Kimért, lassú lépésekkel követnek. Néha előretekintek, bár tudom, meglátni nem lehet őket. Olykor egyhangú trombitaszó jelzi: még nem hagytak el engem. Barátaim is mondják: „Itt vannak a közelben!”
Furcsa ez a kergetőzés, amelyben legtöbbször a gyorsabbat kapják el. Ebből is sejthető már a pálya alakja és iránya. A lényeg azonban innen, a gyorsjárású akháj görbehajókról nem látszik tisztán. Lágyan leomló lomblevelek a puha tisztás felé röpködnek; tehenek csoportja indul kérődzve a legelőkre. A marhák szemében visszatükröződő világról írok.
A kerítés egyik /belső/ oldaláról indultunk, akár a többi hajnalon; nézelődve, meg-megállva, egymást tréfásan lökdösve. Nyár van: pillangók lepkednek körülöttünk. Ősz van: az avart rugdossuk patáinkkal. Tél van: mindent hólepel fed; és várjuk a tavaszt, a káprázatos illatokat, a friss ízeket, a langyos levegő érintését, amelytől újra meg újra közelebb kerülünk egymáshoz.
Már a kerítés külső szélén állunk.
Várjuk, hogy előttünk a többiek kievickéljenek szorongatott helyzetükből. Ismeretlen eredetű papírzacskók úszkálnak a híg libafosban, amelybe kénytelenek vagyunk gyakorta belelépni. Megyünk a legelő felé, és közben mindenféléről elmerengek.
Az italok szétfolynak az asztalon, igyekezve tócsává koncentrálódni. Barna és sárga levek. Megkóstoltam az egyiket, s hatása nagyon különös volt. Szétolvadt az ínyen, és egyenesen az agyvelő irányába csordogált tovább.
Mikor megérkezett, rózsaszín lovakat látott, hófehér, szőrös csizmában, balra fésült sörénnyel, meg csicsergő tintahalakat, amelyek farkukkal — nagy kalligrafikus betűkkel — hosszú sorokat róttak a levélpapíron.
Az éjjeliszekrényen hatalmas, másfél méteres, vastag gyertya állott, és lövellte szét lángjait a teremben. A nem-világító-burokban ébenfekete macskatündérek játszottak. Körben álltak, s a kör közepén feszített ünnepeltjük: Mus Musculus.
Lassan szabaddá válik az út.
Elindulunk tömzsi sorban, csülökig érő fehér hóban. A kerítéseket már elhagytuk, ez itt a mező. Csodálatos lesz ma is — mindig csodálatos — eltölteni a napot estig, ég és föld között. Itt aztán igazán szabadon futnak a gondolatok. Máskor télen nem is szoktak bennünket kihozni ide, hiszen legelni úgysem lehet. Nem is tudom, most miért jöttünk ki. Talán ez valami lázadás?
A vakító havon elcsúsznak és seggre csücsülnek az eszmefuttatások. Elrugaszkodom a földtől és máris repülök. Iszapba tapadó hátsó lábakkal kapálódzom a mellsőkkel; így nem sikerül eltávolodnom a földtől, de jön a növényevő szúnyogsereg, közrefognak és fölemelnek. Hálától izzó tekintetemet körbehordozom a fák lombkoronáján, a villanypóznákon, az emeletes házak tetején.
***
„Közelebb hajolva látszik, hogy hamisak: csak aranyozottak, de megéri így is: — Tessék, tessék! Friss-meleg a csoszogány!” — én pedig gyorsan otthagytam az elmehagyott öreget. Csoszogányt árulni a nyílt utcán, s ráadásul kalap nélkül! Skandalum!
Tettem még egy kört Bagdadban, a mesék városában is. Szörnyű fölháborodásomban ugyanis Mezopotámiáig futottam. Idáig üldözött a megsértett önérzet. Nos, nem kertelek, a város leírását pedig kompetensebb személyre bízom. Elmondom, mi történt.
A mohamedán templom karcsú tornyát bámulva hallgattam, amint a müezzin énekelt a körerkélyen, imára szólítván a hívőket. Ahogy álldogálok a minaret előtt, hát a tömegben odafurakszik hozzám egy turbános fiatal, és titokzatosan a fülembe ordít — mert nagy a zaj —: „Hallottál már arról az emberről, aki focipályát vett ajándékba?”
Természetesen nem hallottam róla. „Akkor hát jer, elvezetlek egy efendihez!”
Mentünk, mendegéltünk, amíg megtaláltuk az illető, szintén turbános, barna kecskeszakállat viselő, idősebb tagot. S a fiú, aki vezetett, már el is ködült.
„Hallottál már arról az emberről — kérdezte az efendi — aki focipályát evett reggelire?”
„Tulajdonképpen milyen focipályáról van szó? — kérdeztem, mert valami már kezdett derengeni, de a bő kaftános már eltűnt, a egy tündérszép, lefátyolozatlan hölgy várt rám.
Kissé rossz kiejtéssel, de egyébként kifogástalanul beszélte a mi szép nyelvünket.
„Jöjjön, kérem, elvezetem!” — és már tova is libbent.
Én nehézkesen utánalibbentem. Egy fehér palotába vitt az utunk. A palota fényes pompájában, szegényes-falusias öltözékemben, szemben állottam egy rongyos arabbal, aki megkérdezte:
„Hallottál-e, fiam, arról a paripáról, amelyik zabot evett reggelire?”
„Hallottam” — kezdtem volna mondani, hiszen a mi falunkban is van ilyen, de az öreg előbb szólalt meg újra:
„Merthogy az én vagyok!” — és ezt mondván, igazi ménné változott, majd kirepült a palotából. De ebben a pillanatban már ott állt a helyén egy másik, cirkalmasan díszített kaftánban, hatalmas, díszes turbánnal a fején, és száját szóra nyitotta…
Ám hogy mit mondott, azt már nem tudom, mert úgy éreztem, teljesen elegem van ebből a meséből, ebben a városban engem is lóvá tettek, s követvén a rongyos arab példáját, magam is elrepültem Bagdadból.
Többi utazásomról majd máskor mesélek.
Itt a legelőn éppen esteledik. Lassan elindulunk vissza a kerítések felé, kimért, lassú lépésekkel. Olykor egyhangú dúdolás jelzi, még nem hagytak el engem. Barátaim is itt vannak a közelben.
Az emberek szemében visszatükröződő világról beszélek.
Furcsa ez a kergetődzés, amelyben legtöbbször a gyorsabbat kapják el. Ebből már nyilvánvalóvá válik, hogy a pálya kör alakú, és fölfelé irányul. A lényeg azonban innen, a bolhák ősrengetegéből tisztán látszik.
Néha előretekintek, és néha-néha valaki — vagy valami — visszatekint rám.
Legutóbbi módosítás: 2014.01.03. @ 17:01 :: Bogár Gábor