Vandra Attila : Melletlen nők országa 2. Az apa kiléte bizonytalan

Árjánész perzsa herceg bosszúból meggyalázza Dul jász törzsfő feleségét. Vajon az áldozat és férje hogyan dolgozzák fel a megalázást?

 

Napokba telt, mire Osza el tudta viselni férje érintését. Ölelésről szó sem lehetett. Már akkor is összerezzent, ha véletlenül értek egymáshoz. Ebben nemcsak a meggyalázás egyre újraéledő emlékei játszottak szerepet, hanem tisztátalannak is érezte magát. Ott dübörögtek lelkében Árjánész szavai: „De tudod, nekem nem kell használt áru!” Annyinak érezte magát: használt árunak… Bűntudatától képtelen volt szabadulni. S mivel tudta, nem lenne képes átadni magát férjének, csalódást is félt okozni neki, pedig lelke mélyén érezte, a férfi számára talán ez lenne a megnyugvás, az ő ölelése.

A férfiban vegyes érzelmek dúltak. Ahányszor meglátta Oszát, újra és újra felidéződött tehetetlen harca béklyói ellen, miközben a szándékosan nyitva hagyott ajtón kiszűrődő neszeket végig kellett hallgatnia. Eleinte egyértelmű, hogy csatározás folyt bent, s győzött a túlerő, de a női lihegés a végén vajon a küzdelemben kifulladt asszony hangja volt, vagy a nőé, aki az üzekedés végére átadta magát a férfinak… Miközben felesége reakcióiból az állandó elutasítást érezte, óvakodott újra és újra felkavarni, és aztán tehetetlenül nézni fel-feltörő zokogását, ugyanakkor szerette volna megvigasztalni. Tudta, bár férfiúi kötelessége lenne, képtelen enyhíteni asszonya fájdalmát, s ez ismételten megfutamodásra késztette. Talán e hangulatban férfiként is megbukna… Egy menekülése volt, a közügyek: újraszervezni a jász törzset.

Kétségbeesetten ügyeltek mindketten, hogy a legkisebb utalást is kerüljék a köztük falat emelő témával kapcsolatban. Legalább gyermekeire ne hatott volna ki az áldatlan hangulat. Hiába igyekeztek mindketten görcsösen takarni a köztük levő feszültséget, a gyermeki kényes kérdések záporoztak, súlyosbítva a helyzetet. Amikor egyik nap a házba lépve Dul ikerkislányait édesanyjuk ölében találta, s hárman mintegy egymásra találva sírtak egymásba csimpaszkodva, ismét leforrázva hátrált ki. Újra megbukott.

Húgával ment szembe. Hur szemében első pillanatban vád lobbant, majd néhány pillanat múlva a bűntudatosan elforduló, lélekben magába roskadó bátyja után lépett, s hátulról átölelte. Dul megrázkódott, s megpróbálta lefejteni magáról az őt fogva tartó női kart, de az vaskapocsként ölelte át. Végül feladta.

— Legyen bátorságod sírni! — szólt rá a nő. — Azt hiszed, a dulát nemzetség nem látja, hogy benned minden vérzik? Melletted álltak, hiszen az ősi törvény ellen döntöttek. De ha folytatod e színjátékot, játszani az erőset, amikor nem vagy az, sorban elpártol mellőled mindenki. Nincs jogod ezt tenni, mert nincs, aki helyedbe lépjen. Gondolj gyermekeidre!

A férfi még egy kísérletet tett a „bilincsből” való szabadulásra, de húga bámulatosan erős asszony volt. Lefejthette volna kezét, de anélkül nem, hogy durva legyen vele. Hirtelen megadta magát, abbahagyva a küzdelmet, s a szelep megnyílt ott a téren, mindenki szeme láttára. Amint Hur megérezte kezén a nedves cseppet, elengedte bátyját. Dul megfordult, körbetekintett a bámészkodókon, majd hálás-könnyes tekintettel húga szemébe nézett. Megszorította kezét köszönetképpen, végül bement a házba, ahol felesége épp bontakozott ki gyermekei öleléséből. Amint meglátta férje könnyáztatta arcát, zokogásban tört ki, és elfordult tőle, nem bírt a férfi szemébe nézni. Dul erőt vett magán és átölelte. Osza szokás szerint megrázkódott, s megpróbált kibújni a férje karjából, de ezúttal a férfi nem engedte el.

