Bogár Gábor : Csaksimán Dávid IV. rész

 

Oxána két éve özvegy. Két gyermeket nevelget egyedül, egyikük, aki az udvaron kertészesdit játszott, a nyolcéves Blanka, a másik egy tizenhárom esztendős, Asperger-szindrómás (az autizmus enyhébb változatának felel meg) fiú, Zsorzs — kissé zavart, zárkózott és kissé hiperaktív, nyurga kiskamasz —, aki most is szobácskájába zárkózva tyúklövészetet játszik. A lövések és a tyúkok halálsikolyai kihallatszanak a konyhába, ahová Oxánával leültünk beszélgetni. Vendéglátóm teával kínált, amit hálásan elfogadtam.

Az első megválaszolást sürgető kérdés akkor merült fel bennem, amikor kiderült, hogy Oxána biológus. „Hogy létezik, hogy egy biológus, aki ráadásul korábban Moszkvában dolgozott, a Kulturális és Oktatásügyi Minisztériumban, és még a legtávolabbról sincs semmi köze a remeteséghez, egy eldugott kis falucskában él?” Sok víznek kellett lefolynia a Jenyiszejen, mire ezt megértettem.

A második, talán még nagyobb meglepetés az volt számomra, hogy amikor Blanka bejött a kertből, Oxána magyarul szólt hozzá. És Blanka a nyolcéves kislány magyarul válaszolt. Ráadásul nagyon szépen. Megdöbbenésemben először nem jutottam szóhoz. Úgy tűnik, Oxánát is meg engem is kissé hiányosan informáltak egymásról. Amikor végre kaptam levegőt, és meg tudtam szólalni, megkérdeztem Oxánát, most már az anyanyelvemen, hogy hol tanult meg magyarul.

— Kínában — válaszolta Oxána.

Lassan, óvatosan körülnéztem, hogy felfedezzem, ha esetleg rossz helyen, vagyis nem a valóságos világban vagyok, de csak a barátságos berendezést és a csendben rajzolgató Blankát láttam. Semmi jel nem utalt arra, hogy álmodnék, vagy hallucinálnék. Finoman és sunyin belecsíptem az asztal alatt a combomba, bár már mozdulat közben éreztem, hogy szívesebben csípnék bele, vagy inkább simogatnám meg Oxána pici combját. (Micsoda motivációk egy misszionáriustól!) A fájdalmat pontosan akkorának éreztem, amekkora a csípés ereje volt, és a megfelelő helyen. Tehát jelen vagyok. Lassan hozzá kell majd edződnöm, hogy ebben a házban nem én leszek a meglepetés, hiszen amióta betettem ide a lábam, körülöttem minden az. És ráadásul minden eddigi meglepetésem örömteli volt.

Ettől kezdve könnyen ment vendéglátóimmal, a Dvorikov család tagjaival a kommunikáció, hiszen ha a másik nyelvén nem tudtuk kifejezni magunkat, megpróbálkozhattunk saját anyanyelvünkkel. Sőt, ez arra is jó volt, hogy menet közben spontán tanulhattuk egymástól a másik anyanyelvét. Oxána számára nyilván kínos volt már egy vadidegennel kukán együtt üldögélni, ezért most ő törte meg a csendet:

— Tíz éve az orosz-kínai kulturális kapcsolatokkal foglalkozom. Még Moszkvában éltünk, amikor férjemmel közösen alapítottunk ehhez egy vállalkozást. Különböző művészeteket gyakorló fiatalokat, főleg gyerekcsoportokat, fiatalok csoportjait küldöm és fogadom. Amikor a kínaiak vannak itt, én gardírozom őket, ha pedig tőlünk megy egy csoport, én is a kísérők között vagyok.

— Á, dá! Igen, értem — dadogtam. De a magyar nyelv…

— Ja, hát egyik alkalommal kint maradtam fél évig Kínában, és úgy adódott, hogy a magyar konzulátus egy panzióban helyezett el. Ott csupa magyar volt, én pedig szívesen tanulok nyelveket…

— Kínaiul is beszélsz?

— Azt sajnos nem mondhatnám. Hét éve tanulok. Itthon magántanártól, aki hármunkat tanít. És amikor utazom, mindig viszem magammal a szavakat, kis kártyákon. Amikor Zsorzzsal a gyógypedagógus kollégám foglalkozik, s én kint várok rá, akkor például mindig kínaiul tanulok. De nagyon nehéz. A kínaiakkal jobban megértem magam angolul.

