Zengő : Jazzután

verscsokor… http://www.youtube.com/watch?v=9ZM0zFvpKDY

 

 

Halld!

Serfőző Attila

 

 Akkora roppant fények gyűltek,

kazlakban állt a tagadás,

megrekedt igaz lélekzeted

s bennem a megszokás.

Engedelmes lettem,

mint a ház végi verem,

dúl bennem a dac

és a tagadás szülte harc.

Átjár a félelem…

Követlek minden érzékemmel,

albérlőd vagyok,

vonzásodban élek ha vagy,

s ha nem, hát meghalok.

 

 

Segíts!

Szilágyi Erzsébet

 

 

kezdj bele, ha félsz is
töröld le homlokod
ha izzad is kezed még
csapj bele, s menni fog
vékonyka a hangod
de lelked benne sír
talán csalódtál nemrég
a bánat, az vonyít
szúrt sebet kaphattál
vértelen sikoly
nyüszítesz torzult hangon
belehalsz – ha hagyom.

 

 

Régi ház

Nagy L Éva

 

a régi ház ott áll

a vén falak némák

álmodoznak a hajnalok

motoz bent a jóság…

rácsba fogta szívem…

emlékek kazlából

kitépett valóság…

rongyos ruhám ködlepel

dohos illat árad

pókhálóba font vakolat

befedi a vállam…

felnyög az emlék

dudva verte fel az udvart…

összetörve komondorunk háza…

 

fülemben egy zene motoz…

régi álmok temetője…

a mélységes csendből

egyszer csak  felzokog…

 

 

 

 

Csillagködök között

Bakos Erika

 

 

Mit akart az Isten, mikor
csillagködök közé kódolta a
teremtést? Kék eget, s a földet,
a sárból összegyúrt testeket,
kik láthatatlan szálakon lógnak,
mint apró marionett bábok,
unottan rángatva őket
egy olyan ütemre,
amelyet épp kedve komponál.
 
Mit akart, amikor
felnyitotta előttük az elmét,
rájuk szabadítva a tudást,
hol megismerték a szerelmet,
a halált, a gyűlöletet és
a magányt, a hatalmat,
amely ezer, s ezer háborút szült.
Csak nézett és nem kérdezett,
– minek teremtettelek…?
 
És mit akart, amikor
beléjük ültette a végtelent
mérhetetlenül leheletnyi súlyban,
amelyben ott a kód,
a szenvedély, ritmus és a vágy,
ami Emberré teszi az embert,
ám addig nem, amíg hiányzik
egyetlen dolog, mely a lelkéből való
és az a szeretet.

 

 

Szirmok és színek

dudás sándor

 

 

Hangokká szőve

szétmegy az össze,

össze, ami szét.

Képzeleti szél

levelet, ágat

lenget, tép. Szárnyat

suhogtat – angyal

szétfolyós arccal.

Világ virága,

virág világa.

 

A látvány-rímek:

szirmok és színek.

Ritmikusan s csak

vágyaként dalnak;

halkkal ötvözött

fáj és kéj között.

Fényben ellenfény,

énben ellen-én.

Virág világa,

világ virága.

 

 

 

Őszi reggel

Sylvester Anita

 

Nyár heve illan az őszi napok hidegébe
Parton is halkul a dallamok ősi zenéje
Csendbe iramlik a vágytalan éjjelek íze
Lobban a végtelen csillagok álma a szívbe

Kívül a kertben a tűzhelyen pattog a szikra
Lángjai rőt-meleg karjait égre kinyújtja
Villantja színeit gazdagon festve a hajnal
Ébred a rét s a mező kecses tája a nappal

Ostoba harcba ne keljen az ég is a földdel
Végre a bú helye töltve legyen örömökkel
Szűnjenek bánatok béke legyen a világban
Reggelen virrad a rózsa a mályvavirággal

 

 

Szemszögek

Marthi Anna

 

 

a víz épp részegít

hagyj leléptem az egészet előre sokszor

izzad a kezed basszus szerető

hogy lehetsz normális

tépem gondolatban mellkasszőrödet

csupasz halottak játszanak

a sikátorszagú reménytelenségbe fúl

az életből kitépkedett képzelet is

hagyj ne vonj öledbe újra és újra

a melankólia egyensúlyozásával se törődhetek

berúgtam

s mint poklok üde lehellete úgy esz a kín

de nincs parázs csak elméletekben

elvérző felületességet gyilkoló

analizálhatatlanul ható zenék

a modern kiégettektől lopott szó skáladús

örök ígérete

 