— Sírjunk együtt! — szólalt meg fakó hangon a háta mögött.

— Ne… Ne a gyermekek előtt… — keresett az asszony utolsó kibúvót, de a két kislányuk átölelte őket…

— Soha, de soha, semmilyen okból nem foglak elhagyni. Tengir halld szavam!

 

Másnap összehívta a törzs véneit.

— A dulát nemzetség megfogyatkozott, meggyengült. A perzsa adószedők állatainkat elvitték, most amikor a tél közeleg. Alig maradtunk férfiak, akik vadászattal beszerezzük a télire valót. A jász törzs minden nemzetsége hasonló helyzetben van, ha nem is ennyire rosszban, mint mi. A többi alán törzs, aki perzsa fennhatóság alá került, szintén. Tengir! Magasságos Ilah! Légy tanúm, amikor kijelentem, túl tudjuk élni! Jövőre majd újra megjelennek az adószedők, de akkor már tavasszal tudjuk, mi vár ránk, felkészülhetünk rá. Jász férfiak, kik őseink nagyságáról regéltetek a tábortüzeknél! Most mutassátok meg, hogy lesz miről mesélniük unokáitoknak! Jász asszonyok! Most mutassátok meg, hogy tudjátok tartani a lelket és a reményt gyermekeitekben és férjeitekben! Holnaptól minden nyolc évet betöltött fiú fegyverforgatást tanul. Legalább egy órát gyakorol! Egyelőre vadászfegyverekkel! Majd, ha nem éhezünk, mással is. Ha megerősödünk, kivívjuk a szabadságunkat! B’ism Ilah! B’ism Tengir!

Amikor a tanácsnak vége lett, kettesben maradt apósával. Kérdően nézett rá. Ő egy ideje már gondokba merülve hallgatott.

— Kellett a népnek ez a biztatás. De félek, gondolataidat a bosszúvágy tarja fogva, s az nem jó tanácsadó. Ha nem szabadulsz meg tőle, veszélybe sodorhatod népünket.

 

Néhány napig úgy tűnt, kezd múlni a feszültség a családban. Ám egy újabb hét után Osza kezdett ismét feszültté és elutasítóvá válni. Férje hiába faggatta, tagadott, majd másra terelte a beszélgetést, s talált okot, hogy felrójon valamit, ritkábban férjének, gyakrabban a gyermekeknek, rájuk ripakodott, ha kéznél voltak. Egyik nap, amikor kettesben maradtak, Dul hirtelen ráérzett.

— Gyermeket vársz?

Osza válasz helyett sírva rohant ki a házból, szinte elütve édesapját. Amikor apósa belépett a házba, Dul épp hátát a falnak támasztva csúszott lefelé, arcát kezébe temetve, míg földet nem ért. Nem köszöntötte a bejövőt, pedig erre máskor kényesen ügyelt.

Zudak figyelte egy ideig a vejét, majd lánya után nézet hosszan. Végül nagyot sóhajtva, helyeslően bólintott, mintha igazat adna önmagának. Egy ideig nem jutott szóhoz.

