Schifter Attila : Zsákmányo(ló)k

 

 

 

 

Hát,  lásd;  elkomorult  az  égbolt  is  felettünk

( most  velem  jössz,  most  elrabollak )

együtt  kell  arassunk    egymásnak  vetettünk 

csillagszemeket,  mint  a  Tejutat  a  Holdnak,

kik  minden  Napot  és  felhőt  feledtünk 

nem  törődve  azzal,  mit  terem  a  holnap. 

 

Velem  kell  jönnöd,  mint  a  szabin  nők;

kezed  mellemnek  feszül,  de  vállamon  a  fejed   

mint  a  múltjukból  kiragadt,  jövőbetekintők 

  tán  félsz    de  gyermekünk  táplálja  majd  tejed, 

mert  csak  a  római  jellemek ( igen    megint ők ) 

hagyhatnak  az  utódok  meghálálta  jelet.

 

Két  áldozat  vagyunk  ( és  ragadozók  is )

tekintetünk  a  másikat  tartja  fogva; 

vad  lélektükreinkből  szívhalálos  dózis 

vakít,  két  elhagyott  világot  túlragyogva,

miközben  a  mélységünkben  lakozó  kis

bestiák  szorítása  védtelen  torkunkra  forrna. 

 

Végzetem vagy,  mi  prédaként  itt  talál

’s  akár  egy  főnixi  tűz  szélén  lebírt  szirén,

ki  tekintetével  szívsebet  kalligrafál,

amely,  mint  lángoló – hamvadó,  piciri  szén

( belém  billogozza:  ”szerelem    kínhalál” ) 

ragadozót  szűkölve  szemem  íriszén.

 

 

( 2014.  január  07. )

Legutóbb szerkesztette - Schifter Attila
Szerző Schifter Attila 144 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.