Apáti Kovács Béla : Kicsi esőcsepp

 

Hol volt, hol nem volt, fenn a magas égben, egy sötét, nagy felhőben élt a kicsi esőcsepp. Nagyon erősnek képzelte magát, amikor letekintett a földre. Onnan minden olyan aprónak tűnt, a házak, a fák és az emberek mind, mind parányi dolgoknak látszottak.

— Ha akarnám, elpusztíthatnám őket — mondta hencegve. — Kiszakítanám e hatalmas felhőt, és özönvíz hullana a földre, nem kegyelmezve senkinek.

Az esőcseppek elképedve hallgatták hencegő társukat és csóválták a fejüket, de egyikőjük sem csitította le, vagy bírta jobb belátásra. Volt, aki félre is húzódott tőle és mosolyogva megjegyezte:

— Már sok hencegő porul járt…

A kicsi esőcsepp meg csak tovább mondta a magáét:

— De meg is teszem, amit elterveztem. Kihasítom a nagy, sötét felhőt, hadd legyen a földön nagy árvíz. Milyen jó mulatság lesz, ahogy az a sok ember kapálózik a félelmetes áradatban és mindent visz a víz.

Előre örült tettének, és még azt is eltervezte, hogy amikor odalent legnagyobb lesz a káosz, akkor fog lepottyanni. Így egészen közelről látja és hallja az emberek szenvedését és jajgatását.

Addig–addig fészkelődött, míg meglelte a koromfekete felhő legvékonyabb pontját, majd egy ügyes mozdulattal kihasította az oldalát.

Oly hirtelen zúdult a víz a földre, hogy senki nem számított rá. Az embereknek még csak idejük sem volt menedéket keresni. Úgy eláztak, mint az ürgék. Az árkok egy–kettőre megteltek vízzel és sáros lé hömpölygött az utakon. Egy szempillanat alatt olyan lett a határ, mint a tenger. Nem volt egy árva száraz hely sem. Minden totyogott a víztől. Nem telt bele fél óra még a patakok és a folyók is kiléptek medrükből és hatalmas árvíz fenyegette a települést.

Erre várt a kicsi esőcsepp. Leugrott a felhőből, és amíg repült lefelé, boldogan visongott:

— Óriási árvizet csináltam! Óriási árvizet csináltam!

Amerre csak nézett, mindenhol víz állt. Az emberek sírtak, volt, aki átkozódott, amiért az áradat elvitte mindenüket. Oda a termés, oda az egész éves munka.

Egy fa ágának a tetején ért földet. Innen mindent jól lehetett látni. Boldogság járta át a szívét a tökéletes munka miatt. Az özönvíz jobban nem is sikerülhetett volna. Megvalósult, amiről álmodozott annyi napon át. Ő, a kicsi esőcsepp felfordította a világot, és most elégedetten szemlélhette tettét. Ülve a fa tetején, királynak érezte magát. Már csak a korona hiányzott a fejéről. Bizonyára azt is hamarosan megkapja…

A nagy víz még mindig dühöngött a környéken. Emberek házait mosta alá, bár igaz, az égből már nem hullott az eső. A nagy, fekete felhő kiürült és eltűnt, mintha ott sem lett volna. Kisütött a nap, és sugarai forrón kezdték el cirógatni a földet, aranylón meg–megcsillanva a vízen.

A kicsi esőcsepp eleinte élvezte a cirógatást, jól esett neki a melegség. Azt hitte ez a jutalma az elvégzett munkáért, de amikor a nap egyre melegebben kezdett el sütni, durcásan fordult feléje:

— Na, most már ennyi elég! Cirógasd mások orcáját!

Hiába volt a parancsszó, az ég fénylő ura nem hallgatott rá. Valósággal kiszívta minden erejét, ő pedig egyre apróbb lett.

Igazat szólva, a kicsi esőcsepp sohasem volt nagy, de a nap melege már fájón égette az arcát és rohamosan kisebbedett. Végül egy szempillantás alatt eltűnt a faágról, mintha ott sem lett volna. A víz is visszahúzódott a patakok és a folyók medrébe. Az emberek összefogtak és egymásnak segítve felépítették házaikat. A szorgos kezek nyomán, egy idő után, minden olyan volt, mint régen. Semmi sem emlékeztetett a nagy árvízre.

Egy kicsi fehér felhőben az esőcseppek beszélgetni kezdtek:

— Kár mindent elpusztítani, mert az ember úgyis erősebb nálunk. Jobban járunk, ha szolgáljuk őt, mintha bajt okozunk neki. Ha lágy, langyos esővel öntözzük földjeit, akkor hálálkodva mondja: „Köszönöm, drága Istenem!”

Legutóbb szerkesztette - Apáti Kovács Béla
Szerző Apáti Kovács Béla 182 Írás
Mindig szerettem az irodalmat. Számomra az olvasás, olyan, mint más embernek a kenyér. Nem múlik el nap olvasás nélkül.