Thomas Mann (Lübec, 1875. június 6. – Zürich, 1955. augusztus 12.) német író, a 20. századi német nyelvű irodalom egyik legjelentősebb alakja. Elbeszéléstechnikájában a 19. századhoz kapcsolódik, elsősorban Tolsztojhoz, illetve Theodor Fontane és Richard Wagner szimbólumaihoz és vezérmotívumaihoz. Prózájára az ironikus hozzáállás és kétértelműség jellemző, az allegóriákat és mitológiai motívumokat művészileg egyre érettebb módon használta fel. A mellékmondatokkal és betoldásokkal bonyolított elbeszélésmódja ritmusos és kiegyensúlyozott, a beszédstílust a mindenkori tematikához igazította. Az egyes szavak tudatos, kiszámított kiválasztása által a jelentéstartalmat gazdagította. Az 1900-ban írt, 1901-ben kiadott első regényéért (A Buddenbrook-ház) 1929-ben irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki.
Bátyja, Heinrich, és a hat gyermeke közül három (Erika, Klaus és Golo) szintén jelentős írók voltak.
Paul Thomas Mann 1875. június 6-án született a németországi Schleswig-Holstein tartománybeli Lübeckben. Édesapja id. Thomas Mann (1840-1891) kereskedő, édesanyja a félig brazil származású Julia da Silva-Bruhns (1851-1923) volt. A szülők 1869-ben kötöttek házasságot, s öt gyermekük született: Heinrich (1871-1950) – az ugyancsak jelentős író –, Thomas (1875-1955), Julia (1877-1927) – aki felnőttként öngyilkosságot követett el – Carla (1881-1910) és Victor (1890-1949). A család jómódban élt, Thomas Mann később úgy emlékezett vissza gyermekéveire, mint „gondoskodásban és boldogságban” eltelt időszakra.
1891-ben az apa rákban meghalt; végrendeletében úgy rendelkezett, hogy a lübecki vállalatot és házukat adják el, a felesége és gyermekei pedig a bevétel kamataiból éljenek a továbbiakban.
Thomas Mann – bár nem volt tehetségtelen tanuló – az iskolai tanulmányokban a legmesszemenőbbekig érdektelenséget tanúsított. Sokkal szívesebben töltötte az idejét írással, ami iránt már korán hajlamot mutatott, és 1893-ban prózavázlatokkal illetve tanulmányokkal részt vett a „Der Frühlingssturm” (Tavaszi vihar) című újság kiadásában. Arra, hogy milyen komolyan is gondolta, az írói hivatást kívánja választani, jó példa egy 1889-ből fennmaradt levél, amit a 14-éves fiú „Thomas Mann. Lírikus-dramatikus költő” formulával írt alá. 1894-ben, a felső szekundában, megvált nem túlzottan kedvelt iskolájától, a Katharineum gimnáziumtól, és elköltözött Münchenbe, ahová anyja és testvérei már egy évvel korábban áttelepültek.
Az apja halála után a még nem felnőttkorú fiú mellé kirendelt gyám azt kívánta, hogy Thomas az iskola elhagyása után válasszon magának valamilyen polgári foglalkozást, amibe Mann beleegyezett, és a továbbiakban egy tűzkárbiztosítási társaságnál dolgozott. Az állópultnál végzett irodai munka unalmas volt és nem túlzottan megterhelő; azon anekdota, miszerint Mann a listák leírása közben titokban irodalmi tevékenységgel foglalkozott, így akár igaz is lehet. Íróként 1894-ben debütált a „Gesellschaft” (Társadalom) nevű folyóiratban megjelentetett kisnovellájával, ami a „Gefallen” (Az elbukott) címet viselte, és kedvező fogadtatásra talált.
1895-ben Mann kilépett a biztosítótársaságtól, és a Müncheni Műszaki Főiskolán kezdett tanulmányokat. Először úgy képzelte, az újságírói hivatást választja. Az iskolai éveit jellemző céltalanság itt is folytatódott. Végül, mikor Mann 1896-ban, 21 évesen nagykorú lett és igényt támaszthatott az apai vagyonból havi 160-180 aranymárka, a kiadásait fedező zsebpénzre, úgy döntött, végleg felszabadítja magát az oktatási intézmények zsarnoksága alól és íróvá lesz.
Heinrich és Thomas Mann (1900 körül)
Első könyvei
Alig született meg az ötlet, hogy bátyjával, Heinrich-hel közösen Olaszországba utazzanak, már hozzá is láttak annak megvalósításához. Céljuk Róma volt, és 1897-ben a fővárostól keletre fekvő Palestrina nevű városkában béreltek maguknak szállást. Mann ebben az időben írta többek között a „Friedemann úr, a törpe” című novelláját, valamint itt kezdett hozzá első nagy regényéhez, a „Buddenbrook-ház”-hoz.
Alkalmanként részt vett a bátyja, Heinrich által kiadott „Das Zwanzigste Jahrhundert – Blätter für die deutsche Art und Wohlfahrt“ (A 20. század – Lapok a német művészetért és jólétért) nevű kiadvány készítésében, azonban hamarosan felhagyott ezzel. A lapot uraló népies alaphang, valamint a benne megjelenő antiszemita gondolatok nem voltak alkalmasak arra, hogy szélesebb közönség elé ki lehessen állni velük. A fivérek később nem szívesen beszéltek erről az epizódról. Thomas Mann 1898-ban a Simplicissimus szerkesztőségében dolgozott egy évig.
Buddenbrook-ház – 1903-as kiadás
1901-ben jelent meg Mann első regénye „Buddenbrooks. Verfall einer Familie” (Buddenbrook-ház. Egy család hanyatlása) címmel. A mű rögtön kedvező fogadtatásra talált az olvasóknál és az irodalmi kritikusok között egyaránt. Lübeckben ugyanakkor gyorsan terjedni kezdett a pletyka, hogy ezen nagycsalád és a regényben említett figurák nem teljesen fiktívek, hanem a város élő személyeiről mintázták őket.
Már röviddel a könyv megjelenése után hozzáférhető volt egy lista, amelyik azonosította a regény alakjait. Egy élelmes lübecki könyvkereskedés különösen nagy forgalmat bonyolított azáltal, hogy vevőinek a regényhez dekódoló listát adott.
A „Buddenbrook-ház” Thomas Mann legjelentősebb művei közé tartozik: 28 évvel megjelenése után a Svéd Királyi Tudományos Akadémia Thomas Mannnak ítélte az irodalmi Nobel-díjat, és az indoklásban elsősorban az író ezen művére hivatkozott.
1903-ban jelentkeztek Thomas és Heinrich között az első nézeteltérések. Thomas Mann úgy érezte, fivére művészként lenézi őt, ő maga pedig bátyja műveit „unalmas szégyentelenségükért” gúnyolta. Kapcsolatuk ugyan nem szakadt meg, és a következő években többször is igyekeztek közeledni egymáshoz, de a továbbiakban az irodalomról, művészetről szóló nyilvános vitákban inkább kerülték egymást.
Katia Mann (1905)
1904-ben Thomas Mann megismerte Katharina (Katja) Pringsheimet, a feminista Hedwig Dohm unokáját, akinek udvarolni kezdett. Ez annál is meglepőbb volt, mert eddig nemhogy nőügyei (mint Heinrich fivérének), de nőkkel közelebbi kapcsolatai sem voltak. Bár szexuális irányultságáról Thomas Mann soha nem beszélt teljesen nyíltan, de el sem hallgatta őket. A lánykéréssel olyan élet mellett döntött, amit akkoriban egy rendes polgárhoz méltónak tartottak. A „fiúkért” és a homofil kapcsolatokért való rajongása ugyanakkor megmaradt, ahogyan azt számtalan feljegyzés és irodalmi feldolgozás bizonyítja, mint például Hanno és Kai Graf Mölln kapcsolata a „Buddenbrook-ház”-ban, Tonio Krögeré és Hans Hansené a „Tonio Kröger”-ben vagy Gustav von Aschenbaché és Tadzio-é a „Halál Velencében” című kisregényben. (Thomas Mann korábban szerelmi kapcsolatban élt együtt egy Paul Ehrenberg nevű festőművésszel, s e tragikusan megszakított szerelemről írt is egy fél regényt, amit Katja Pringsheimmel kötött házassága után megsemmisített.)
Katia sokáig kérette magát, de végül 1905. február 11-én hozzáment Thomas Mannhoz. Házasságukból 6 gyermek született: Erika (1905-1969), Klaus (1906-1949), Golo, azaz Angelus Gottfried Thomas (1909-1994), Monika (1910-1992), Elisabeth (1918-2002) és Michael (1919-1977).
1912-ben az orvosok tuberkulózisra utaló jeleket találtak Katia asszonynál, aki így hosszabb szanatóriumi ápolásra kényszerült Davosban. Thomas Mannra nagy hatással volt a betegszálló légköre, Katia elbeszélései az ott tartózkodó vendégekről és saját benyomásai. Elhatározta, hogy megírja élményeit és gondolatait, amihez 1913-ban hozzá is látott, de a munkát két évvel később félbehagyta, hogy csak 1924-ben fejezze be teljesen (A varázshegy).