— Gyógypedagógus kollégád? — kaptam föl a fejem. Az angol nyelvtudásán már nem is volt kapacitásom megdöbbenni. — Hiszen azt mondtad, hogy biológus vagy!

— Igen, először biológusként végeztem, de főleg Zsombi miatt, ez Zsorzs beceneve, elvégeztem a gyógypedagógiai főiskolát is.

— Kedves Oxána, essünk túl rajta íziben! Meséld el, hogy még milyen diplomákkal rendelkezel!

— Mással nem.

— Ööö, ez egyelőre megnyugtató számomra — hebegtem. — És mikor voltál utoljára Kínában?

— Ó, már több mint három hónapja! Most mi várunk egy kínai csoportot, amely a közeljövőben fog megérkezni. Már elkezdtem szálláshelyet meg előadási lehetőségeket szervezni nekik.

Az agyam elnehezedett. Kezdtem érzékelni saját fáradságomat — vagy a tea élénkítő hatása, vagy Oxána kedves, de engem szépségével, belső tisztaságával, egész csodálatos lényével enyhén sokkoló személyisége miatt.

— Nagyon finom ez a tea. Köszönöm szépen. — dadogtam.

— Örülök, hogy ízlik. Mi szedtük hozzá a füveket az erdőben. Ebben talán a menta dominál.

Úgy éreztem, hogy bár az utazás csak könnyebben viselt meg, most mégis kissé magamra szeretnék maradni, hogy összerakosgassam a személyiségemet. Ezért megkértem Oxánát, hogy mutassa meg a szobámat. Készséggel megtette, és nagyon empatikusan, kérdés nélkül magamra hagyott.

Barátságos pici szobámban, leendő ágyamon ülve igyekeztem összeszedni gondolataimat. Ez nem könnyű, amikor az ember nem tudja, hogy hol keresse őket. Ez az a tétovaság, amelyről megtapasztaltam, hogy abszolút imahelyzet. A megoldás: nézőpontunk előterébe állítjuk Jézust, és ő vissza fog bennünket tükrözni, mintha egy varázslatos, de pontos képet adó belső tükörbe néznénk. Tiszta és alkotóbarátnak tűnő íróasztalomon egy szép sárga citrom foglalt helyet, de már nem mertem megkérdezni Oxánát, hogy miért?

Imádkoztam. Csendben figyeltem az Úrra. Hálát adtam azért, hogy épségben megérkeztem Ivanovkára, és kértem, hogy engedjen közelebb magához. Elé vittem legfrissebb bűntudatomat, amelyről tudtam, hogy teljesen fals, a saját törvénykező hozzáállásomból ered, s épp ezért különösen bosszantó. Nevezetesen, hogy Oxána szexuális vonzalmat ébresztett bennem. Kértem Jézust, hogy ezt vegye el tőlem. Nem a szexuális vonzalmat, hanem a bűntudatot! Sapristi!

Aztán csendben maradtam, és próbáltam az előttem álló új feladatra, a szibériai evangelizációra összpontosítani.

Ilyenkor nyitott szemeim előtt nem szoktam látni a tárgyi valóságot, és általában abból tudom meg, hogy kiléptem Isten szorosabb jelenlétéből, hogy az anyagi világ tárgyai újra megjelennek a látóteremben. Most is újra megláttam kicsi, de nagyon barátságos szobámat, az ódon bútorokat, az íróasztalt, és ami ismét némileg sokkolóan hatott, de kezdett kijózanítani, a rajta lévő szép sárga citromot. Ahogy gyönyörködtem kedvenc savanyú gyümölcsöm élénkítő színében, rajta valami vékony szerkezeti elemekből álló, alig feltűnő, világoszöld dolgot fedeztem fel, kissé vaksi szememmel.

Feltettem a szemüvegemet, és közelebb mentem, hogy megnézzem, mi az. Kiderült, hogy egy gyönyörű botsáska. Nagyon szeretem az állatokat. Terkát, az én drága mudi kutyámat, természetesen ide is magammal hoztam; és rendkívüli örömmel töltött el az újabb csinos, ámde hatlábú lakótárs megjelenése. Már egy pár perce figyeltük egymást a sáskával — gyönyörű, rubinpiros szemei voltak —, amikor rájöttem, hogy ez borzasztóan unalmas. A sáska ugyanis meg sem mozdult. De még csak meg sem rezdült. Pedig látszott, hogy él, hiszen ő is engem nézett, legalább akkora odaadással, mint én őt. Megfogtam a citromot, amelyen ült, felemeltem, megnézegettem egy kicsit közelebbről is. Mozgás semmi. Visszatettem az asztalra, abban a reményben, hogy legközelebb majd aktívabb állapotában látom viszont.

