— Anya, több mint egy év telt el apa halála óta. Letelt a gyászév. Nem lehetsz állandóan a négy fal között. Fiatal vagy még. Itt van a lehetőség, hogy kimozdulj. Menj el a virágkarneválra! Csak egy nap, és az unokád meglesz addig nélküled — látta anyja arcán, hogy magában kifogásokat keres, nevetve folytatta — ismerlek, elmész és kész.
A férjére gondolt, aki közel húsz évvel volt idősebb, mint ő. Rendes, kedves ember volt. Ott állt mindig mellette, figyelt rá. Elvette őt egy kislánnyal, akit sajátjaként nevelt fel. Sosem tudta igazán szeretni, de teljes szívéből tisztelte őt. A férfi tudta ezt, de így fogadta el. Soha nem kérdezte, és ő soha nem beszélt neki a múltjáról. Néha késztetést érzett arra, hogy elmondja, de sosem mert belekezdeni. Nem szégyellte „előző” életét, csak annyira élőként élt benne minden, még évek múlva is, hogy félt feltépni a sebeket.
Felidézte a megismerkedésüket. Gyönyörűen sütött a nap. Szabadnapos volt. Ritka alkalom, amikor egész nap együtt lehetett rakoncátlan gyermekével. Kihasználva a ragyogó időt, szendvicseket csomagolt, citromos teát főzött mellé és elindultak piknikezni a szabadba, magukkal vitték a kislány tudományát is.
Az írás művészetével ismerkedett akkoriban gyermeke. Valahogy nem akart az a kerek igazi kerekké válni, sok-sok kísérletezés után sem. A zöldellő búzakalászok között, az útszéli fák árnyékában, hason fekve rajzolta játékosan a köröket, hátha rááll a keze. Hangosan, együtt mondták: „pontocska, pontocska, vesszőcske, vesszőcske, készen van a fejecske. Kicsi nyaka, nagy a hasa, készen van a török basa”. — Jókat nevettek a sok tojásforma és kocka karika láttán.
Megállt mellettük egy személyautó, és egy férfi megkérdezte tőlük, mit csinálnak itt. Ő bosszús lett, mert egy idegen megzavarta őket, de kislánya azonnal megkérdezte tőle, ő tud-e karikát rajzolni. A komoly, szigorú arc megenyhült, leült melléjük, és ő is elkezdte a köröket rajzolni. A kislány felszabadultan kacagott, amikor látta, hogy a bácsi sem tudja szabályosan megrajzolni, úgy ahogy anyja mutatta neki.
Eltelt pár nap. Sok vendég tért be, és ő egyedül dolgozott a presszóban. Évfordulót ünnepeltek. Eszébe jutott, hét év telt el azóta, hogy elküldte a férfit. Szomorú lett. „Hét év! ” — mondogatta magában. Egy férfi durván beszólt neki, meddig várjon még itt, hogy kiszolgálják. Nem ijedt meg sosem az ilyen tahóktól, most is visszaszólt neki, de az alkoholtól megvadult elkapta a karját, és magához rántotta. A fájdalomtól felsikoltott. Ekkor lépett be az ajtón az idegen, és kiszabadította a szorításból. Udvariasan, de szigorú tekintettel megkérte a támadót, hogy foglaljon helyet, addig, amíg nem ő ülteti le. Az imént még nagyszájú visszament a társasághoz és onnan kiabált, hogy várja az italát.
— Köszönöm — ennyi volt, ami elhagyta a száját. Dacos volt. Nem fog itt hálálkodni egy idegennek. Más is megtette volna érte, hisz tele a presszó vendéggel. Az idegen, mintha olvasott volna a gondolataiban, megjegyezte, milyen emberek élnek itt, olyanok, akik nem segítenek egy bajba jutott nőn? El kellett ismernie, igaza van az idegennek, mert senki meg sem mozdult a látottakra.
— Meghívhatom ebédelni? — Mielőtt még tiltakozhatott volna, tovább folytatta — a kislányát is szívesen látnám. Azok a fránya karikák már gurulnak? — kérdezte a megtört lányt.