Az első világháború
Amikor 1914-ben kitört az első világháború, sok irodalmár üdvözölte, sőt részben ünnepelte a fejleményeket. Gerhart Hauptmann, Robert Musil, Richard Dehmel és Alfred Kerr meggyőződéssel vallották a történtek helyességét. Thomas Mann inkább a visszafogott patriotizmust képviselte. Fivérének, Heinrichnek így írt:
„Nekem személyesen fel kell készülnöm arra, hogy az életem materiális alapjai teljesen megváltoznak. Ha a háború sokáig tart, egészen bizonyosan valami olyasmi leszek, amit az ember tönkrementnek mond.” Később pedig így folytatja: „De az istenért! Mit is jelent ez a változásokkal, főleg a lelkiekkel, szemben, melyek ilyen eseményekből szükségszerűen következnek. Hát nem kell az embernek hálásnak lennie a teljesen váratlanért, hogy ilyen nagy dolgokat megélhető”
Thomas Mann a háborút elvileg szükségesnek tartotta; nézete szerint itt a „világ legelvetemültebb rendőrállamának” (a cári Oroszországnak) a szétveréséről volt szó. A háborúval kapcsolatos – az azt támogató irodalmárok álláspontját védő – reflexióit Thomas Mann „Gondolatok háborúban” című művében jelentette meg. Időközben teljesen megszakadt kapcsolata Heinrich fivérével, aki Romain Rolland, Hermann Hesse, Stefan Zweig és Arthur Schnitzler írókkal együtt ellenezte a háborút.
„Apolitikus megfigyelőből” republikánus
A háború Németország számára kedvezőtlen alakulása, amely 1916-ban a civil lakosság komoly ellátási problémáiban is jelentkezett, nem maradt hatás nélkül Thomas Mannra sem. Az író, aki ebben az időben több betegségen, köztük neurotikus természetűn is átesett, hozzákezdett egy esszéhez, ami 1918-ban „Egy apolitikus meglátásai” címmel jelent meg. Ennek egyik tézise szerint a németek alapjában véve nem politikus természetűek; nem az a feladat, hogy a politikát irányítsuk, hanem, hogy azt fejlődni hagyjuk. Az esszé azonban írása során egyre inkább elszámolás jellegűvé vált, mindenekelőtt Heinrich fivérével szemben. Annak „Zola” című, a vilmosi korszellemet és az udvaroncságot kipellengérező tanulmányában ugyanis Thomas Mann személyének és állásfoglalásának szóló támadást látott, és válaszul a köztársaság államformája elleni túlzott kijelentésekre ragadtatta magát. A könyv nyomtatása egyre elhúzódott. Mann kiadója, amely nem volt teljességgel elragadtatva a „Meglátásoktól”, az esszé számára kijelölt papíradagot inkább a Buddenbrook-ház újranyomtatására használta fel. A könyv így csak néhány nappal a háború vége előtt jelent meg. Thomas Mann akkor már azon gondolkozott, nem kellene-e megakadályoznia inkább a megjelenést, mivel a kritika – különösen a feleségéé – belsőleg éppúgy felkavarta mint korábban maga a munka. Mikor megtudta, hogy megkezdődött a kiszállítás, Mann csak ennyit mondott: „Isten így akarta”.
1919. január 19-én, a Weimari Köztársaság alapjait megvető nemzeti gyűlés megválasztásakor Thomas Mann nem szavazott. Ugyanakkor fivérével együtt ő is azon prominens személyiségekhez tartozott, akik aláírták a „Felhívás a düh ellen” nevű röpiratot. A dokumentumban felhívták a lakosságot, hogy erőit állítsa a köztársaság felépítésének szolgálatába. Bár a két Mann – legalábbis az aláírásukat illetően – itt közös álláspontra helyezkedett, a fivérek kibékülésére egészen 1922-ig kellett várni. Ekkor Heinrich súlyos megbetegedése arra késztette Thomast, hogy belássa: a fivéri kapcsolat erősebb, mint a múltbeli, egymással szembeni vitáik.
Mindenekelőtt Walther Rathenau külügyminiszter 1922. június 24-i meggyilkolása bírta rá Thomas Mannt arra, hogy végleg és teljes erejével kiálljon a köztársaság és annak értékei mellett. „A német köztársaságról” című beszédével először lépett föl Mann a köztársaság politikai védelmezőjeként és támogatójaként. Feltevése szerint demokrácia és humanizmus egyet jelentenek, s mivel az embernek kötelessége, hogy a humanizmus elvét kövesse, így a demokratikus államforma a kívánatos.
Thomas Mann: Der Zauberberg, (S. Fischer 1924)
1924-ben megjelent a „A varázshegy” című regénye, és egy csapásra nagy siker lett. Ezt követték a „Zűrzavar és kora bánat” illetve „A házasságról”. 1925-ben kezdte el a munkát a „József”-tetralógián. József kontúrjának modelljéül a Thomas Mannt elvarázsló fiatalemberek szolgálhattak. Köztük állítólag a 17 éves Klaus Heusernek, a Mann-gyerekek egy barátjának jellemvonásai is, akit Thomas Mann 1927-ben ismert meg, s akiről azt jegyezte fel magának, hogy „minden valószínűség szerint ő az utolsó szenvedélye” bekerültek József figurájába.
Thomas Mann a Porosz Művészeti Akadémia „Költészet szekciójának” alapító tagjaként aktívan részt vett az irodalom tekintélyének erősítésében. Különösen az akkor érvényben lévő, az irodalmári szabadságot korlátozó „Ponyva-törvény” ellen lépett fel erélyesen.
Az irodalmi Nobel-díj nem érte váratlanul Thomas Mannt. Évekkel korábban spekuláltak róla, és ő már 1927-ben számított erre a kitüntetésre. 1929. november 12-én délután érte el a jó hír Stockholmból. Megdöbbent azon, hogy a bizottság tulajdonképpen csak a „Buddenbrook-ház” című regényére hivatkozott. Ennek oka a svéd irodalomtudós Fredrik Böök, a bizottság „királycsinálója” lehetett, aki a „Varázshegyet” nem sokra becsülte, és néhány kritikájában azt elmarasztalta. A pénzjutalom 200 000 márkát tett ki, mai viszonyok szerint több mint félmillió Eurót. Egy részét Mann arra használta, hogy az Erika lánya és Klaus fia által felhalmozott óriási adósságokat kifizesse (Klaus Mann: „Bár semmit nem láttunk belőle, de mégis jobb kedvre derített bennünket”), ebből finanszírozták a házukat, vettek két autót (egy nyitott Buick-et és egy Horch-limuzint), a többit pedig befektették. Már Stockholmban azt tanácsolta nekik egy zsidó újságíró, hogy a pénzt „hagyják kint állni”, de el sem tudták képzelni, miért lenne erre szükség. Így, amikor 1933-ban elhagyták Németországot, vagyonuk nagy részét elvesztették ingatlanjaikkal és ingóságaikkal együtt.
A „Német Felszólamlás”
Az 1930. szeptemberi választások során a nemzetiszocialisták jelentős szavazatnövekedést könyvelhettek el. Thomas Mann, aki sok más szkeptikushoz hasonlóan bizalmatlanságot táplált az NSDAP politikai erejével szemben, elhatározta egy „az észhez folyamodó” beszéd megírását, amit 1930. október 17-én olvasott fel a berlini Beethoven-teremben, s ami „Német Felszólamlás”-ként vonult be a történelembe. A döntően szociáldemokrata és republikánus közönség soraiban ült néhány tucat nemzetiszocialista is, akik közbekiabálásokkal igyekezték az előadást megzavarni. Nem sikerült nekik. Thomas Mann a nemzetiszocializmust kertelés nélkül
„az excentrikus barbárság és a primitív-tömegdemokratikus vásári durvaság óriáshullámának” nevezte: „tömeges görcsbeesés, bódécsörgettyűzés, hallelúja és monoton slágerszavak dervisszerű ismétlése, míg mindenkinek habzani nem kezd a szája.”
Feltette a kérdést, vajon ez német dolog-e és hogy „tényleg megvalósítandó-e egy primitív, tisztavérű, egyszerű szívű és értelmű, sarokösszecsapó, kékszeműen engedelmeskedő és stramm naivság eszménye, ezen teljes nemzeti szimplicitás, egy olyan érett, sokat tapasztalt kultúrnép esetében, mint a német”. A taps a teremben óriási volt, ez azonban nem jutott el kívülre. Bár Thomas Mann a nemzetiszocializmus legfontosabb prominens ellenzői közé tartozott és véleményének tekintélye miatt jelentős súlya volt külföldön, a számtalan felszólalása egytől egyig hatástalan maradt.
A téma, elsősorban a fasizmus irodalmi munkáiban is egyre nagyobb hangsúlyt kapott. Ekkorra már kikristályosodtak politikai nézetei: nyíltan háború- és nácizmusellenes a Mario és a varázsló c. kisregénye (1930). Alcíme utal a keletkezés körülményeire: „Tragikus útiélmény” – egy három évvel korábbi olaszországi családi nyaralást idéz fel. De írása korántsem realisztikus élménybeszámoló, sokkal inkább allegória. A rá általánosan jellemző többértelműség legfelső rétege itt alig titkolt: a nácizmus politikáját, szemfényvesztő hipnózisait, tapsra késztető bűvésztrükkjeit egyetlen alakba, a visszataszító Cippola alakjába sőríti. Voltaképpen már ebben a kisregényben állást foglal az egyetlen megoldás mellett: az ordas eszmék ellen csak annak elpusztításával lehet harcolni, ahogy teszi ezt Mario is.
1933 februárjában Thomas Mann és felesége hosszabb utazást tettek külföldön, amely először Párizsba majd Arosába vitte őket. Az 1933. május 10-i könyvégetés Thomas Mann műveit ugyan megkímélte, Heinrichéit azonban nem. Mikor aztán a Porosz Művészeti Akadémia „Irodalmi Szekciójának” minden egyes tagját felszólították, fogadja el az új hatalmi viszonyokat, és nyilvánítsa ki hőségét a nemzetiszocialista kormánnyal szemben, Mann önként visszalépett hivatalától, később elítélően beszélt a holokauszt eseményeiről. ő és Katia már korábban eldöntötték: nem térnek vissza Németországba.
