Schifter Attila : Veled maradok még

 

Ölelj  magadba  kedves,  most;

míg  erőtől  duzzadunk,  ’s  a  karunk

nem  csontra  ernyedt,  laza,

megfáradt  izmokra  száradt  bőr,

mely  alatt  a  lelkünk  visszajárva  repdes  haza

pislákoló  hajnalokon,  ha  szeretni  akarunk.

Hajdani  kerekded  vidámságunk  teltét

csak  együttlét – emlékfotók  őrzik

a  lelkünkben  lapozott  neuron – albumon.

’S  néhány   szerelmes  verssor,  papírra  felmosódva,

amik  csak  nekünk  jelentettek  érzést  egykoron,

de  bármikor  megsemmisülve  eléghetnek

egy  más  forróságot  adva,  fázós  alkonyon.

Nem  vagyok  fotogén;  az  én  arcomra  is  kiült

az  utálat,  fásultság,  a  csalódás  és  rettenet,

mely  lelkemre  alattomban  betelepült

nemtörődöm  emigránsként,

ki  nem  öntözött  és  nem  vetett,

csak  aratott,  szüretelt,  szedett;

lassanként  kővé  szárítva  haldokló,

hazámként – föld – szívemet.

A  volt  időt  visszacitálni  majd  én  sem  tudom;

se’  isten,  se’  varázsló  nem  vagyok,

’s  nem  is  tehetem,  nem  akarhatom:

mert  a   megtörténtünkből  hiányozna  fájón,

ha   közös  múltunkat  így  meglopom

’s  fekete  lyukként  tátongva  örökre

feltépett  sebként  vérezne  feldúlt  sorsunkon.

Ámde,  Életem  Szerelme,

hidd  el  nekem;  éppen

ez  az,  mi  halhatatlanoknak  is  kellene,

’s  ami  gyönyörű  a  halandó  létben;

hogy  megismételhetetlen  és  egyszeri:

ebben  egyedülálló  ajándék  a  mindenségtől,

melynek  fájdalmas szépségében

az  isteni  és  angyali  irigységet  is  elnyeri.

A  szerelem  olyan  csak,

mint  a  múzsa  és  az  ihlet;

ha  megtisztel  kegyével,  meglátogat,

figyelj  rá,  becézd,  becsüld  meg.

És,  kérlek:  soha  ne  feledd;

azt,  hogy   Teveled

együtt  építettük  a  Miénket,

nem  úgy  estél  be  csak,  a  már  készre.

Neked  nem  nagy  baj,  hogy  nem

születtem  bármi  tehetségre,

és  nem  vagyok  melletted  sem

itt  egy  nagy  ember,  tudom.

’S  nem  kell;  ne  is  vegyen  most  senki  észre.

 

Majd  ráér  vele  inkább  akkor,  ha  már  távozom.

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 144 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.