Értetlenül nézett rá, de amint az idegen a levegőben elkezdte rajzolni:
— Pontocska, pontocska… — elnevette magát.
Miért is ne, gondolta magában. A kislánya nagyon meglepődött, amikor bejelentette neki, azzal az idegen bácsival elmennek ebédelni. Ebédet vacsorák követtek, és egyszer azt vette észre, az anyakönyvvezető előtt áll. Elfogadta a házassági ajánlatát, mert tudta, hogy kislányának szüksége van egy apára. Eddig próbált egyszerre anyja és apja is lenni, de kimerült. Az idegen kedvessége megfogta, de nem tudott szerelmet ébreszteni szívében. Barátjának tartotta, ennél többre nem volt képes. Huszonhárom évet éltek együtt.
Rákos beteg lett. Tisztességgel ápolta az utolsó percig. Sajnálta magát. Nem akart újra egyedül maradni. Az orvos kórházba akarta utalni az utolsó hetekben, de ő nem engedte, mellette akart lenni, nem akarta, hogy érdektelenek vegyék körül az utolsó napjaiban. Több, mint egy éve ment el…
— Anya indulnotok kell, a busz nem vár rátok — kiabált be a szobába lánya, gondolataiból kizökkentve.
Engedett ajánlatának, elmegy a karneválra, de viszi magával az unokáját is. Annyira hasonlít a nagyapjára. Amikor felhúzza a szemöldökét, mintha a férfit látná. Nem ment el nyomtalanul, hagyott neki egy örök emléket. Mosolygott.
A kisfiú türelmetlenül toporgott, alig várta már, hogy induljanak. Anyja lelkére kötötte, el nem engedheti a nagyi kezét, nehogy elvesszen a karneváli forgatagban. Megnyugtatta lányát, a szeme világánál is jobban vigyáz a gyermekre.
— Tudom — mosolygott, csókot adva anyja arcára. — Vigyázz a nagymamára — mondta kisfiának.
Gyönyörűen felvirágozott kocsik, táncosok, akrobaták vonultak végig az utcán, cukorkát dobálva a tömeg közé. A kisfiú nem tudott betelni a látvánnyal, mindent kérdezett, mindent tudni akart és kitartóan kapkodta a cukorkákat. Megfogadta, az összes látottat elmeséli majd az anyjának. Amikor az utolsó felvonuló is elhaladt előttük, a tömeg oszlani kezdett. A kicsi ujjongott az örömtől, estére tűzijáték lesz.
Valamikor, nagyon régen volt a városban. Emlékek kezdtek kapukat döngetni, elő akartak törni, de unokája úgy döntött, nem hagy időt a töprengésre. Hálás volt neki érte, nem akart emlékezni. Elindultak várost nézni. Nem hagyott alább a gyerek érdeklődése, mindenről mindent tudni akart a továbbiakban is. Pihenésképpen, és hogy elfogyasszák az otthonról hozott szendvicseket, leültek egy padra a parkban. Az eddig féltve őrzött, gázzal felfújt léggömböt véletlenül elengedte, és az elrepült. Nem jutott magasra, mert felakadt egy fa ágaiba. A kisfiú nem sírt, csak szomorúan nézett a léggömb után.
A közelben álló padon egy középkorú férfi ült és újságot olvasott. A kisfiú odaszaladt hozzá. Utána akart szólni, de ismerte annyira uncsiját, hogy hasztalan lett volna a marasztalás, és azt is tudta, ő nem éri el a léggömböt, fára mászáshoz meg öreg már. Figyelte a párbeszédet közöttük. A kisfiú udvariasan megkérte a férfit, legyen szíves segíteni neki, mert a nagymamája kicsi, és őt nem kérheti meg a léggömb levételére. A férfi mosolygott magában. Emlékeztette valakire a kisfiú, de nem tudta honnét ismeri. Felállt, kézen fogta a gyermeket és elindult a fához, ahol a léggömb várta a kiszabadítását. Nyakába vette a fiút, aki így könnyen elérte kincsét.