— Mondd, én igazi jász vagyok-e? Ha nem, miért lehetek mégis a sámánotok? — tartott hatásszünetet. — Se édesanyám, se az igazi apám nem jász, főleg nem dulát. Osza nagyapja, aki felnevelt, elrabolta édesanyámat, aki már terhes volt velem. Ősi szokást, sőt törvényt szegtek meg a dulátok, amikor továbbra is bizalmat szavaztak neked. De nem ez volt az első eset a nemzetség és a törzs történetében. Jól ismered a másik ősi szokást. A házasságtörő asszony szeretőjét kihívják párbajra. A kakukkfiókát pedig, ahogy világra jön, megölik. Amikor kiderült, hogy édesanyám terhes velem, az akkori sámán, nevelőapám apja azt kérdezte tőle: „Minden dulát felesége nemzetségünk tagja akkor is, ha nem a törzsünkben született. Elhoztad szíve alatt viselt terhével együtt. Kivel csalt meg, hogy megbüntesd, megölve a gyermekét? Elraboltad, mert kellett neked, nem kérdezted tőle, akarja-e. Tiéd!” — tartott rövid szünetet. — Mit vétett Osza ellened? A kakukkfiókát megölheted az ősi szokás szerint. De mondd, magadévá tetted-e a feleséged meggyalázása előtti napokban? Vajon ki a gyermek apja, te, vagy Árjánész? Az idegen fiókát megölheted, de a sajátodat nem.

Dul véget nem érő hallgatást követő mély sóhajtás után szólalt meg.

— Igazad van, ipam. Tavasszal, a vesztes csata után több asszonyunkat meggyalázták a perzsák. Nemsokára megszületnek az akkor nemzett gyermekek. Nehezebb tél vár ránk, mint valaha, hiszen ezek elvittek mindent, azt is, amivel nem tartoztunk. Többen fognak meghalni a nélkülözéstől, főleg gyermekek, mint más években. Nem ölhetünk meg még többet, hogy a perzsáknak örömet szerezzünk. Ahogy te is igazi jász lettél, úgy majd ezek is. Ők fogják szabadságunkat kivívni!

— Vigyázz, a bosszúvágy nem jó tanácsadó…

— Megyek, összehívom a törzsi gyűlést — kerülte meg a választ Dul.

 

Nyár elején megszületett Osza fia, Ata. Tengrista szokás szerint negyven napig a gyermek nem hagyhatta el a házat. A negyvenedik napon szokásos fürdetési ceremónia alkalmával meglátogathatták a nagyszülők. Még aznap este Dul kihozta a gyermeket a törzsi tábortűzhöz.

— Megszületett az utódom, Ata! — emelte magasba. — Türk nevet választottam neki, ahogyan nagyobbik lányomnak is. Ata apát jelent. Ha felnő ő lesz a törzsünk atyja, kinek vezetésével a jászok majd visszaszerzik szabadságukat!

Már bomlott a törzsi tanács, amikor Lál, az egyik osz nemzetségbeli vadász odasomfordált mellé, majd rákérdett:

— Biztos vagy, hogy a tiéd?

— Sohasem fogom megtudni… — ismerte be Dul.

Lal egy ideig a törzsfőnök szemébe nézett, majd elnevette magát:

— Alávaló terv! Remélem sikerül! — majd ő is elindult hazafelé.

Az épp mellé lépő sámán, ki hallotta az utolsó szavakat rosszallóan csóválta meg a fejét. Dul épp mondani akart valamit, de Lal néhány lépés után visszafordult.

— Beszéltem néhány napja a jazigok törzsfőnökével. Az ő falujuk a selyemút mellett van, a Dar-e-Alan-nak (Alán kapunak) nevezett szurdok mellett. Ha ismét jönnek a perzsák, az adót behajtani — tavaly is ősszel jöttek — értesítenek.

— Az jó lesz, köszönjük nekik — felelte sietve Zudak. Dul szeme szikrázott egyet a ki nem mondott szavakra reagálva.

— Nem!

— De. Asszonyostól és gyermekestől el fogsz bújni, amíg lejár.

— Soha!

— Ki akarod tenni még egyszer annak, amit már átélt? A jászoknak pedig szükségük van rád!

Vad lódobogás szakította meg beszélgetésüket. Hírnök érkezett.

— Kürosz király meghalt! Tomürisznek, a masszagéták királynőjének csapatai végzetes vereséget mértek rá a Jaxartész (Szir Darja) partján, és meg is ölték!

