Sonkoly Éva : Homályos képek 5

Illusztráció: negis_art képe

János átfogta Edit vállát, gyengéden maga felé fordította és halkan súgta:

— Holnap elviszlek édesanyámhoz, szeretne megismerni, a jövő héten úgyis hozzád költözöm, ha nem baj…

Editnek még számtalan kérdése lett volna, de a nagy meglepetés ereje eltörölte a lehetőségét, hogy feltegye azokat.

Miért is? Szórakozottan forgatja kezében azt a kis szögletes lapot, amelyet a nyakláncán hord a mai napig: János ajándéka.

Egy kirándulás alkalmával látta a szomszédos megyeszékhely ékszerüzletének kirakatában.

— Nézd milyen szép, csak a fényben látszik rajta a csillagjegy! — mutatta a férfinak.

János rápillantott szórakozottan, aztán tovább sétáltak. Ősz volt, szép napsütéses, akárcsak most.

Akkor hazafelé egy parkolóban álltak, mikor a férfi oldalra tekintett.

— Látod azt a fehér autót? — A kocsi magányosan állt, körötte senki, nem lehetett nem észrevenni.

— Igen, látom és?

— Nézd meg a rendszámát és jegyezd meg!

— Várj, felírom! — Edit kereste a tollat kis táskájában.

— Nem írhatod le, csak jegyezd meg, majd otthon elmondod nekem, érted?

Edit nem értette, de magában sokszor elismételte a rendszámot. Igazság szerint nem könnyen jegyezte meg a számokat, néha cserélte is őket, de érezte, hogy ez most fontos. Hogy miért?

Azt csak sejtette, megkérdezni sem merte… nem akarta tudni.

 

Mennyi ősz múlt el így együtt? Egész évtized…

Különös évek voltak addig a napig, amíg János valóban hozzá költözött. Arra sem emlékszik, hogy megkérdezte volna szeretne-e vele együtt élni… csak úgy történtek a dolgok.

Szerette a közös életüket? Ha most visszagondol rá, igennel válaszol magának.

Mégis véget ért.

Hányféle lehetőség lett volna?

A lehetőségek… Hogy is volt?

Azokat alkalmanként szűkre szabta az élet, de így tél közeledtén eszébe jut egy szép emlék.

Akkor régen, karácsony közeledett.

Valahol két megye határán állt egy kellemes kis csárda, már a nevére sem emlékszik. Néha ott ebédeltek. Ő mindig megnézte a sarokban álló kemencét, előtte asztal, színes kis ülőpárnák a kemencepadkán.

— Kellemes lehet télen! — gondolta. Nem hitte, hogy ki is próbálhatja. Akkor, azon a télen, az ünnep közeledtén János ode vitte őt vacsorázni.

Kint kavargott a hóesés, hidegen fújt a szél. A vacsora és az italok már előre rendelve, hiszen voltak már közös kedvenc ételeik is. Ott terítettek a kemence mellett, Edit hátát kellemesen melegítette a búbos, az asztalra gyertyát hoztak. Feldíszített kis fenyő állt a sarokban.

Vacsora előtt vette elő János a kis ékszerdobozt, amelyben ott lapult az a medál, ami Editnek annyira tetszett még az ősszel.

Akkor, maga sem tudja miért, koccintás közben eszébe jutott az a fehér autó, amelynek rendszámát rá bízta János… vajon mi lett a sorsa?

 

Bűnök, büntetések?

Alig beszéltek róla, pedig ő tudta, hogy az a férfi mindennapjainak része. Mennyi mindent tudhat?

Sohasem kérdezte, de pár dolgot összerakott… később, amikor már, nos… akkor. Az is már a múlt. Az életük része, amire talán János már nem is emlékezik… elgondolkodott.

Hogyan is éltek együtt?