Merengésemből halk kopogtatás térített teljesen észhez.

— „Pázsálusztá!” Tessék! — válaszoltam, mert még mindig nem voltam eléggé képben az anyagi világgal ahhoz, hogy a nemrég megtapasztalt kisebb csodaféleség visszajusson az eszembe. Mármint hogy a kis szibériai falucska eme házában a magyar nyelv is otthon van.

Blanka, itthoni nevén Zsömi, a pöttöm és vékonyka, nagy kifejező kék szemű, hosszú, szőke hajú leányka lépett be, és megállt velem szemben, kissé tartózkodóan. Kedves mini Goldie Hawn arcocskája éppen egy vonalba esett az enyémmel, mivel még mindig a heverőmön üldögéltem. Tartózkodása lassan oldódott, pedig láttam, hogy valami nagyon kikívánkozik belőle. Végre megszólított:

— Dávid bácsi! Mutathatok valamit?

— Persze, Zsömikém! Mutasd! Csak kérlek, ne szólíts bácsinak. Annyira még nem vagyok öreg.

— Nem?

— Hát… Igazából nem tudom. De ha bácsinak szólítasz, akkor biztos, hogy öregnek fogom érezni magamat. Szóval mit akarsz mutatni?

— Nem itt van.

— Hanem?

— Gyere velem!

— Hova?

— Hát, csak ki a kertbe.

— Jó, induljunk!

Követtem Blankát a kertbe. Az alkonyi napfény lágyan tükröződött a leveleken. Zsömi kapája, amellyel érkezésemkor dolgozott, a kis ösvény szélén hevert. Jobbra, balra szép bokrok; maga az ösvény vagy egy méter széles lehetett, ketten alig fértünk el rajta egymás mellett. Kis szállásadónőm megállt, és rámutatott valami apró barna dologra, amely a giliszta perisztaltikus mozgásához hasonlóan, csak nagyon lassan, és nem hosszában, hanem oldalazva araszolgatott keresztül a cserjék közötti egyméteres földsávon. Egy darabig együtt szemléltük az élettani jelenséget, körülbelül egyformán nem tudva, hogy mi lehet az. Zsömec felnézett rám, és határozottan megállapította:

— Dávid bácsi, ez vagy valami, vagy megy valahová!

— Ööö… igen. Nekem is úgy tűnik.

— Szerinted meg szabad fogni?

— Nem tudom, de inkább kérdezzük meg édesanyádat!

— Anyuval meg Zsombival, mi gyakran szoktunk tejfelezni.

— Hogy mit csinálni?

— Hát, járkálni erre-arra, például az erdőben, vagy valamerre, és mindenfélét találunk, ami érdekes. Zsombi meg összegyűjt mindenféle limlomot, amit talál, és sok mindent készít belőle. Mogyorót is szoktunk találni, meg csigákat, meg egyszerűen mindenfélét.

— Értem.

A „tejfelezésről” kiderült, hogy a felfedezést jelenti házi szóhasználatban. (Micimackó, illetve Karinthy, illetve Milne után szabadon.)

Egyszer később, amikor elmentünk négyesben kirándulni egy közeli hegyre, a gyerekek szinte tízméterenként megálltak, és találtak valami érdekeset, mint az egészen aprók szoktak. Pedig már vastagon lepett mindent a hó. Oxána valami földöntúli türelemmel magyarázott nekik, ha a talált dolgok neve vagy egyéb jellemzői felől faggatták. Be kell vallanom, hogy nekem nem sok örömet szerzett ez az első közös kirándulásunk. Én inkább csak menni, menni és gyönyörködni szerettem volna a tájban. Azt meg így pont nem lehet.

Zsombi valóban minden általa használhatónak vélt kacatot hazahordott. A régi rossz walkman-eket például megpróbálta megjavítani, vagy ha nem sikerült, atomjaira bontotta és felhasználta valamire.

Egész ott tartózkodásom alatt lenyűgözött, ahogy Oxána nevelte a gyermekeit. De nemcsak ez, hanem minden emberközi megnyilvánulása a falubeliekkel — és nem mellesleg a velem — való kommunikációjában.

 

 

folyt. köv.

Legutóbb szerkesztette - Bogár Gábor