Nyáron születtem, a nagy viharok közepette, amikor jéggel lövöldözve szikrát szórt az ég. Amikor a meleg és a hideg harcba hív éjjelt és nappalt, hogy megfélemlítsen minden földi lényt. Születtem akkor, amikor a nap sugarai tüzes íjként szúrják szíven nehéz lépteink nyomát, és sárga az ugar, színes a rét, langyos a Tisza vize.
Nyár a szabadságok ideje, amikor kis városunkban sokan hazatérnek, látunk kedves régi arcokat, nézzük ismerősen a megjárt úttól poros vándort, aki a nagyvilág szín-kavalkádjától elvakulva, az idegen hideg szelét hozva, versenyt vív — velünk az itthon maradtakkal — az otthon melegével. Újból sokan elmennek… miközben kérdem én, miért kell minduntalan abban versenyezni, kinek nehezebb, és ki ítéli ezt meg reálisan… na, ne térjünk el a témától.
Minden ember valahol megszületik, vannak ősei, rokonai, hazája. Joga arra, hogy bárhol a nagy kerek világban tanulhasson, dolgozhasson és élhessen, ha alkalma és kedve nyílik arra. Kényszer és kíváncsiság is viheti messzire az embert, akár a szerelem vagy a remény. Remény, hogy ott valahol minden más. Szökni is lehet, néha kell. Miközben véletlenül sem hiszem, hogy megítélhetem azok helyzetét, akik bármilyen ok miatt hazájuktól távol teremtettek otthont, biztosan hiszem, hogy ennek is, mint mindennek két éle van: a kérdés, melyikkel vágja meg magát az ember. Aki talpraesett, szorgalmas és emberszerető természetű, azt nem kell félteni, akinek lelki világa gazdag és idővel, ahogyan elnyeri belső nyugalmát az új helyen, megteremtve a harmóniát maga körül, az külföldön is — belföldön van… de, vannak azok, akiknek sehol és semmi sem jó… Azoknak a Tisza akkor válik folyóvá, amikor más víz fodrainak csillanása vakítja őket, és számukra az ottani lehetőségek csak akkor válnak értékké, ha újból „hazatérnek”.
Másra hagyom, hogy elmesélje, milyen fejet hajtani ugyanazon csillagok alatt mégis idegenben, magyarul álmodni, dudorászni ott, hol másképpen sír a hegedű, ahol a szél nem viszi az akácillatot, és nem integet az ismerős postás. Azonban el tudom mondani, hogy milyen vásárolni üres üzletekben, milyen erő kell elmagyarázni növendék gyermekednek, hogy a „diller” nem szakma, imádkozni, miközben Isten másfelé jár, hitetlenül kézben fogni orvosságot, repülő morajlásra ébredve két karban pincébe cipelni gyermeket, megtanítani szirénára hazaszaladni, elmagyarázni a sztrájk szó jelentését és e tett értelmét. Elmondhatom a „semmiből ebédet” receptet, vagy hogy kell házikenyér helyett félelemből bátorságot dagasztani. Mesélhetek, mert tudom milyen az, amikor egy anya csak és kizárólag szeretetet tud nyújtani, mert nincs lehetősége még példamutatásra se, amikor ölelésen és simogatáson kívül mással nem tud szolgálni, nem tud kaput tárni, utat mutatni, messzire vinni, lehetőségeket ajánlani és célt kitűzni.
Neveltem gyereket az iskola, a kórház, a tudás, a türelem, a munka elértéktelenedett világában, ahol sport, szórakozási és tanulási lehetőségek nélküli nyelvi és valódi barikádokkal körbezártan, családon belül vért izzadva kellett megteremteni a hazug harmóniát. Igaz, vasárnaponként sétálhattunk a Tisza-parton, néha apa nélkül, mert ő lehet, éppen bujkált valamilyen behívó elől, vagy haza földjében termett finomságokat nézegethettünk a piacon, mert kifizetni nem volt miből, miután megvettük a havi 3 márkát, de jók voltak az áramszünetek — meséltük — milyen a nagyvilág, idő volt, és ha víz is, lemoshattuk közösen az autóról a garázs porát, hátha jelentik, benzinért lehet sorba állni, tudok igazi kávéaroma nélkül ébredni, olcsó cigarettától szétcsípett ízérzékkel sok kenyeret enni. Nem volt könnyű hű maradni hazához, városhoz, szülőföldünkhöz.
Időnként rám szakadt a valóság, és elerőtlenedve vonszoltam magam, egyik napból a másikba, arra gondolván, ha élettársam, családfőnk, eltartónk betegedne le, azt sem hagynánk cserben… mindenki nem mehet, mindenki nem maradhat. E gondolatoktól megerősödve egyezséget kötöttem, magammal és a testetlen kínnal — maradunk. Nyitott kérdés az, hogy ki dönt jól. Remélem, az intelligens embernyerő pozícióban van, mert alapból mindig a legjobbat húzza ki az adott helyzetből, ami a jó vagy a rossz döntése következményeként alakul ki.
Sírni, nem szabad! Könnyekkel, búval gyermekeket kínozni nagy bűn. Anya dolga, hogy gyermekét adaptálja jóra, rosszra egyaránt. Ha más nem adódik hát megtanítani a kék ég csodájára, ha nincs sok, akkor megértetni, hogy a kevéstől is van kevesebb, hazátlanul éreztetni vele, hogy haza igenis van, bárhol a világon elhitetni vele, hogy otthon anya vár… Kevéssel kezében, de vár, és ettől több egy gyermeknek nem kell!
Anyaként, sajnos vagy nem, e földhöz kötöttem őket, kis fejletlen szárnyakat eresztettek, rövid utakra repülnek, és gyorsan fészkükbe térnek. Nem ismerem a messzire ment anya kínjait, de ma büszke vagyok, mert a feltételek nélküli országban az én fiam, aki 1989-ben született egy laza beszélgetés alkalmával azt mondta: „Én senkivel nem cserélném el az életem!” Én pedig hang nélkül kiáltottam, boldogan:
„Sikerült!”
Legutóbbi módosítás: 2015.02.14. @ 12:37 :: Pergel Zsaklina