— Le lehet őket győzni… — ámult el Lal, majd Dulhoz fordult: — Mióta tavaly fejedelmünk meghalt, szétesett az alán nép. Több törzs északra menekült a perzsa uralom elől. Két fia közt trónviszály tört ki. Azóta mindketten meghaltak. Szétszóródtunk. Újra kellene egyesíteni a törzseket!

— Nem én vagyok az, akinek helyébe kellene lépnie.

— De ott a helyed neked is az alán törzsfők tanácsában, hogy a jászok érdekeit képviseld — felelte Zudak.

— Milyen fejedelem az, akinek hatalma sincs? — akadékoskodott tovább. — Itt e földön most a perzsák parancsolnak.

— S milyen nép az, akinek fejedelme sincs, aki reményt adjon neki? Krőzus méd királyt is legyőzték a perzsák. Kürosz mégis megtette tanácsadójának.

— Ezúttal Krőzus melléfogott — szólt közbe a hírnök. — Kürosz király az ő tanácsára kérte feleségül Tomürisz királynőt, aki kosarat adott neki. Ez volt az ürügy megtámadására. Ám rajtavesztett.

— Mit tudsz még? — fordult Dul a hírnökhöz a további szócsata elől menekülve.

— Kürosz király a fiát, Kambüszészt a végzetes csata előtti napon visszaküldte Perszepoliszba, a fővárosba, mert azt hallotta, hogy Dáriusz (Darayavahus) és öccse, Árjánész a trónjára törnek. Ha nem teszi meg, akkor lehet, ő is odaveszett volna.

— Szerintem nem látjuk itt Árjánészt az idén — kockáztatta meg a jóslatot a sámán. — Máris lázongás tört ki Anatóliában. A lüdök. Meglehet, hogy az idén nem dugja ide az orrát perzsa adószedő.

A jóslat bevált. Kambüszésznek kisebb dolga is nagyobb volt annál azon az őszön, minthogy adót hajtasson be a Kaukázus északi vonulatain. Végül leesett a hó is, s az ötezer méternél magasabb hegy hágói járhatatlanokká váltak. Dul megnyugodhatott egy időre, de egyre gyakrabban figyelt fel arra, hogy kislányai „harcias” fiú-játékokkal töltik idejüket. Amikor egyik nap sérülés lett a vége, apjuk rácsapott a fenekükre, majd leült Oszával beszélgetni.

— Már jó ideje ezt teszik, talán Ata születése óta. Enéh a fiúkkal is harcol, pedig rendszerint ő húzza a rövidebbet. Szág pedig, mint egy kis majom, állandóan ikertestvérét akarja utánozni. Nem természetes ez kislányoktól. Azt hittem, pillanatnyi bolondéria, de egyre inkább folytatják, mintha örömük telne benne. Nagyon aggódom! — vallotta be Osza. — Egyik nap Enéh megverte nővérem kisfiát is. Pedig egy évvel nagyobb, mint ő. S mindketten nagyon féltékenyek a kicsire, aki lehet, nem is a tiéd. Milyen felfordult világ!

Észre sem vették, mikor lépett be Zudak a nyitott ajtón.

— Mindketten nagyon apások — felelt lánya panaszára. — S meghallhatták, hogy édesapjuk fiúra vágyik. Most félnek, hogy nem fogod többet szeretni őket, mivel ők csak lányok. Ezért akarnak a fiúkhoz hasonlítani. Már én is figyelem egy ideje őket — nézett a vejére.

— Ha ezt akarják, ám legyen! — felelte Dul. — Talán még hasznunkra is lehet. Ha elmegyünk vadászni, s a faluban magukra maradnak a nők és gyermekek, ki védelmezi meg őket? Nemcsak Árjánész járhat errefele rossz szándékkal. Holnaptól a lányok is csatlakozhatnak a fiúkhoz, amikor fegyverforgatást tanulnak. Ha csak néhányan sajátítják el, az is valami. S ha a lányok is lenyilaznak egy gerlét, vagy nyulat, az is bepótol a vacsorába. A kicsiknek is kell irányító. Mióta látják, hogy a nagyobbakat fegyverforgatásra oktatjuk, ők is állandóan azt játszanak. Inkább gyakorolják felügyelet mellett, mert a harcolgatás veszélyes játék. Megsérülhetnek. A kicsiknek, s a lányoknak nem kötelező, de aki akar, nosza rajta!

