A szép királylány vidáman tett-vett nyári palotájában, amikor süvegét lobogtatva, nagy hajlongások közepette, harsogva betoppant egy hórihorgas hírnök.
— A királyfi fehér lovon újra jő! — rivallta jutalmát várva.
A királylány bosszúsan elkergette, kapkodva készülődni kezdett, felöltötte legcsúnyább, narancssárga toalettjét és morcos tekintettel orcáján, egész udvartartásával körülvéve várta a vendéget.
A királyfi a hosszú úton mindvégig a gyönyörű jövőről álmodozott, szinte már látta lelki szemei előtt a dacos arával eltöltött éveket, a szenvedélyes veszekedéseket, a boldog kibéküléseket, hiszen ő is ugyanúgy, mint mindenki ezen a tájékon, jól tudta, bizony, konok ez a királylány.
Amikor az ifjú kérő megérkezett a palotába, az izzószemű feleségjelölt elé lépett, egy gyönyörű szép, vörös rózsát nyújtott felé, s mint jó néhányszor, most is feltette ugyanazt a kérdést:
— Szép Hölgyem, Nyári királylány! Lenne a feleségem?
A királylány ugyan elfogadta a rózsát, meg is szagolgatta, mert nagyon szerette a virágokat, de haragos, éjkék szemeit villogtatva ismét utat mutatott.
— Nem! — felelte határozottan és nyomatékosan, s egész udvartartásával együtt hetykén sarkon fordult.
A királyfi megelégelte a sok visszautasítást, duzzogva kikapta a távozni készülő úrhölgy kezéből a gyönyörű vörös rózsát és mérgesen visszalovagolt saját várába.
Boldogan éltek eztán egymás nélkül, míg meg nem haltak.
Legutóbbi módosítás: 2019.08.15. @ 11:29 :: Vajdics Krisztina
