Belém esett az elmúlás céda magva
( csendesen, vajpuha csókjával érkezett )
nem törődve az Igével; a számon tartva
befelé, lélekpoklossá fertezett.
Szellőtiszta reményemben megkapaszkodott,
és most nedveim oxigénjén hízik,
hiába szomjazom ( bár, saját partomon ),
mégsem jutok el az enyhet adó vízig.
Pedig nekem a Nap szerelmét ígérte,
és hogy Hold csillaga lehetek Éj titoktengerén
’s megbecsül, ha cserébe őszintén érte
a Mennyekig felcsapó lánggal égek én.
Most világom kékjét fojtja pernyetakarója,
szénné vált zöldem dús öröklétet feled,
míg döglehelete letarolt hegyeimet rója
’s prédára lesve megül felforrt tengerszemek felett.
Sívó kísértetek ünnepelte uralkodó;
mindenfelé kaszás vérkalászai lengenek,
mint menekülő életek után mohón kapkodó,
örökké csak aratni vágyó csontkezek.
( 2013. május 31. )
Legutóbbi módosítás: 2014.01.10. @ 18:20 :: Schifter Attila