A száműzetés első évei
Nem könnyen született meg a döntés, hogy Németországnak hátat fordítanak, hiszen így ott kellett hagyniuk vagyonukat. Pénzügyi problémáik ugyanakkor nem voltak, mert Mann még mindig hozzáférhetett a számláihoz és új könyvek megjelentetését is tervezte. Mannt kiadója, Samuel Fischer nyomatékosan kérte, ne hagyja magukra a németeket ezekben a nehéz órákban, és késznek mutatkozott arra, hogy az újabb műveket piacra vigye. Száműzetésük első állomása Dél-Franciaország volt, végül Svájcba költöztek, ahol Zürich közelében, Küsnachtban laktak. Thomas Mann utazási szabadsága korlátozott volt, mivel német útlevele lejárt, a német konzulátus pedig minden hosszabbítási kérelmet magyarázat nélkül visszautasított. Az állampolgárság megvonása, ami 1934-től 37 prominens németet, köztük Albert Einstein-t is érintette, Mann esetében egyelőre nem történt meg. A pénzügyi hatóságok ugyanakkor – állítólag megtalált kiadói szerződésekre hivatkozva, amiből szerintük az derült ki, hogy Mann 1929-ben és 1930-ban tetemes adóhátralékot halmozott fel – kihasználva a lehetőséget, lefoglalták müncheni házát és bútorait.
1934-ben és 1935-ben Mannék első ízben utaztak az Egyesült Államokba. Az amerikaiak érdeklődtek a híres író iránt, s így érvényes útlevél nélkül is engedélyezték neki a beutazást. Hatvanadik születésnapját Mann Küsnachtban töltötte, ahol a svájciak grandiózus ünnepséget rendeztek. 1936. november 19-én Thomas Mann kérésére a csehszlovák konzulátuson megkapta a cseh állampolgárságot. Naplójába erről ezt jegyezte be röviden: „Különös esemény”. Néhány héttel később megvonták tőle (valamint feleségétől és Golo, Elisabeth illetve Michael gyermekeitől) a német állampolgárságot. A nácik elvették Mann tiszteletbeli doktori címét is, amit 1919-ben a Bonni Egyetem adományozott neki, és amit 1946. december 13-án kapott meg újra.
„Ahol én vagyok, ott van Németország”
Mannék átköltözése az Egyesült Államokba időben egybeesett az Ausztriában zajló és végül a „birodalomhoz csatolás”-ba (Anschluss) torkolló politikai fejleményekkel. New York-ba való megérkezésükkor, 1938. február 21-én a riporterek arra kérték Mannt, foglaljon állást az események tekintetében, és feltették a kérdést, nagy teher-e számára a száműzetés. Válaszát a „New York Times” a következő napon lehozta:
„It is hard to bear. But what makes it easier is the realization of the poisoned atmosphere in Germany. That makes it easier because it’s actually no loss. Where I am, there is Germany. I carry my German culture in me. I have contact with the world and I do not consider myself fallen.”
(Nehéz elviselni. A Németországot uraló mérgezett atmoszféra felidézése azonban könnyebbé teszi. Könnyebbé teszi, mert az ember valójában semmit nem veszít. Ahol én vagyok, ott van Németország. Magamban hordom a német kultúrámat. Kapcsolatban élek a világgal, és nem úgy tekintek magamra, mint elbukott emberre.)
Amerikai száműzetésének első állomása Princeton volt, amelynek egyetemén Mann vendégprofesszori állást kapott. Eközben a Goethéről szóló regényén dolgozott, ami 1939-ben Lotte Weimarban címmel jelent meg.
Thomas Mann, New York 1940
A második világháború 1939. szeptember 1-jei kitörése bel- és külföldön egyaránt megdöbbenést keltett, és Thomas Mannt számos aktív tevékenységre késztette. Több, az emigránsokat támogató bizottság tagja lett, többek között a „Committee for Jewish and Christian Refugees” és a „Unitarian Service Committee” testületeké. 1940-ben kezdte készíteni „Német hallgatók!” (Deutsche Hörer!) elnevezéső rádióadásait, amit a brit BBC sugárzott Németország felé. Ennek bevételeit a „British War Relief Fund” számára ajánlotta fel. Egyike legismertebb beszédeinek az 1945. január 14-i adás:
„Bárcsak vége lenne már ennek a háborúnak! Bárcsak eltávolíttatnának azok a szörnyő emberek, akik Németországot ide juttatták, hogy aztán hozzákezdhessünk gondolkodni egy új élet megindításán, a belső és külső romok eltakarításán, az újjáépítésen, a többi néppel történő értelmes kiegyezésen és a velük való méltó együttélésen! – Ez az, amit szeretnétek? Ez a ti vágyatokat is kifejezi? Úgy hiszem. Elegetek van a halálból, a rombolásból, a káoszból, mégha korábban titokban talán vágytatok is rá. Rendet akartok és életet, egy új életrendet, bármilyen nehezen és sötéten is alakulnak majd a következő évek.”
Vallomások
1941-ben Mannék átköltöztek Pacific Palisades-be, Los Angeles közelébe. Az amerikai állampolgárság megszerzése elhúzódott, és csak 1944-ben sikerült. 1943 és 1947 között Mann a „Doktor Faustus. Adrian Leverkühn, a német zeneszerző élete egy barátja által elmesélve” című regényén dolgozott. Ezen munkájához előtte zenetudományos könyveket, valamint Wolfgang Amadeus Mozart, Ludwig van Beethoven, Hector Berlioz, Hugo Wolf, sőt Alban Berg életét bemutató biográfiákat tanulmányozott. Kortárs zeneszerzőkkel (Igor Sztravinszkij, Arnold Schönberg és Hanns Eisler) lépett kapcsolatba, hogy a zeneszerzés tárgyáról tanuljon tőlük. A lutheri korból és a 30-éves háború idejéből származó dokumentumok ugyanúgy hozzátartoztak a felkészüléshez, mint Grimmelshausen és a középkori mondásgyűjtemények. „Leverkühn” vagyis „lebenskühn” (életerős): így akarta Mann, hogy ezen bonyolult alakját felfogják. A regényt „az életéről szóló gyónásnak” nevezte, és később így írt:
„(Serenus) Zeitbloom önmagam paródiája. Adrián életfelfogásában több van az enyémből, mint azt az ember hinné és hinnie kell.”
Mikor egyes újságok a háború végét követően Thomas Mannt a Német Szövetségi Köztársaság első elnökének javasolták, az író ijedten utasította el az ötletet, azonban öntudatosan – és a rá oly jellemző ironikussággal megjegyezte: „Bizonyos hercegi tehetséggel rendelkezem a reprezentáláshoz, amikor valamennyire friss vagyok”. Hogy ezen felvetés bármikor valósággá is lehetett volna, kérdéses, mert Mann maga és az új Németország közé „Miért nem térek vissza Németországba?” című nyílt levelével és az abban kifejtett nézetével a németek kollektív bűnösségéről éket vert. Fenyegető levelek és a „Dr. Faustus” rossz kritikája lett a válasz. Szükség volt egynéhány évre, hogy a németek megbéküljenek Mann-nal.
Visszatérés Európába
Az Egyesült Államokból Roosevelt halála után az író egyre inkább kiábrándult. Döntése, hogy visszatér Európába, akkor vált véglegessé, mikor 1951 júniusában a képviselőházban mint „one of the world’s foremost apologists for Stalin and company” (egyike Sztálin és társai legelszántabb védőinek) említették. Neki is, mint korábban más német emigránsoknak (Hanns Eisler és Bertolt Brecht), be kellett számolnia tevékenységeiről a „Committee on Un-American Activities” elnevezésű testület előtt. Egy évre rá, 1952 júniusában Mannék visszaköltöztek Svájcba.
Már 1949-ben, Goethe születésének 200. évfordulója alkalmából felkereste Németországot, mégpedig mind Frankfurtot, mind Weimart, amit a nyilvánosság bizalmatlanul figyelt, ő azonban így kommentálta:
„Nem ismerek zónákat. A látogatásom magának Németországnak szól, Németországnak, mint egésznek, nem pedig egy megszállt területnek”.
Svájcból rendszeresen átlátogatott szülőhazájába. 1954-ben Mann újra dolgozni kezdett 1922-ben megkezdett „Felix Krull”-regényén (Egy szélhámos vallomásai), ami azonban töredék maradt. Friedrich Schiller halálának 150. évfordulójára 1955-ben kiadta „Tanulmány Schillerről” című esszéjét és ez alkalomból beszédeket is tartott. Lübeck városa díszpolgárává választotta.
1955. július 20-án trombózis lépett fel nála. Az orvosi kezelés sikertelen maradt, augusztus 12-én a nyolcvanéves Thomas Mann meghalt a Zürichi Kórházban.
Thomas Mann könyvtárában (1955)
A századforduló irányzatai természetüknél fogva inkább a lírában és a drámában találták meg reprezentatív kifejeződésüket, mint a prózában. Német elbeszélőként a század elején igazán csak Thomas Mann ábrázolta úgy a korát, hogy művei a korízlés és korszellem jellemző és jelentős foglalatainak is tekinthetők. A realizmus hagyományához képest azonban formailag ő sem újította meg annyira a regényt és a novellát, amennyire megújult a realizmusból többé-kevésbé kimaradt líra vagy dráma. Mindenesetre az ő kezén, ha nem is látványosan, sőt szinte észrevétlenül, a prózai elbeszélésmód is változott. Egyaránt nyomot hagyott rajta a naturalizmus, az impresszionizmus, a jugendstil, de mélyrehatóbb formai következményei voltak inkább olyan eszmei hatásoknak, amelyek Schopenhauer, Wagner és Nietzsche részéről érték Mannt.