— Anyukámnak akarom hazavinni — mondta a férfinak.
A férfi egy barackot nyomott a fejére, kezet nyújtott neki és bemutatkozott.
— Téged hogy hívnak? — kérdezte.
Amikor meghallotta a nevet, szíve hevesen kezdett kalapálni. Most jött rá, mi volt az a szorító érzés a mellkasában, mióta itt vannak. A szíve már akkor is tudta. Megérezte. Látta, hogy beszélgetnek, de nem értette mit, csak hangokat hallott. Félt. El akart szaladni, de lábai gyökeret vertek a földbe.
— Nagyi, nagyi — szólongatta a kisfiú. Hallotta, de nem volt képes megmozdulni.
Elindultak felé.
Nézte őket, jól emlékezett. Unokája, a férfi pontos mása. Hány év telt el azóta, hogy találkoztak? Gyors fejszámolást tartott. Harminc. Nem fogja felismerni, hisz megöregedett. Az idő nyomott hagyott az arcán és látta, hogy a férfit sem kímélte. Egyre közeledtek egymáshoz, a szíve majd kiugrott a helyéből. Türtőztetnie kellett magát, nehogy a férfi nyakába ugorjon ujjongva. Szép is lenne. A parkban lévők biztos azt hinnék, hogy megbolondult ez az öreg csaj.
Állta a férfi tekintetét. Kezet nyújtott és asszony nevén mutatkozott be. Így biztos nem jön rá, hogy ki vagyok.
Tévedett. A férfi elfogadta a kéznyújtást, de nem parolázott, kezet csókolt neki. Nézte az asszony könnyes szemeit, ahogy kimondta a saját nevét. Nézte a kisfiú hatalmas fekete szemeit és már tudta, honnan ismeri ezt a gyermeket. Gyermekkorában mindig ez az arc nézett vissza rá a tükörből. Becsapottnak érezte magát. Meglopták őt. Elvettek tőle valamit, amiről nem is tudta, hogy van, de neki joga lett volna tudni. Hová mehet panaszt benyújtani? Ki adhatja neki vissza az elvesztegetett éveket? Az a lány fiúnak vagy lánynak adott életet? Itt van ez az asszony, megkérdezhetné tőle, joga van hozzá — kezei ökölbe szorultak —, de néma maradt.
Az asszony látta a mozdulatot. Kiléte nem maradt titok. Tudta, a férfi magára ismert a gyermekben.
A kisfiú nem értette a dolgokat, de érezte a feszültséget a két ember között.
— Elmehetek a tóhoz kacsákat etetni? — kérdezte.
Elengedte, de lelkére kötötte, a korláton kívül nem mehet.
A férfi leült mellé a padra. Egy darabig mind a ketten hallgattak. Nézték a fiút, hogy dobálja a kenyérdarabokat a kacsáknak és azok, hangos hápogás közepette összevesztek a falatokért.
Egyszerre szólaltak meg. Tekintetük találkozott. Az asszony mosolygott. A férfi magyarázatot várt. Elkezdett beszélni. Vulkánként törtek elő belőle az emlékek.
— A kisfiad nélkül nem lettél volna boldog mellettem.
A férfi értetlenül nézett rá.
— Hát ezért küldtél el magadtól? Nem nőtt volna fel nélkülem, hisz bármikor láthattam volna.
Az asszony ölében összekulcsolta kezét. Elveszettnek érezte magát. A könnyek leperegtek az arcán, a férfi letörölte kézfejével, de szíve szerint lecsókolta volna őket.
— Fiam vagy lányom születetett?
Az asszony tudta, hogy fel fogja tenni ezt a kérdést, várta, de megrettent a hallatán.
— Azon az utolsó, ősi szenvedélytől izzó, szerelmes éjszakán fogant a kislányom. Nem beszéltem soha az apjáról neki. Ő sem kérdezett felőled soha. Hét éves volt, amikor férjhez mentem, és férjem lányaként nevelte fel őt. Egy éve halt meg.