Nagy volt a meglepetés, amikor néhány év múlva kiderült, hogy Enéh a legjobb íjász a gyermekek közt. Csak Szág igazi vetélytársa, de akadt még ügyes a lányok közt, nem is egy. A kis Atának pedig úgy forgott a kis fakard a kezében, mintha az övében azzal jött volna e világra. Ötéves korára már a legtöbb nyolc-kilencévest legyőzte vívásban. Ha a nagyobbakat oktatták, mindig ott ólálkodott, s figyelte őket. Nem egyszer kapta rajta Dul, hogy egy-egy mozdulatot egyedül gyakorol. Ahogy az idő telt, gyarapodó apai büszkesége — „Tőlem tanulta!” — egyre sűrűbb ködbe burkolta apai kételyét, főleg Ata ragaszkodása miatt. A legénykéről lerítt az öröm, ahányszor büszkének látta azt, aki apjaként nevelte. Kisgyermekkora óta tudta, hányadán áll a dolog születése körül. Egy előtte elejtett szó után el kellett mondani neki az igazságot. Talán épp ezért is akart bizonyítani állandóan, hogy rászolgáljon apja szeretetére. Ahogy nőtt, egyre nagyobb sikerrel.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A „Bismillah!” nem sajátosan mohamedán szólás, hiszen már az ókori Babilon lakói is használták. Igaz, náluk Ilah csak egyik volt az istenek közül. Az ő nevéből alakult ki Allah (Al-Ilah) neve, de a zsidó Elohim is onnan, a sémi (arámi) nyelvekből származik. A B’ism-ilah azt jelenti: „Isten nevében.” Nincs kizárva, hogy a biza, bizony (lásd a Halotti beszédben: „isa”, a török isimből származik, a „b” egyes sémi nyelvekben ban-ben-t jelent) is innen ered.

 

A (szarvas)ünőt jelentő név török eredetű, az etimológiai szótárak az ujgur, oszmán-török inek-el hozzák kapcsolatba. Valószínűbbnek tartom, hogy egy ogur nyelv (csuvasul pl. ĕne) lehetett a közvetlen forrás.

 

Oszétul (az egyetlen ma is élő alán nyelv) szarvast jelent. A szarvasünőt nem találtam az oszét-magyar szótárban.

 

Legutóbb szerkesztette - Vandra Attila
Szerző Vandra Attila 708 Írás
Fő foglalkozásom minden lében kanál. Vegyészmérnöki diplomával sok mindennel foglalkoztam, a legkevésbé a mérnöki életpályával, amelyet otthagytam, miutén két évet lehúztam a feketehalmi „színes pokolban.” Azóta főállásban korházi biokémikusként dolgozom, de másodállásban tanítottam klmiát, biokémiát, fizikát, vitatechnikát és kommunikációelméletet. Önkéntes „munkahelyeim” és hobbijaim még színesebbé teszik a foglalkozásaim palettáját. Számomra meghatározó volt a vitamozgalommal való találkozásom, mely után dominóeffektusként következett a meggyőzéselmélet, pszichológia (tranzakcióanalzis) matematikai és pszichológiai játszmaelmélet, neveléselmélet, konfliktuskezelés… lehet valami kimaradt. Hobbijaim: a főzés, természetjárás, utazás, fényképezés, történelem, nyelvészet, az unokázás, és ja persze, szinte kihagytam: az irodalom! Maximalistának tartom magam, amihez fogok, azt szeretem jól végezni, de nem vagyok perfekcionista. A tökéletességtől hidegrázást kapok. Hiszem, hogy egy írónak nem az a szerepe, hogy tükröt mutasson a a társadalomról. Arra ott vannak a hírműsorok. Sokkal inkább az, hogy elgondolkoztassa az olvasót. Egyes írásaim “befejezetlen” , nyitott végével pont ez a szándékom.