Már első, helyenként a jugendstil és az újromantika divatát idéző elbeszélései művész és polgár, művészet és élet ellentétét variálták (Friedemann úr, a törpe – Der kleine Herr Friedemann, 1897, A pojáca – Der Bajazzo, 1897, Mindernickel Tóbiás – Tobias Mindernickel, 1898, A ruhásszekrény – Der Kleiderschrank, 1899, Út a temetőhöz – Der Weg zum Friedhof, 1900, Gladius Dei, 1902, Tristan, 1902). A beteg, érzékeny, életképtelen művészlelkek, torz alkatú és lelkületű mágusok, démonikus erőkkel kapcsolatba kerülő, halálos vonzásuknak engedő, eltévedt polgárok visszatérő alakjai lettek prózájának. Az ellenkező póluson egészséges, becsületes, józan, de korlátolt polgárok álltak. Mann kezdettől fogva finom, hűvös iróniával próbált távolságot tartani e két ellentétes elv konfliktusától, amely őt magát emésztette.
E problematika átfogó ábrázolására A Buddenbrook-ház (Buddenbrooks) vállalkozott. A regény Mann személyes emlékei alapján egy lübecki patrícius kereskedőcsalád hanyatlásának történetét követi nyomon négy nemzedéken át, a múlt század harmincas éveitől a hetvenes évekig. A higgadt, egyszerű, gyakorlatias és ateista idősebbik Johann Buddenbrook még összhangban van önmagával és feladatával, a családi gabonakereskedő-cég vezetésével. Fia, az ifjabbik Johann már vallásos és ennek következtében morális aggályokkal küszködik. A családról és a cégről való gondoskodás már kötelesség számára, nem lételeme. De végeredményben még el tudja hitetni magával, hogy nincs nagyobb baj. Három gyermekének története azonban már a degenerálódás három változata. Thomas, aki az egész regény központi és leginkább belülről ábrázolt hőse, látszólag erélyesebb, agilisabb apjánál, de valójában „homlokzatot” épít: a külszínt akarja mindenáron megőrizni. Belül bizonytalanság, érzékenység, kétségek kínozzák. Ami apjának kötelesség volt, neki már teher. Thomast a teljesítmény ethosza fűti. Végül Schopenhauer filozófiájában mintegy felszabadító mentséget és magyarázatot találva idő előtt átengedi magát a halálnak. Fivérében, a hypochonder és megbízhatatlan Christianban, és húgában, a görcsösen erőlködő, de egyre lejjebb csúszó Tonyban a hanyatlás jelei félreérthetetlenek. A végpont Thomas fia, Hanno, ez a kifinomult, törékeny, betegeskedő és kisfiú korától fogva csak az anyjától örökölt zenei hajlamainak élő gyermek, akit már tizenöt éves korában elragad a tífusz.
A Buddenbrook-ház mindenekelőtt realista családregény, amely a klasszikus európai polgárság 19. századi történetét egy tipikus esettel példázza. De naturalista vonásai is vannak annyiban, amennyiben részletezően leírja a Hanza-városi életmódot, és egy végzetes szükségszerűséggel érvényesülő társadalmi és biológiai folyamatot ábrázol. Ugyanakkor bizonyos mértékig a klasszikus német fejlődésregény mintájához is igazodott: nemzedékek során át a hanyatlással párhuzamosan ki is fejlődik valami a Buddenbrook-házban, nevezetesen a szellemi fogékonyság és a művészi érzékenység az életképesség és a gyakorlati érzék rovására. Filozofikus távlatot ad ennek az aspektusnak a schopenhaueri-nietzschei ihletés: eszerint a családtörténet azt jelképezi, hogy az „akarat”, az élet ösztönös akarása miképpen törik meg azáltal, hogy „képzet” támad belőle, azaz szemléli önmagát. Az eszmei dimenziót Mann azzal is hangsúlyozta, hogy alakjait és a dekadencia fokozatosan kibontakozó tüneteit a Wagner zenéjéből kölcsönzött vezérmotívum-technikával ábrázolta. Az ismétlődő jelek variációinak rendszere ironikusan eltávolított, jelképes stílusréteget hoz létre, amely némileg relativizálja a naturalista valóságelemek érvényét.
Nem sokkal A Buddenbrook-ház befejezése után született a Tonio Kröger 1903 című elbeszélés, amely bizonyos tekintetben a regény epilógusának is tekinthető, élet és művészet ott exponált ellentétének a továbbgondolása. Az elbeszélés elején Tonio Kröger Hanno Buddenbrookra emlékeztet. ő is egy lübecki gabonakereskedő fia, és őt is jobban érdeklik saját érzései és olvasmányai, mint a gyakorlati dolgok. Mindamellett a tunya, szórakozott, álmodozó Tonio Kröger, akinek neve is a lényét megosztó kettősséget, délies-„művészies” nemtörődömség és északias-polgárias kötelességtudat ellentétét fejezi ki, nem érzi jól magát a bőrében. Olyan szeretne lenni, mint a „szőkék és kékszeműek”, vagyis azok, akik simán azonosulnak az uralkodó értékrend által elvárt polgári mintával. Tonio Kröger később híres író lesz, akinek elege van abból, hogy a művészetnek – amint ez főleg a századvégi l’art pour l’art idején volt kívánatos – el kell idegenednie az élettől, és ezért barátnője „eltévedt polgárnak” nevezi őt. Krögerben csakugyan nosztalgia él polgári gyökerei iránt, és amikor tékozló fiúként visszatér ifjúsága színtereire, és itt viszontlátni véli azokat a szőkéket és kékszeműeket, akikbe egykor reménytelenül szerelmes volt, elemi erővel kísérti meg újra az „Élet édes, triviális keringő-dallama”. Thomas Mann, aki „a romantika elkésett utódának” nevezte Tonio Krögert, mivel a romantika hagyta örökül a századfordulóra élet és művészet ellentétét, nem tudott és nem is akart elszakadni a számára otthonosságot jelentő polgári élettől és környezettől, ugyanakkor mint a századforduló esztétizmusának művésze a valóság naturalista utánzását elutasította.
Míg a Tonio Kröger a művészet felől közelített az élethez, a fiatal Thomas Mann másik nagy elbeszélése, a Halál Velencében (Der Tod in Venedig, 1912) a polgári rend és fegyelem felől ereszkedett alá az esztétikum, a szépség kétes és veszedelmes világába. Bár hőse, az öregedő Gustav Aschenbach szintén író, méghozzá köztiszteletben álló nagyság, ő egyben tekintélyes mintapolgár is. Pontosan olyan írónak, amilyennek a polgár elvárja. Aschenbach azonban, Thomas Buddenbrookhoz hasonlóan, „homlokzatot” épít, írói karrierje kétes ösztönöket és vágyakat tart fogva. Ezek szabadulnak el egy velencei nyaralás során: Aschenbach beleszeret egy klasszikusan szép lengyel kisfiúba, és a szépség emésztő-ernyesztő bővöletében feladja nagy önfegyelemmel kivívott morális tartását, sőt mintegy életösztönéről is lemondva átadja magát a halálnak, amely egy kolerajárvány képében jelentkezik. Velence mint a művészet és az enyészet, a dekadens szépség városa jelképes motívumok hálójával fonja körül Aschenbach alvilági utazását és groteszk bukását. A harminchét éves Thomas Mann, bár mély személyes érintettséggel, mégis ironikus távolságtartással búcsúztatja el hősét, akivel ha nem zárta is le, de túlhaladta élet és művészet ellentétének esztétista kérdésfeltevését.
Az I. világháború előtti korszakból való Thomas Mann-regény még a Királyi fenség (Königliche Hoheit, 1909), ez a „regényformában írt vígjáték”, amelyet annak idején Thomas Mannhoz méltatlannak, sekélyesnek ítélt a kritika, holott itt is az ismerős problémáról van szó, csak mesés komédiába transzponálva. A képzeletbeli operetthercegség magányos uralkodója, Klaus Heinrich öntörvényű egyéniség szeretne lenni, egyszerűen szólva élni szeretne, de szerepet kell eljátszania, a „királyi fenség” szerepét, azaz olyannak kell lennie, amilyennek elvárják tőle. Ironikus módon itt a „művészi” produkció alkotja a közösségi élet oldalát és a magánszféra felel meg a romantikus individualizmus hagyományának. A befejezés, megintcsak ironikus érvényűen, összebékíti a két oldalt – dehát egy operett vagy vígjáték hogy is lehetne meg happy end nélkül?
A negyvenes éveiben járó Thomas Mann A varázshegy (Der Zauberberg, 1924) című nagy regényében vállalkozott a háború előtti polgári Európa problematikájának átfogó ábrázolására. Tizenkét éven át dolgozott a regényen, amelyet eredetileg elbeszélésnek szánt, felesége tüdőbetegségének davosi gyógykezeltetése során szerzett személyes élményei alapján. A varázshegy egy davosi tüdőszanatóriumban játszódik, ahová unokaöccsét megy meglátogatni az ifjú Hans Castorp, hamburgi patrícius-ivadék és frissen végzett hajómérnök, a regény főhőse. Látogatását három hetesre tervezi, de kiderül róla, hogy maga is gyógykezelésre szorul, és ezért a főorvos tanácsára egyelőre ottmarad a szanatóriumban. A három hétből végül hét esztendő lesz, és hét év múltán is csak azért kell távoznia, mert időközben kitört a világháború.
A varázshegy szimbolikus regény. A „polgári-esztétikai” korszak végéről szól, a halálról, mint a Halál Velencében, a polgári világ haldoklásának exkluzivitásáról, de a korábbi Thomas Mann-művektől eltérően immár nem az enyészet narkotizáló-demoralizáló hatásával kokettáló beteg, hanem a hűvös tárgyilagossággal diagnosztizáló orvos szemszögéből, ironikus távolságtartással. A magaslati fekvésű szanatórium varázslatos hely, ahol sűrítetten, lényegére csupaszítva mutatkozik meg a polgári világ betegsége, rezervátum, ahol a tünetek zavartalanul és előítélet mentesen tanulmányozhatók, míg a „síkföldön”, ahonnan Hans Castorp is jön, elhomályosítja őket a távlat hiánya. A regény jelképrendszerének egyik fő motívuma a betegség-egészség ellentétpár. A varázshegyi tüdőbetegek egy beteg létállapot kifejezői, és ebben az irodalmi mivoltukban azokat is képviselik, akik szó szerint nem betegek, de ugyanebben a polgári világban élnek. A betegségnek, a halálnak mint természetes varázshegyi adottságnak a veszélyes tudomásulvételével szemben ugyanakkor az egészség, az élet nevében ellenállás is érvényesül, elsősorban Settembrini, a humanista pedagógus részéről, aki maga is beteg ugyan, de nem hajlandó magát megadni.