Szabadidőben a hétvégi hobbikertben Edit a grillsütő mellett szorgoskodott, terített a széles lombú diófa alatti asztalon, bort hozott a pincéből, amíg János rekeszekbe rakta az érett gyümölcsöt. Dolgozniuk alig kellett, a munka nagy részét a férfi édesanyja magára vállalta, mondván: csak érezzétek jól magatokat, majd én segítek mindenben. Kedves asszony, gondolta Edit. Gyakran hívta őket, amikor együtt volt a család, szívesen mentek mindketten. Mária néni jól főzött, kedves vendéglátó volt. Talán szerette is Editet, ő így érezte.

— Vehetnétek valahol egy házat! — mondta egy alkalommal. — Hiszen jól keresel, fiam — simogatta meg szemével kedvencét, mert nagyon büszke volt rá.

János hallgatott, vagy másra terelte a beszélgetést.

Milyen furcsa! — gondolja így utólag Edit. Vajon miért alakult így?

Voltak vitáik, hisz mindenkinek vannak. Egy alkalommal János azt mondta, elköltözik. Válogatás nélkül, indulatosan dobálta bőröndbe a ruháit.

Edit csak nézte némán.

Most vége! — gondolta.

A férfi kivitte a bőröndöt az autóba. Edit állt az ablak előtt, elhúzta a függönyt, este volt. Az utcai lámpa fénykörében látta, hogy a férfi csak úgy beleönti a csomagtartóba a bőrönd tartalmát, majd lecsapja a fedelét, s indul visszafelé. A második bőröndöt már csak az ajtóig vitte.

— Nem tudok elmenni, szeretlek! — kézfejével törölte a könnyeit a nő vállára borulva.

Másnap Editnek a munkája miatt vidékre kellett utaznia. Abban az időben János autóját használta, az övé szervizben volt. Egy dossziét a csomagtartóba akart tenni. Felnyitotta, majd ijedten csapta be, szétnézett. Ki láthatta? Zoknik, fehérnemük halmaza púposodott benne.

Este jót nevettek a történteken, s együtt pakoltak a helyére mindent.

 

Történtek…

Igen történtek dolgok, szépek és mások is.

Két és fél évig éltek együtt, rövid idő volt… vagy hosszú?

Nem tudja, de lehetett volna másféle is…

János jól érezte magát ebben az időszakban. Szinte mindent megengedett magának.

Munkahelyi telefonja titkos jelszóval védett üzenőjét is jól ismerte Edit. Nem hallgatta le sohasem. Kivéve azt az egy alkalmat, amikor ő is üzenetet akart hagyni, mert fontos volt. Nem neki, Jánosnak lett volna fontos. Egy telefon, ami véletlen hozzájuk érkezett. Üzenet valakitől, valaki másnak, akit Edit nem ismert. Beütötte a jelszót, s megnyílt minden lehetőség, hallotta az előzőeket:

„A héten ne keress, a férjemmel el kellett utazzak a Mátrába, majd hívlak” — csicseregte egy kedves női hang.

„Csókollak, mikor jössz Budapestre, már nagyon várlak!” — egy mélyebb kedves hangon valaki más.

… és sorban így tovább.

Akkor letette a kagylót és nézett maga elé.

Vajon kivel is osztotta meg az életét?… és akkor még a lényegesebb dolgokat nem is tudta.

 

 

      Folytatása következik

 

 
 
Legutóbbi módosítás: 2013.11.03. @ 17:52 :: Sonkoly Éva
Szerző Sonkoly Éva 580 Írás
Gyógypedagógiai tanár vagyok. Az Alföldön születtem, Kaposváron élek. Mióta emlékezni tudok az irodalom rajongója vagyok, mesék, regények, versek. Sok évvel ezelőtt egy tanítási szünetben kezdtem valamiféle belső zenére sorokat írni. Eldobtam, de a gondolat, hogy még egyszer megpróbálom, biztosan izgatott, mert azóta vagyok ezen a téren próbálkozó. Sok kedvencem van klasszikusok, napjaink írói. Mégis, Váci Mihálynál aligha érzékelteti számomra más költő a hiányt, sorai emlékeztetnek életem sokszori újrakezdéseire, hitet adnak. "Újra kezdeni mindent e világon, – megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol…"