Egy történetet elkezdeni mindig nehéz. De ha jobban belegondolok, egy történet sem kezdődik pontosan valahol, minden sztori pusztán csak egy másik sztori folytatása.
Az enyém is elkezdődött, talán a születésemkor, de az is lehet, hogy anyám, vagy nagyanyám születésekor. Ez a történet viszont, amit most leírok, kezdődjön el. Most.
Csütörtök reggel. Munkanap. Ahogyan kinyitom a szememet, már csuknám is le, mert hallom, ahogyan az eső kopogtat az ereszcsatornán. A szoba is szürke, az ébresztőóra egy utolsó csörrenéssel kiadja magából az elem utolsó kis tartalékait is. Haldoklik minden, mint az életkedvem — ami ilyen napokon amúgy sincs senkinek. Felkapcsolom a villanyt, hátha egy kis színt hoz az életembe, de csak kihangsúlyozza a bútorokra telepedett por mennyiségét. „Takarítani kéne…” — jut eszembe ismét, mint minden reggel, de inkább leülök egy kávé és egy cigi társaságában átnézni a híreket: bomba, autó baleset, egy politikus lemondott, valaki választást nyert, a NASA talált valami újat.
Ugyanaz minden reggel. És mégis, minden reggel leülök átlapozni a híreket, hátha találok valamit, amitől majd változik az életem. De semmi, nem is értem minek járatom a lapot.
„Talán a zakkant szomszédnőnek…” — fut át az agyamon, merthogy a bolond öregasszony minden reggel képes azért korán kelni, hogy elcsórja az újságom felét. Most is. Hiányzik szokás szerint az apróhirdetés, a társkereső, a tv műsor és a képregény rovat. Tehát minden felemelő, avagy kicsit is vicces. Természetesen így az újságom utolsó oldala a halálhíreket mutatja.
Megiszom a kávém maradékát, majd erősen elgondolkodom azon, hogy vajon belefér-e még egy szál cigi. De nem fér bele, rohannom kell, mint mindig, most is már öt perce úton kéne lennem.
Ahogy kilépek az utcára, megcsap a város áporodott szaga, ami valamiért még tetszik is, otthon érzem magam tőle. Minden sarkon reflexből fordulok be, mint a jó kutya, aki tudja, hogy gazdája merre szokta sétáltatni. Késésben vagyok ugyan, de a reggeli még belefér, így hát betérek a pékségbe.
A pult mögött Zsófi szokás szerint mosolyog, de a fél arcát egy napszemüveg fedi. Még így is kikandikál alóla a szeme alatt virító lila-kék- fekete monokli. Sebaj, úgy teszek, mintha nem vennék észre semmit, és visszamosolygok, majd kérek egy pizzás csigát. Megkapom, az ára az egekben, ráadásul együttérzésből otthagyok kétszáz forint borravalót. Zsófi megörül, mint egy kiskutya, a pénzt elsüllyeszti a zsebébe. Rákacsintok, nagyon sietnem kéne, de a pizzás csiga mellé egy kis papírfecni is ott virít, rajta egy telefonszámmal.
Végül is nem is csúnya…
Színpadiasan elteszem a tárcámba a fecnit, majd sietősen elindulok. Húsz perces késésben vagyok, de kit érdekel? A televíziós társaság épülete már csak egy köpésre, mint valami kényes, sötét nagyúr emelkedik felém, ezernyi ablaka miatt mintha valami furcsa, sokszemű idegen lány figyelne rám. Bemegyek a szörny szájába, lifttel a másodikra. Az irodámban egy cetli a főnökömtől — vár szeretettel az irodájában…
Legutóbbi módosítás: 2019.06.25. @ 10:56 :: Pogány Gábor Máté