A másik fő jelképes ellentét az időbeliség és az időtlenség dimenziója között áll fenn. A varázshegyen más az időszámítás, mint a síkföldön. Az időnek mint alapvető polgári értéknek itt nincs becsülete. Hans Castorp a szanatóriumi élmények hatására fokozatosan elveszti kifinomult időérzékét, és ez életösztönének elsatnyulását jelképezi. A regény formai szempontból is érzékelteti az időnek mint az elbeszélés elemének lassú eltűnését. Az utolsó két hosszú fejezetben már érzékelhetetlen az idő múlása. A varázshegyi időtlenség az idővel mint polgári értékkel való bűnösen szabados és felelőtlen bánásmód tünete. A világháború mintegy a kiürült állandóság és mozdulatlanság, a nemtörődömség és a „nagy tompultság” észrevétlenül sűrűsödő feszültségéből robban ki.
Ebben a varázshegyi közegben Castorp, „az élet féltett gyermeke” egyfajta beavatási szertartáson esik át. „Egyszerű anyagból van, de a varázshegy lázas zártságában növekedni kezd, alkalmassá válik morális, szellemi és érzéki kalandokra, s ezek olyanok, hogy abban a világban, amelyet itt ironikusan mindig síkföldinek neveznek, nem is álmodhatott volna róluk”, mondta róla Thomas Mann. Kötelességtudó, hagyománytisztelő polgárból az élet paradicsomi és pokoli titkaiba beavatott, enervált világfi lesz. „Fejlődését”, amely a fejlődésregények irodalmi hagyományát is idézi, kalauzok irányítják, akik egymással versengve próbálják megnyerni maguknak Castorpot. A két fő mentor a felvilágosultságot, humanista haladást, racionalizmust, individualizmust, Nyugatot képviselő, de kicsit ódivatú Settembrini és az irracionalizmust, tekintélyuralmat, kozmopolitizmust, kollektivizmust hirdető, a keleti principiumot megtestesítő jezsuita Naphta, akit állítólag részben Lukács Györgyről mintázott Thomas Mann. Castorp szerelme a keleties vonzerejű Madame Chauchat iránt szintén része a beavatásnak, és az élet- és értelemellenes erők malmára hajtja a vizet. További szereplők, mint Behrens főorvos, Joachim, az unokaöcs, Peeperkorn, a hengerlő személyiségű és svádájú jávai kávéültetvényes stb. megint más és más szerepet játszanak Castorp érzéki és szellemi kalandjaiban, amelyeknek végeredményben nincs egyértelmű tanulságuk. Fejlődése Castorpot arra ébreszti rá, hogy a síkföldön hagyott polgári élete kiürült, értelmetlenség folytatni. Más életet viszont nem tud magának, kalauzainak álláspontjai, a varázshegyi tapasztalatok kölcsönösen hatálytalanítják egymást. Hans Castorp Thomas Mann személyes fejlődésének tükre ugyan, de ugyanakkor az írótól ironikusan eltávolított regényhős is, egy műalkotás része, amint a gondolatokról is hiába próbálnánk eldönteni, melyek tükrözik a szerző álláspontját és melyek nem. „Félreérti a műalkotásbeli intellektuális gondolatot, aki öncélúan érti; nem szó szerint értendő az… hanem a kompozícióra vonatkozó célja szerint”, jelentette ki Thomas Mann a művében idézett tudományos nézetekkel kapcsolatban.
Mario és a varázsló (Thália színház, 1967)
Egy személyes olaszországi élménye iratta Thomas Mann-nal 1929-ben a Mario és a varázsló (Mario und der Zauberer) című novellát, amely arról szól, hogy egy olasz fürdőhelyen Cipolla, a híres hipnotizőr produkálja magát esténként a közönségnek, és akaratát mágikus erővel rákényszerítve médiumaira nevetségessé teszi, megalázza őket. Végül egy pincérfiú, Mario, akit a varázsló arra bír rá hipnotikus állapotában, hogy arcon csókolja őt, megszégyenülésében lelövi Cipollát. Az ördögi hatalmú Cipolla egyrészt újabb változata egy alaktípusnak, amely a német irodalmi hagyományban gyökerezett, és amelyet a húszas évek német expresszionista filmje is többször kidolgozott (pl. a Caligari vagy a Nosferatu), másrészt az ekkor már nagyban készülődő fasiszta demagógok baljós karikatúrája is. Thomas Mann újabb nagy, tizenhat évig tartó regényírói vállalkozásának, az amerikai emigrációban befejezett József-tetralógiának a munkálatait szakította félbe a Mario megírása kedvéért.
1933-tól Svájcban folytatta a munkát bibliai tárgyú regényciklusán, a József és testvérein (Joseph und seine Brüder), amelynek első két részét (Jákob történetei – Die Geschichten Jakobs, A fiatal József – Der junge Joseph) még Németországban fejezte be. Ezeket 1933-ban illetve 1934-ben még Berlinben is jelentette meg a S. Fischer kiadónál. A harmadik rész, a József Egyiptomban (Joseph in Ägypten) 1936-ra készült el és Bécsben jelent meg. Ekkor átmeneti szünet következett a József-regény munkálataiban. Mikor 1938-ban Thomas Mann áttelepült Amerikába, előbb befejezte még Svájcban elkezdett újabb regényét, a Lotte Weimarbant (Lotte in Weimar, 1939), majd pedig 1943-ban készült el a József-tetralógia utolsó részével, a József, a kenyéradóval (Joseph der Ernährer) is.
A József és testvérei fő forrása a Biblia volt, de Thomas Mann a József-történet más feldolgozásaiból is merített. A „hetvenezer nyugalmasan hömpölygő sor”, a regény elbeszélésmódját jellemző roppant gazdag részletezés, aprólékos megelevenítés alapjául mégis mindenekelőtt vallástörténeti, régészeti, egyiptológiai szakmunkák sora szolgált. Fontos szerepet játszott a József koncepciójának kialakulásában a század első harmadának Nietzschétől eredeztethető és éppen a húszas években kulmináló mitológiai érdeklődése, amelynek egyik tévútja volt maga a fasiszta fajmítosz is. Thomas Mann bizonyos fokig éppen ezzel szemben idéz fel egy igazi mítoszt, az ősi kezdetek egy mítoszát, és fokról fokra kivetkőzteti mitikus mivoltából, amennyiben feltárható történelemként teríti ki a legendák világát. Úgy tesz a regényében, mintha József története valóban megtörtént volna, és éppen úgy történt volna meg, ahogy ő elmeséli.
József története az ősatyák homályba vesző kezdeteitől, apjának, Jákobnak a „történeteitől” indul. Itt az emberek még nem tudják pontosan, kicsodák, hogy egy közösség, egy folytonosság részei. József határkő: egyfelől még őseinek örököse, felemelkedésüknek eszköze, másfelől már modern személyiség, aki nagyon is jól tudja, kicsoda, és milyen szerep eljátszására hivatott. A József ilyen értelemben fejlődésregény, az emberiség fejlődésének, az egyénné válásnak a regénye. Az utolsó részben a kezdet könyve az ígéret könyvévé, szociális utópiává válik: József, miután megjárta az alvilágot és megmenekült, maga válik megmentővé, megfontolt, előrelátó, kenyéradó „üzletember” lesz belőle, nagyhatalmú közvetítő a nép és a fáraó között. József e küldetésének kialakulásában bizonyítható szerepet játszottak Thomas Mann amerikai tapasztalatai: József az egyiptomi újbirodalmat a Roosevelt-féle New Deal mintájára szervezi meg. A József és testvérei mindamellett nem történelmi irányregény, hanem „szemérmes emberiségköltemény”. A nagyszabású szerzői szándék egyrészt nem veendő olyan komolyan, amilyen mezben jelentkezik. Az elbeszélő inkább csak mímeli szemérmesen és ironikusan a mindentudó mesemondót, valójában egyike ő is a közönséges kíváncsi embereknek, aki szeret képzelődni. Története tudós kinyilatkoztatásba bújtatott, képzelt mese. Másrészt Thomas Mann mégiscsak egy humanista komolyságával közelít az emberhez mint kozmikus tüneményhez a fasiszta végveszély korában, amely az emberről való tudást és az emberiség helyzetét gyökeresen újragondoltatta a felelős elmékkel.
Írófejedelemként, a humanista polgári örökség és a klasszikus idealista német szellemi értékek letéteményeseként Thomas Mann száműzetésében is mindinkább goethei szerepben találta magát. A Lotte Weimarban Goethe-képe ezért saját helyzetének is értelmezése volt. A regény alapjául Goethe egy szűkszavú naplójegyzete szolgált, miszerint 1816-ban ellátogatott hozzá Weimarba egykori szerelme, a Werther hősnőjének modellje, a hajdani Charlotte Buff. E látogatást bontja ki Thomas Mann regénnyé, amelynek ironikus megvilágításában Goethe időnként kiábrándítóan hétköznapi, kicsinyes, bogaras öregembernek tűnik. Másfelől azonban Thomas Mann érzékelteti ebben a Goethében a nagyszabású géniuszt is, akiben a nyárspolgári vonások csupán mellékes, járulékos kellékei a roppant művészi és szellemi koncentrációnak. Az igazi Goethe valójában olyan dimenzióban él már ekkor, amelyben volt nagy szerelme is csupán jelentéktelenné vált távoli ismerős.