 

disszonáns

D. Bencze Erzsébet

 

 

búbánatot vet az ősz

szélűzte szirmokat kerget

ajkamról lehervad a mosoly

hangtalanná válik sikolyom

elbiceg csodáival a kikelet

a halványodó fény

derengőn tovalibben

pengeélen táncol a kisértés –

 

                    *

 

vigasztalan éjeken rám dobálja

vicsorgó kölykeit a sötét

lidérces hang hasít belém

haláltáncot jár bennem a félelem

szívem alatt vonatkerék kattog

s kihagy egy ütemet –

eltemetett vágyak mint

vibráló fénykörök cikáznak

 

fácánmadarak éles rikoltását

visszhangozzák a távoli hegyek

a szél zaklatott álmot zihál 

számkivetett gondolataim

testemhez tapadó árnyak

kísérnek utamon rideg síneken

robog tova a szerelem elfogytak

reményeim s a kilométerek –

 

mozdulatlan köd nehezül a tájra

ágak hegyén sápad a hold

a varjak kárörvendve ülnek

majd hirtelen elhúznak fejem felett

szégyenlősen húzom össze magam

ám kínomban nevetek egyet

a tücskök egy ideje valahol

macskazenét hegedülnek –

 

                    *

 

a fényívek metál sugarában

kibontom lepléből a csöndet

disszonáns vágyak felett

pattan egy húr felráz a régi láz 

langy szellőből kortyot kínál
visszahoz egy dallamot s hagyom

hogy beszívja keserédes illatát

csipkeselyem hálóruhám –

 

 

 

Keserédesen

Sonkoly Éva

 

 

Mindenki maga dönt,

uralja, vagy szolgálja

saját világát.

 

Semmi, csak a szél

nyitogat, különös

ajtókat.

 

Magamért megküzdöttem.

Utamat hegynek fel,

majd lefelé lépegetem,

keserédesen.

 

 

 

Code 326

Nagy Horváth Ilona

 

Lopakodva jött, nem is
látszott,
– szemen át villódzik –
merevvé aggott képeket tördel
gyanútlan zörejekbe mártott csend.
– hallgat, ás –
Koponyám alatt kúszva várt,
most agyam lepi, végigrohan
beletép,
markában gyanútlan kóc,
idegrémület,
vele lépek ,
le ne maradjak magam mögött,
ez az én zajom,
hártyák közé zárt végtelen számú,
osztódó, pusztuló váram,
fegyelemmel fixált egymást kitagadott
vasakaratú önfalak,
– én vagyok –
sejtmagjaim szotyolázza ,
pózaim
önmagammá csupaszodott váza
lettem.

Ütemes falhoz csapódás,
bohém magaslatok,
felfelé nem vezet út,
ha repülök, magam
vagyok.

Fű simul,
hegyesre szikkadt csomók
vérzik a lábat,
– valami elveszett –
falazni kell,
szigetelődni el,
– magambagomolygó oldat vagyok –
ha rendre ugyanoda lépek
vissza,
elnevezzük táncnak,
élvezet rohan, pezseg,
tucatnyi utcabál a bőrömön,
pilláim közt tágra nyílt világ,
csillagaim közt
lényegtelen leszek,
mint a combomon futó,
lyukká aljasult
szemek,
ha győz a vágy
a harisnya dekadens
nyugalma fölött.

Stimuláns lázak,
– simulok –
csend mindenütt,
máztalan, nesztelen.
csak ez az elárvult lüktetés,
felvettél,
– nem lehetsz –
nem voltál
meztelen.

Lopakodva jövök,
 – nem is látszom –
bőröd alá kúszom,
belédtépem magam,
– egymásba csúszva –
vegyülök,
markomban vagy, vagyok,
ülök, őrülök, hiszlek,
falhoz csapódó ütemek,
a felfelé úton
egy pillanatra láttalak,
meg fogok szűnni,
most menj,
majd
szólok,
ha
visszaosztalak.

 

 

 

 

 

 

 

 

Legutóbb szerkesztette - Zengő
Szerző Zengő 21 Írás
"A Héttorony szerkesztősége meghirdeti tehát első dalnokversenyét, amelyet igény szerint követ majd a második, harmadik, úgy nagyjából kéthetente, esetleg hetente. A pályamunkák alcíme legyen Zengő, így majd magabiztosan felismerjük majd őket." A heti (kétheti?) zenére érkező verseket nálam találjátok. Következő feladvány: https://www.youtube.com/watch?v=SVyza9jzw18