek Csikós János részére. A munka természetesen tanulást jelentett. Eredményekben gazdag tanulást — négy helyett három év alatt szerezte meg a „babérkoszorút”, s lett így baccalaureus. Mint ilyen taníthatott már az alsóbb osztályokban, és kereshetett kevés pénzt is, amivel pótolhatta a kegyes báró által folyósított segélyt — a tovább tanulás mellett. A magister fokozatot is hamarabb érte el kortársainál. A szorgalom és tehetség eredménye! Ekkor került sor a pappá szentelésére is. Ezek után került egy bácskai plébániára, ahol egy évig szolgált, majd meghívást kapott az érseki iskolába, mint a latin és német nyelv tanára. Az út innen Esztergomba vezetett, mint hitoktató kapott feladatott a tanítóképzőbe, ami mellé egy peremkerületi plébánia stalluma is járt. Anyagi függetlenségét biztosította a plébánia jövedelme, és lehetőséget a hittudományi tanulmányai további folytatására.

 

Az idegenek Monsignorenek hívták, de nem tudtam, ez mit jelent. Földig érő, hosszú, fekete ruhát viselt, amiről sohasem tudtam, hogy szoknya-e vagy kabát. A Bácsi. Így nagybetűvel, mintha ez lenne a neve, hiszen mindenki csak így emlegette a családban. Kivéve nagymamát, aki keresztapámnak szólította, és mindig kezet csókolt neki, mikor megérkezett hozzánk.

 

 

Legutóbb szerkesztette - dr Bige Szabolcs-
Szerző dr Bige Szabolcs- 603 Írás
Teljes nevem Bige Szabolcs Csaba. Orvos vagyok, nyugdíjas, Marosvásárhelyen végeztem 1960-ban. Most Olaszországban élek.