1943-ban bizonyos fokig éppen ennek a goethei hagyománynak a jegyében fogott hozzá Thomas Mann az újabb nagy regényvállalkozásához, a Doktor Faustushoz, amely történelmi és eszmei távlatból vizsgálta a németség tragikus XX. századi kisiklását: a fasizmus és a világháború előzményeit. A Doktor Faustus 1947-ben jelent meg és Hermann Hesse Üveggyöngyjátékával 1943, valamint Hermann Broch Vergilius halálával 1945 együtt lezárta a század első felében készült nagy szintetizáló eszmeregények sorát. A Doktor Faustus a reformáció-korabeli népkönyvre és Goethe Faustjára utalva olyan hős élettörténetét beszéli el, aki a német polgári szellem és művészet sorsát jelképezi. Adrian Leverkühn modern német zeneszerző életének krónikása az epikai fikció szerint ifjúkori barátja, Serenus Zeitblom, humanista gimnáziumi tanár. Zeitblom nagyjából a Mann-regény írásával egyidőben, azaz 1942-től 1945-ig, szerzőjének ironikus másaként dolgozik Leverkühn életrajzán, és a munkájára, valamint a világháború alakulására vonatkozó jelen idejű feljegyzései keretbe foglalják a főhős történetét. Nézetei és előadásmódja által az ő arcéle is kirajzolódik, sőt jámbor, naiv humanizmusa, tisztes középszerűsége, korlátozott polgári horizontja sokatmondó tartalmi összefüggésbe kerül a Leverkühn által képviselt problematikával.
Maga Adrian Leverkühn több rétegből összetevődő regényalak. Felismerhetőek rajta önarcképszerű vonások, ugyanakkor modellt állt hozzá Nietzsche is. Hordozza továbbá a jelképes Faust-motívumot. Ifjúsága, tanulóévei a reformáció korára utalnak vissza. Egy középkorias kisvárosban látja meg a napvilágot, a protestantizmus szellemében nevelkedik, teológiát tanul, ugyanakkor az „ördöggel cimborál”. Megkörnyékezi az érzékiség és a zene, kihívja a végzetet, amennyiben tudatosan megfertőzi magát vérbajjal, betegsége pedig végképp szabadjára engedi zenei hajlamait. Itáliában találkozik az ördöggel és szerződést köt vele, amelynek értelmében száműzi műveiből a lelket, az érzelmeket, a humanista szellemet. Megdöbbentő és tökéletes szerzeményei architektonikus szerkezetű, szigorú matematikai rendbe foglalt, gunyoros-hűvös kompozíciók a közelgő apokalipszisről. A Beethoven-féle IX. szimfónia „visszavonásai”. Thomas Mann Schönberg dodekafóniája nyomán dolgozta ki hőse zeneesztétikáját.
Leverkühn híres művész lesz, de ezzel egyidejűleg kudarcot vallanak emberi kapcsolatai, senkit sem képes szeretni. Körülötte a tízes-húszas évek fordulóján a müncheni társaság tagjainak életét is baljós válságok bomlasztják. Világvégi víziói elől Leverkühn vidéki magányba menekül, itt végre beleszeret a Faust Euphorionjára utaló, éterikusan tiszta ötéves unokaöccsébe, akit azonban elvisz az agyhártyagyulladás, huszonöt évvel megfertőződése után őrajta pedig kitör az őrület – ezek is nietzschei allúziók. Leverkühn a német történelem átkával, nyomorúságával megvert szellem, akiben az eredendő démoni erők félresiklanak. A teológiából zene lesz, a zene pedig elszakad az élettől, s végül már csak önmaga paródiája tud lenni. Leverkühn megpróbálja ugyan átlépni az árnyékát, és kívülről szemlélni önmagát és csődjét, de az a művészet, amely ezt a semleges kívülállást fejezi ki, Thomas Mann szerint élet- és emberellenes. A fasizmust a német polgári fejlődés zsákutcájaként értelmezi a Doktor Faustus: a reformációtól kezdve „ördögi” átok, a démonikusság „eredendő bűne” sújtotta a német polgári szellemet, és ez az átok teljesült be a 20. század poklában. Valójában a derék Zeitblom tanácstalansága és tehetetlensége sem más, mint ennek a zsákutcának a tünete: a magafajta passzív és korlátolt humanisták tétlenül és értetlenül nézték, hogyan őrül meg körülöttük a világ.
A Doktor Faustusszal Thomas Mann bizonyos mértékig önmagát és saját életművét is „visszavonta”. Iróniája azonban átsegítette ezen a kritikus ponton, és hátralevő éveiben megírta még többek közt A kiválasztott (Der Erwählte, 1951) című remekbeszabott parodisztikus elbeszélését egy középkori legenda nyomán, amelyet már Hartmann von Aue (kb. 1160 – kb. 1220) is feldolgozott, valamint az Egy szélhámos vallomásai (Die Bekenntnisse des Hochstaplers Felix Krull, 1955) című, nem kevésbé pazar, szellemes regényét, amelyben a letűnő polgári világ mint cirkuszi porond, a rajta fellépő szerepjátszó szélhámos pedig mint mutatványos jelenik meg – a polgár-művész tematika újabb, s egyben utolsó változataként. Az exkluzív polgári színtér és az azt elkápráztató szélhámos-művész azonban itt már úgyszólván összetartoznak – a Tonio Krögerben ábrázolt egykori ellentét az öregkor távolából ironikusan visszatekintő Thomas Mann szemében szinte összhangba olvad.
Önértékelés és recepció
Naplók
Thomas Mann egész életén át vezetett naplót. Az 1933 előtti köteteket elégette, csak az 1918 és 1921 közötti füzeteket kímélte meg, mert azokban találhatók a „Doktor Faustus”-hoz kapcsolódó első gondolatai. A naplói tehát az 1918-21 illetve 1933-55 közötti időszakot fogják át. Nyilvánosságra hozni azokat kívánságára csak 1975-ben lehetett – születésének 100 évfordulóján. Ennek megfelelően nagy várakozás előzte meg, a nyilvánosságra hozatal azonban túlnyomórészt csalódást keltett. Attól eltekintve, hogy Mann homoerotikus oldala mondhatni „fehéren-feketén” láthatóvá vált, a legszemélyesebb vallomások a kritikusokból rögtön a nárcizmus vádját csalták elő. Mégha nem is tisztázott, mi állhat egyáltalán egy naplóban, és egy író hol máshol, ha nem ott mutathatja magát hiúnak, Mann feljegyzései fontos adalékok, amelyek az íróról alkotott képet a magánéleti adatokkal pontosítják.
Thomas Mann, Kosztolányi Dezső regényéről.
Kosztolányi Dezső Nero-regénye „A véres költő” Stefan I. Klein fordításában németül is megjelenik Konstanzban, Oskar Wöhrle kiadásában. A német kiadás elé Thomas Mann ezt az előszót írta:
München, 1923. Május 23.
Izgatottan válok meg kéziratától, ettől a császár és művész-regénytől, mellyel Ön betöltötte, sőt fölülmúlta azokat a reményeket, amelyek a „Magische Latere” novellái óta az Ön finom és erős tehetségéhez kötődtek. Fejlődése aligha lehet meglepő annak, ki már az Ön kezdő munkáinak örvendezett. És azért mégis meglepőnek szeretném nevezni az ön „Nero”-ját, azzal a hozzátevéssel, hogy ezt a szót műalkotásra alkalmazva igen erős dicséretnek érzem. Azt jelenti ez, hogy a mű több, mint a műveltség és egy nemzeti vagy akár európai színvonal terméke, hogy egyéni merészség jelét viseli homlokán, bátor magányból származik, lelkünket erős újszerűséggel érinti, s olyan emberiességgel, mely fáj, annyira igaz. Ez a költészet mivolta és hatása. A többi akadémia, – még akkor is, hogyha forradalmasan hadonászik.
Ön nyugodalmasan szokott formában szabad és szilaj, valahogy nem sejtett könyvet adott. Ön felöltöztetett kétségtelenül jól tanulmányozott korszerű ruhába, mely egyetlen pillanatig sem hat jelmezesen és színháziasan, egyetlen pillanatig sem hat régészetien, mert oly könnyen és magától értetődően viselhető, – Ön, mondom, felöltöztetett történeti nevek alatt emberi lényeket, kiknek bensősége a lelkiismeret legmélyebb mélyéből fakad. A művészetről való kaján és szemérmetesen büszke tudását beleömlesztette a véresen fájó dilettantizmus regényébe s ezáltal elmélyítette az élet minden mélységét és mélabúját, minden borzalmát és nevetségességét. Irónia és lelkiismeret, ez a kettő egy és a költészet alapját alkotja. Nero sokszor vad, szilaj és nagy, kétségbeesett ájulatában, de mint alakot föléje helyezem Senecát, ezt a mesterien sima költő-udvaroncot és sophistát, ki azért valódi bölcs, igazán nagy irodalmár és kinek utolsó órái annyira megráztak engem, mint kevés dolog az életben és művészetben. Hasonlóan pompás az a jelenet is, hol õ és a császár fölolvassák költeményeiket és kölcsönösen hazudoznak egymásnak. De ez a jelenet nyilván nem is hasonlítható ahhoz a másik jelenet átható szomorúságához, mely nekem talán az egész munkában a legkedvesebb, ahhoz, hol Néró fokozódó dühében és gyötrelmében, mint igazán és emberien sértett, hiába akarja megszerezni Britannicus kartársi bizalmát, annak a Britannicusnak a bizalmát, aki a kegyet, a titkot bírja, aki költő s aki művész voltának csöndes és idegen önzésében a gyámoltalanul erőszakos császárt közönyösen ellöki magától – a pusztulása felé. Igen, ez jó, ez kitőnő, ez mesteri. És több ilyesmi van a regényben, melynek sajátságos meghittsége különben nemcsak a lelki benső emberi életben, hanem a társadalmi életben is érzik, egészen könnyű, erőfeszítéstől mentes mozdulattal képeket s jeleneteket bővölvén föl az antik világváros életéből, melyek nagyon érdekes társadalmi bírálatul szolgálnak.
