Schifter Attila : Kárhozat

 

 

 

 

Belém  esett  az  elmúlás  céda  magva 

( csendesen,  vajpuha  csókjával  érkezett ) 

nem  törődve  az  Igével;  a  számon  tartva 

befelé,  lélekpoklossá  fertezett. 

Szellőtiszta  reményemben  megkapaszkodott, 

és  most  nedveim  oxigénjén  hízik, 

hiába  szomjazom  ( bár,  saját  partomon )

mégsem  jutok  el  az  enyhet  adó  vízig. 

Pedig  nekem  a  Nap  szerelmét  ígérte, 

és  hogy  Hold  csillaga  lehetek  Éj  titoktengerén 

’s  megbecsül,  ha  cserébe  őszintén  érte 

a  Mennyekig  felcsapó  lánggal  égek  én. 

Most  világom  kékjét  fojtja  pernyetakarója, 

szénné  vált  zöldem  dús  öröklétet  feled, 

míg  döglehelete  letarolt  hegyeimet  rója 

’s  prédára  lesve  megül  felforrt  tengerszemek  felett. 

Sívó  kísértetek  ünnepelte  uralkodó; 

mindenfelé  kaszás  vérkalászai  lengenek, 

mint  menekülő  életek  után  mohón  kapkodó, 

örökké  csak  aratni  vágyó  csontkezek. 

 

 

( 2013.  május  31. ) 

 

 

 

Legutóbbi módosítás: 2014.01.10. @ 18:20 :: Schifter Attila

Szerző Schifter Attila 145 Írás
A verseket mindig is különösen szerettem ( persze, nem mindegyiket ) de ha egy műalkotás - legyen az festmény, szobor, egy írás vagy bármi más - felkelti a figyelmemet, akkor azt mindig nagyra értékelem. Egyszerűen azért, mert érzést, gondolatot indukál bennem: 's ezáltal életet lehel belém.