— Akkor én úgy mentem vissza hozzád, hogy leszámoltam addigi életemmel veled akartam lenni, ölelni, csókolni és minden reggel, melletted ébredni. Arcul csaptál, elárultál, de nem tudtalak nem szeretni téged. Azt akartam, hogy boldog légy. A város határában megálltam és egyre csak azon törtem a fejem, hogy miért? Amikor tudatosodott bennem, hogy az egyik nő elenged, a másik lemond rólam, mert mind a kettő szeret, szégyelltem magam. Vissza akartam menni hozzád, értünk könyörögni, a közös életünkért, de nem így cselekedtem, amit azóta már sokszor megbántam. Amikor eljöttem a feleségemtől, mondtam neki, dobja ki az étkezőben lévő órát, amit csak azért tűrt meg, mert nekem fontos volt. Mindig tudtam, hogy zavarja a hangja, de engem megnyugtatott. Összetörte, miután eljöttem. Vett egy hasonló órát, de a hangja más volt. Mindig hiányzott annak az összetörtnek a hangja. Öt évet éltünk még együtt. Jól éltünk, de jött egy szerelem. Elhagyott. Vitte a fiamat is magával, de a kapcsolatom nem változott meg vele. Nem tiltotta el tőlem, nem nevelte ellenem. A fiam féltetted, hogy apa nélkül nő fel, de a kislányodtól megvontad még a lehetőségét is hogy találkozzon az apjával.
— Nagyi van még kenyered? — kérdezte a kisfiú, de amikor meglátta, hogy sír, elhallgatott. Csípőre tett kézzel fordult a férfihoz, és haragosan kérdezte: — Miért sír a nagymamám?
Az asszony letörölte a könnyeit.
— Nem bántott a bácsi, csak jól esett egy kicsit sírni.
A gyermek nézte őket, és megjegyezte, ő még olyat nem hallott, hogy valakinek csak jólesett volna sírni. Felvette a maradék kenyeret és visszament a kacsáihoz. Néztek a fiú után és mind a ketten elkezdtek nevetni. Évek óta most nevettek először minden kényszer nélkül. A férfi megszorította a kezét. Soha nem merte keresni. Egyszer volt a városban, bement a presszóba, de már nem dolgozott ott. A pincértől kérdezett felőle, de azt a felvilágosítást kapta, hogy férjhez ment és már nem dolgozik náluk.
A nap további részét hármasban töltötték el. Sétáltak, süteményt ettek és rengeteget beszélgettek. A kisfiú a nagyanyja kezét fogta. Hallgatta a beszélgetést, de nem sokat értett belőle. Nem értette, ez a vadidegen bácsi miért kérdez annyit az ő anyukájáról. Várta már a tűzijátékot. Hosszú volt a nap, elfáradt. Egyre jobban ásítozott. A férfi karjaiba vette és úgy vitte a buszhoz. Hirtelen ötlettől vezérelve, felajánlotta, hogy ő haza viszi őket, ne menjenek busszal. Az asszony tiltakozott, de ahogy azokba a meleg szemekbe nézett megtört minden ereje. A kisfiút befektették a hátsó ülésre, egy könnyű pléddel betakarták. Kezük összeért. Fellángolt bennük a régi vágy.
— Mami, kérek puszit! — egyszerre puszilták meg.
Elindultak. Az asszony nyugtalan volt. A férfi észrevette a nyugtalanságot rajta. Egész úton fogták egymás kezét. Megérkeztek. A férfi kiemelte a kocsiból a gyermeket, és karjaiban vitte a ház felé. Az anyja, amikor ezt látta a szoba ablakából, azt hitte valami baj történt a fiával. Rohant kifelé, de anyja csendre intette.
— Alszik — simított végig a kicsi fején.
Bevitték a szobájába, ágyába fektették, betakarták. Anyja puszit nyomott a kicsi homlokára. Becsukták maguk mögött az ajtót.
Bevezette a férfit a nappaliba, meg akart szólalni, de nem jött ki hang a torkán. Álltak egymással szemben.
— Maga az apám — suttogta.
Battonya, 2010. január 06.
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 11:45 :: Lénárt Anna