Örvendek, kedves Kosztolányi, hogy Önt mások előtt is üdvözölhetem e szép munkája alkalmából. A magyar névnek, melynek Petőfitől az Aranytól kezdve Adyig és Móricz Zsigmondig annyi hirdetője akadt, új becsületet hoz majd és az Ön ifjúi nevét még inkább azok sorába lépteti, kik ma Európa szellemi és műveltségi életét jelentik.
Igaz híve:
Thomas Mann
Schweitzer Pál:
UTÓHANGOK THOMAS MANN ELSŐ BUDAPESTI LÁTOGATÁSÁHOZ
1913. december 5-8-a között időzött Thomas Mann első ízben Budapesten. Halasi Fischer Ödön (1885-1955) nagykereskedő és újságíró, a Világ munkatársa kezdeményezte ezt a látogatást, hogy a magyar főváros irodalomkedvelőivel egy fölolvasóest keretében megismertesse kedvenc íróját, akit az év augusztusának második felében fölkeresett Münchentől délre, a bajor Alpok lábánál fekvő Bad Tölz-i otthonában. A fölolvasásra december 6-án este került sor a Zeneakadémia kistermében.1
A korabeli lapok tudósítása szerint sikeres volt a telt ház előtt tartott fölolvasás. Hazatérte után három nappal pedig ekként foglalta össze az író itteni látogatását Jakob Wassermann-nak, akivel Bécsben volt együtt, mielőtt Budapestre érkezett volna: „Pesten nagyszerűen ment a dolog: életemben így még nem ünnepeltek és hordtak a tenyerükön. Maga a kultuszminiszter is fogadott…”
Ugyanezen a napon köszönőlevelet írt a budapesti fölolvasást kezdeményező Halasi Fischer Ödönnek is. Ez a mindeddig ismeretlen és a Mann valamennyi föllelhető levelét regesztaszerűen közlő, ötkötetes kiadvány” által sem regisztrált levél nemrég bukkant föl, és került vásárlás útján az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárába.
BAD TÖLZ, DEN 11. XII. 13.
LANDHAUS THOMAS MANN
Lieber Herr Fischer:
In meine Tölzer Klause zurückgekehrt, möchte ich Ihnen noch einmal von Herzen für die wahrhaft großartige Gastfreundschaft danken, die Sie mir in Budapest gewährten. Diese Tage mit Ihren [!] Bekanntschaften, Ihren [!] Gesichten und Erlebnissen waren mir ein wirklicher Gewinn; ich werde sie immer in dankbarer Erinnerung bewahren.
Gleichzeitig mit diesen Zeilen lasse ich das Buch von Alberts an Sie abgehen. Es enthält, wie gesagt, manches Thörichte, aber auch allerlei Ansätze zu besserer Kritik.
Ich bitte Sie, meinen neuen Freunden in Budapest, namentlich Herrn und Frau Kostolanyi, meine besten Grüße auszurichten und ihnen allen in meinem Namen für die freundliche Aufnahme zu danken. Sagen Sie auch der allerliebsten kleinen Frau Kostolanyi, daß mein ältestes Töchterchen sich über das Kettchen ungeheuer gefreut hat.
Ihr ergebener
Thomas Mann.
Magyar fordításban:
BadTölz, 1913. XII. 11.
Kedves Fischer úr!
Tölzi remetelakomba visszatérve szeretnék Önnek még egyszer köszönetet mondani azért a valóban nagyszerű vendéglátásért, amiben Budapesten részeltetett. E napok, az akkor szerzett ismeretségekkel, látványaikkal és élményeikkel, igazi nyereség nekem, amelyre mindig hálával fogok emlékezni.
E sorokkal egyidejűleg küldöm Önnek Alberts könyvét. Amint mondottam, van benne sok ostobaság, ugyanakkor azonban a színvonalas kritika irányába mutató kezdeményezés
is.
Kérem, adja át a legszívélyesebb üdvözletemet új budapesti barátaimnak, különösen Kosztolányi úrnak és feleségének, továbbá mondjon köszönetet a nevemben mindnyájuknak a baráti fogadtatásért. A roppantul kedves kis Kosztolányinéval pedig tudassa, hogy legidősebb leánykám rendkívül örült a kis láncnak.
Szívélyesen üdvözli
Thomas Mann
Wilhelm Albertsnek a levélben említett, 189 oldal terjedelmű könyve, a Thomas Mann und sein Beruf 1913 őszén a lipcsei Xenien-Verlag kiadásában látott napvilágot, és nyitotta meg az írónak szentelt monográfiák azóta már úgyszólván áttekinthetetlenül hosszúvá vált sorát. Amint a róla írtakból is kitűnik, Mann fölöttébb vegyes érzelmekkel fogadta alkotói egyéniségének a szerző nyárspolgári ízlésére valló jellemzését. „Ebben a művészetben – olvasható előlegezett összefoglalásként a könyv 6. oldalán – a szeretet, az eleven szívjóság fagyos és elviselhetetlen hidegséggel váltakozik. […] Amikor épp a legmélyebb meghatottságot érezzük, hirtelen olyasmibe botlunk, ami fölháborít és undorral tölt el.”
Kosztolányi munkásságáról már ideérkezését megelőzően is volt valamelyes fogalma a német írónak. Halasi Fischer ugyanis megküldte neki a magyar kollégája novelláiból nem sokkal azelőtt a heidelbergi Saturn-Verlagnál Die magische Laterne címmel megjelent német nyelvű válogatást. „Roppant friss, eleven, zamatos írások” – e szavakkal mondott köszönetet a könyvért és a szerző által beleírt, szívélyes hangú dedikációért a megajándékozott. Személyes megismerkedésükre december 6-án került sor, és a Kosztolányi házaspár a következő napon is együtt volt Mann-nal.3
Bár Kosztolányiné a férjéről írott életrajzában szentel néhány sort ennek a találkozásnak, 4 de arról nem szól, hogy milyen ajándékot küldött a Mann-gyerekeknek, amelyet aztán közülük a legidősebb, az akkor nyolc esztendős Erika kapott meg.
Ugyancsak 1913. december 11-e a dátuma Thomas Mann egy Budapesten szerzett másik ismerőséhez írott levelének. A címzett ezúttal Rippl-Rónai József, akinek budai műtermébe négy nappal korábban kalauzolták el az írót itteni vendéglátói, majd ugyanaznap este a „Művészház”-ban szintén együtt volt a festővel. Ennek a levélnek eredetije sajnos nem áll rendelkezésre: lappang vagy megsemmisült. Csupán magyar fordítása ismeretes Gerlőtei Jenőnek5 Thomas Mann levele Rippl-Rónaihoz című gépiratos cikkéből.6 Az Irodalmi Újságnak szánt, de ott elkészült szedése ellenére sem közölt cikkének gépiratát az írója 1956. február 4-én küldte meg Kosztolányi Dezsőnének, mivel annak férjéről igen nagy elismeréssel szól benne. (Valószínűleg ez volt a cikk elutasításának oka is.) Az áll a cikkben, hogy Thomas Mann levele a címzett egyik rokonának tulajdonában van. Lássuk tehát a levél magyar fordítását.
Alig érkeztem meg Münchenbe, telefonon máris felhívtam Langheinrich urat a „Jugend” hetilapnál; a közlésre váró anyag túlságos torlódása akadályozta meg eddig, hogy képét közzétegyék. De a szerkesztő biztosított afelől, hogy megjelenése most már nem sokáig késik. Kétségtelenül megküldik majd Önnek a lap támpéldányait.
Azok az órák, kedves Mester, amelyeket az Ön műtermében és este az Ön társaságában tölthettem, valóságos nyereséget jelentenek a számomra, és mindig nagyon kellemesen emlékezem majd vissza rájuk.
Tisztelő híve
Thomas Mann
Ezek szerint a festő megkérte Münchenben, illetve annak környékén lakó új ismerősét, hogy sürgesse meg egy képének közlését az ott megjelenő irodalmi és képzőművészeti folyóiratban. Ez a folyóirat, a Jugend nevezetes orgánuma volt a századforduló körüli évek során kibontakozó új törekvéseknek mind a két művészeti ágban. Olyannyira, hogy a magyarul „szecessziódként emlegetett stílusirányt Németországban gyakorta illetik a „Jugendstil” névvel.
Gerlőtei azt állítja, hogy a Jugend hamarosan közölte is Rippl-Rónainak 1911-ben festett, Boulevard Montparnasse című képét. Ez azonban nem felel meg a valóságnak. A hetilap 1913. évi két utolsó számában és a következő évi számaiban nem található reprodukció a magyar mester egyetlen alkotásáról sem. A Mann által említett Franz Langheinrichről azt írja a folyóirat monográfusa, hogy az ő „feladata volt a képek kiválasztása, de közölték néhány versét is”.7
Ami a magyar festő és a német író ismeretségét illeti, erről az utóbbi csupán egy alkalommal tett említést. Második budapesti látogatásakor, 1922 januárjában a Magyar Hírlapnak adott interjúban mondotta: „Mikor ezelőtt két[!] évvel Budapesten jártam, két nagyon érdekes ismeretségre tettem szert, melyeket továbbra is ápolni akarok: Kosztolányi Dezső és Rippl-Rónai József ismeretségére.”8 A festő vonatkozásában ezt bizonyára csupán udvarias gesztusnak szánta. Semmilyen adatunk sincs arra nézve, hogy újból találkoztak vagy levelet váltottak volna.
