Marthi Anna : Prána-éj

 

 

Sötét az éjszaka.

A hold hatalmas hárászkendője

beteríti a mennyboltot. 

Csak esőszagú bánat riad,

és csitul a hiányokban bő

előrehaladás. Megállunk, az időt

kérve kérjük, pihenje ki magát,

vonuljon el terébe a mindenségnek.

Vízbe fojtott sellők érzékisége helyett,

ma éjjel szórakozottan csak

magamban lélegezhetek, rám lehel

a szerelmes csend, és bátorkodva

visszaszól szívem, menyasszonyi 

ruhát adok ma inkább lelkedre, 

testedet hagyom, hogy rakja

a rendet rendületlenül, mossa

szennyesét életkísérleteinknek,

csak droggá szeretem a szót, 

csak testté szeretem a testet,

csak simogatássá a valót,

csak tépett fenevad minden illúzió,

és sebeit kötöm be, mikor

angyal helyett egyszerű emberré

öltöztet az éj, nagy feladat

kis megoldásaként leplek meg

önmagammal, isteni tudattá

nézlek, és felfoghatatlan okból

puhítok neked lélekmaradékból

ommos teljesség képzetet.

 

Legutóbbi módosítás: 2014.01.18. @ 09:26 :: Marthi Anna
Szerző Marthi Anna 1337 Írás
lélekbúvár lennék mint oly sokan "Kinézek a térre, és ott ég a fájdalom, a szerelem kísérteties varázsa. Félbemaradt lángolások mögött jössz, a bőröd is csak árnyék egy sehova-úton; arcod a nézés dadogása, ismeretlen kerülők a személyes veszteségek körül - kezeddel intsz, már nem is nekem, a szubsztanciálisan felfoghatatlannak, annak, amitől egy másik sors mindig másik sors marad. Rámvetülsz, rád vetődöm. S mindenünk odaadjuk ez érintő, kósza integrációért a tér s a szívek nagy zűrzavarán át. Valamikor féltem volna tőled, féltem volna, hogy elhagysz, s egyedül megyek az utcán anyagtalan csillagokkal szívem programjaiban. De most már tudom, ez nem csőd, és nem is bánat. Hanem a szabadság részletei. S fel kell nőnünk bizonyos szépségekhez mindenáron." Pardi Anna: A távollevő és az utak