Jegyzet:
1 A fölolvasást és annak előzményeit illetően lásd GYŐRI Judit, Thomas Mann Magyarországon (Felolvasóestjeinek
története és sajtóvisszhangja), Bp., Akadémiai, 1968 (Modern Filológiai Füzetek, 4), 7-27;
SCHWEITZER Pál, Thomas Mann feljegyzései első budapesti felolvasásáról, It, 1972, 478-482; Thomas Mann
und Ungarn: Essays, Dokumente. Bibliographie, Hrsg. Antal MÁDL, Judit GYŐRI, Bp., Akadémiai, 1972, 14-
15, 276-289, 495-496; Thomas Mann és Magyarország, vál., szerk., előszó MADL Antal, GYŐRI Judit, Bp.,
Gondolat, 1980, 10-11, 37-54, 352-354; SCHWEITZER Pál, Thomas Mann két magyar irodalmi vonatkozású
levele 1913-ból, ItK, 1981, 458-463.
2 Die Briefe Thomas Manns: Regesten und Register, I-V, bearb. und hrsg. unter Mitwirkung von Yvonne
SCHMIDLIN von Hans BÜRGIN und Hans-Otto MAYER, Frankfurt/M., S. Fischer Verlag, 1976-1987.
3 Kosztolányi haláláig tartó kapcsolatuk összefoglalása: RÉZ Pál, Thomas Mann és Kosztolányi Dezső,
Világirodalmi Figyelő, 1959, 390-403.
4 KOSZTOLÁNYI Dezsőné, Kosztolányi Dezső, Bp., Révai, 1938, 208.
5 Gerlőtei Jenő (1908—ő) irodalomtörténész, gimnáziumi és egyetemi magántanár. GULYÁS Pál, Magyar
írók élete és munkái, X, Bp., Argumentum, 1992, 787-788.
6 Az MTA Könyvtárának kézirattára, Ms 4635/108-109.
7 Linda KORESKA-HARTMANN, Jugendstil – Stil der „Jugend”: Auf den Spuren eines alten, neuen Stilund
Lebensgefühls, München, Deutscher Taschenbuch Verlag, 1969, 45.
8 Thomas Mann és Magyarország, i. m., 72.
Művei
Friedemann úr, a törpe, Novellagyűjtemény 1898
A Buddenbrook-ház – Egy család hanyatlása, Regény 1901
Tonio Kröger, Novella 1903
Trisztán, Novella 1903
Királyi fenség, 1909
Halál Velencében, Elbeszélés 1912
Egy apolitikus meglátásai, 1918
Úr és kutya, Novella 1919
A varázshegy, Regény 1924
Mario és a varázsló, Elbeszélés 1930
József és testvérei, Tetralógia 1933-43
Jákob története 1933
Az ifjú József, 1934
József Egyiptomban, 1936
József, a kenyéradó, 1943
A szabadság problémája, 1937
Lotte Weimarban, Regény 1939
Elcserélt fejek – Indiai legenda, 1940
Doktor Faustus, Regény 1947
A kiválasztott, Regény 1951
A megtévesztett, Elbeszélés 1953
Egy szélhámos vallomásai, 1922/1954
Lábjegyzetek és hivatkozások
Csiffáry Gabriella: A vádlott József Attila (A költő perei) 2005. Budapest Főváros Levéltára idézi: Az incidenssel kapcsolatban számos cikk jelent meg a sajtóban: Thomas Mann levele és a holnapi felolvasás (Esti Kurir, 1937. január 13.); A rendőrség nem engedte meg, hogy József Attila előadja Thomas Mannt üdvözlő ódáját. (Magyarország, 1937. január 14.); Thomas Mannt budapesti felolvasóestjén betiltották József Attila ódájának előadását. (Prága Magyar Hírlap, 1937. január 14.); Thomas Mann beszél… (Magyar Hírlap, 1937. január 14.); A weimari szellem mellett tett hitet Thomas Mann előadásában. [Fejtő Ferenc cikke] (Népszava, 1937. január 14.); Thomas Mann felolvasott. [Bálint György cikke] (Pesti Napló, 1937. január 14.); Thomas Mann felolvasóestje a Magyar Színházban. (Újság, 1937. január 14.); Találkozás a zsenivel. (Esti Kurir, 1937. január 15.); Thomas Mannhoz. (Esti Kurir, 1937. január 17.); Thomas Mann közönsége. (Esti Újság, 1937. január15.); Thomas Mann megismerkedik a budapesti „demokráciával”. (Magyar Nap (Moravská Ostrava a Přívoz) 1937. január 15.); A Szép Szó Thomas Mann-estje. (Szép Szó, 1937. január).
Irodalomjegyzék
Biográfiák
Klaus Harpprecht: Thomas Mann – Eine Biographie, 2 Bände, Rowohlt-Verlag, Reinbek 1996, ISBN 3-498-02873-1
Peter de Mendelssohn: Der Zauberer – Das Leben des deutschen Schriftstellers Thomas Mann, Erster Teil 1875 – 1918, S. Fischer Verlag, Frankfurt a.M., 1975, ISBN 3-10-049402-4
Peter de Mendelssohn: Der Zauberer – Das Leben des deutschen Schriftstellers Thomas Mann, Jahre der Schwebe 1919 und 1933, nachgelassene Kapitel, Register, S. Fischer Frankfurt a. M., 1992, ISBN 3-10-049405-9
Donald A. Prater: Thomas Mann – Deutscher und Weltbürger. Eine Biographie, C. Hanser: München & Wien 1995, ISBN 3-446-15363-2
Irodalomtudományi munkák
Heinz Ludwig Arnold (Hrsg.): Thomas Mann. TEXT + KRITIK. Zeitschrift für Literatur, Sonderband, 2., erweiterte Aufl. 1982. edition text + kritik. ISBN 3-88377-124-4
Jeffrey B. Berlin: Approaches to Teaching Mann’s Death in Venice and Other Short Fiction, The Modern Language Association of America, New York 1992, ISBN 0-87352-709-7 (cloth) ISBN 0-87352-710-0 (pbk.)
Helmut Koopmann (Hrsg.): Thomas-Mann-Handbuch, 2. Aufl. Kröner Verlag, Stuttgart 1995, ISBN 3-520-82802-2
Hans-Peter Haack: Erstausgaben Thomas Manns. Ein bibliographischer Atlas. Antiquariat Dr. Haack Leipzig 2011, 223 S., zahlreiche Abbildungen. ISBN 978-3-00-031653-1
Egyéb
Hermann Kurzke: Thomas Mann – Epoche – Werk – Wirkung, C.H. Beck Verlag, München 1997, ISBN 3-406-43136-4
Kurt Sontheimer: Thomas Mann und die Deutschen, Langen Müller, München 2002 (überarbeitete Neuauflage des 1961 bei der Nymphenburger Verlagshandlung erschienenen Titels), ISBN 3-7844-2861-4
Thomas Klugkist: 49 Fragen und Antworten zu Thomas Mann, S. Fischer: Frankfurt 2003 ISBN 3-10-042219-8
Hans-Peter Haack: Erstausgaben Thomas Manns. Ein bibliographischer Atlas. Mitarbeit Sebastian Kiwitt. Antiquariat Dr. Haack, Leipzig 2011. ISBN 978-3-00-031653-1.
Filmográfia
Filmek, melyek Thomas Mann regényei illetve novellái nyomán készültek:
1923 – Buddenbrook-ház – Rendező: Gerhard Lamprecht
1953 – Királyi fenség – (Ruth Leuwerik és Dieter Borsche)
1957 – Felix Krull szélhámos vallomásai – Rendezte: Kurt Hoffmann (Horst Buchholz – Felix Krull, Liselotte Pulver – Zaza és Ingrid Andree – Zouzou)
1959 – Buddenbrook-ház – Rendezte: Alfred Weidenmann (Hansjörg Felmy – Thomas Buddenbrook, Hanns Lothar – Christian Buddenbrook és Liselotte Pulver – Tony Buddenbrook)
1964 – Tonio Kröger – Rendezte: Rolf Thiele (Jean-Claude Brialy – Tonio Kröger)
1965 – Wälsung-vér – Rendezte: Rolf Thiele (Gerd Baltus és Rudolf Forster)
1971 – Halál Velencében – Rendezte: Luchino Visconti (Dirk Bogarde – von Aschenbach)
1974 – Lotte Weimarban – Rendezte: Egon Günther (Lilli Palmer – Lotte)
1977 – Zőrzavar és kora bánat – Rendezte: Franz Seitz (Martin Held és Ruth Leuwerik)
1979 – Buddenbrook-ház – Rendezte: Franz Peter Wirth (TV-sorozat; Carl Raddatz, Martin Benrath és Ruth Leuwerik)
1982 – Felix Krull szélhámos vallomásai – (TV-sorozat; John Moulder-Brown – Felix Krull)
1982 – A varázshegy – Rendezte: Hans W. Geißendörfer (Christoph Eichhorn – Hans Castorp, Rod Steiger – Mynheer Peperkorn és Charles Aznavour – Naphta)
1983 – Doktor Faustus – Rendezte: Franz Seitz (Jon Finch)
1994 – Mario és a varázsló – Rendezte: Klaus-Maria Brandauer (Brandauer – Cipolla, Julian Sands és Rolf Hoppe)
2001 – A Mann család/ Egy évszázad regénye – Rendezte: Heinrich Breloer (Armin Mueller-Stahl – Thomas Mann és Monika Bleibtreu – Katia Mann)
Megzenésítés
1973 – Halál Velencében, Benjamin Britten operája
Külső hivatkozások
Fazekas Enciklopédia
Literatura.hu
Sulinet.hu
Bankos Szilvia: Thomas Mann (Életrajz). Ekultura, 2004
Thomas Mann művei a Magyar Elektronikus Könyvtárban
hu.wikipedia.org
epa.niif.hu
epa.oszk.hu
Legutóbbi módosítás: 2019.11.19. @ 09:16 :: H.Pulai Éva
