Pápay Aranka : Ő az erősebb…

részlet…

1965. június harmadikát írtunk, amikor Budapesten a Duna vize szinte egy magasságba emelkedett a partokkal. Fiatalok voltunk, a közelgő nyaralásunk miatt aggódtunk…

Végre összeállt az első Harkányba induló csoport. Huszonharmadikán indultunk fél hétkor, de fél ötre már talpon volt mindenki. Tizenegy óráig megállás nélkül robogott velünk a busz, hol távolabb, hol közelebb a Dunához, de végig döbbenettel néztük a medréből kilépő, mindenhová belopakodó, utcákban, kertekben csillogó, rengeteg vizet.

Pécsett megkönnyebbülve szálltunk le a buszról a Széchenyi téren. Igyekeztünk másra gondolni, körülnéztünk a városban, megcsodáltuk a Zsolnai kutat, a Gázi Kászim-dzsámit, az ország legnagyobb török korabeli építményét. Az egykori dzsámi jelenleg belvárosi templom, melynek zöld kupolája nagyban meghatározza a városképet, üzen hazánk múltjából.

A Káptalan utcában, Pécs legrégebbi lakóházában a Janus Pannonius Múzeumot — ami tulajdonképpen a Zsolnay Múzeum — és a négytornyú dómot, azaz a basilica minort, melyet még István király kezdett el építtetni, szintén csak kívülről csodálhattuk meg. Képeslapokat adtunk fel.

Nomád módra, nagy étvággyal megettük az útravalót és az anyukám finom sütijét, ittunk rá friss kútvizet, de mecseki bort is, ezt már a Mária néniék szőlőjében, magasan a hegy oldalában.

Ott pihentünk estig a Donátusban.

A nagy fűben alig tudtunk menni, kínlódtunk, de a fentről nyíló kilátásért megérte felkapaszkodni. A Mecsek egyik csodaszép völgyére rácsodálkozni maga volt a pihenés.

Késő délutánig maradtunk, vacsoraidőre értünk az üdülőnkbe.

Egy „csupafa” park közepén állt a háromemeletes, negyven „férőhelyes” kis kastély, az ablakain zöld zsalugáter, a főbejárat előtti oszlopok nagy, első emeleti teraszt tartottak, a kaputól fenyőfákkal szegett betonjárda vezetett hozzá. A fák között fehér padok, előttük kavics, mögötte fű. Az épület előtt rózsaágyak. Azt találtuk érdekesnek, hogy jobbról pirosak, balról fehérek.

Az első emeleten gusztusos kis ebédlő, ami társalgó is egyben, televízióval, rádióval. Az ablakokon hófehér szádafüggönyök. A padlóig üvegfalban ajtó nyílik a félkör alakú, kintről már megcsodált teraszra, széles kőpárkányán körben piros muskátlik és aszparáguszok. A sarokban, fadézsában szép nagy pálma, kényelmes fonott székek az asztalok körül. Szívesen ültünk ki ide a reggelik után, amíg el nem indultunk a strandra. 

A folyosók félhomályosak és erősen fertőtlenítő szagúak, de az innét nyíló szobácskák kellemesek. A mi ablakunk fenyőfákra tárult, illatuk betöltötte a szobát, enyhítve a beivódott szagokat.

Mindenhol ragyogó tisztaság és imponáló csend honolt. Különböző otthonok időseinek fenntartott üdülőrész volt ez, néhány bentlakóval. Előttünk még nem üdültek itt, csak öregek. Ezért aztán a kedvünket keresték. Lujzika magával hozta a harmonikáját, játszott minden este, mi meg énekeltünk. Először csak egy-két néni maradt velünk vacsora után, aztán egyre többen csatlakoztak hozzánk, csillogó szemmel élvezve a fiatalságunk adta élénkséget. Végül ott énekelt esténként mindenki, a személyzetet is beleértve. 

Két megszokhatatlan dolog zavart csak a tizenkét nap alatt. A milliónyi szúnyog és a mindent átjáró kénes szag. A szúnyogok rajokban támadtak és valósággal haraptak. Este nem lehetett kiülni miattuk.

A strand tízpercnyire (nekünk tizenötre) volt.

Fokozatosan szoktattuk magunkat a naphoz, így a víztükör egyenletesen barnított bennünket. A kitűnő koszt ellenére mégsem híztunk, mert órákig lubickoltunk. Nem gondoltunk a világ bajára…

(…)

A bentlakókkal úgy összebarátkoztunk, hogy apró ajándékokat kaptunk tőlük búcsúzáskor. Egy néni sírt, egy bácsi a kezünket szorongatva kötötte lelkünkre, hogy írjunk ám majd nekik! 

A pécsi Széchenyi téren már bent állt a második csoport autóbusza. Siettek mondani, hogy rám vár az értesítés, hogy következő hónap tizenkettedikén kell jelentkeznem az órás próbaidőre. Ők maradtak nézelődni, mi indultunk, magunk mögött hagyva a gondtalan nyarat, újra elénk tárult a természet figyelmeztető fenyegetése: ő az erősebb.

A Duna áradása alig lett kisebb, a tizenkét nappal előbbinél. Még mindig úgy nézett ki a töltésen húzódó 6-os út, mint egy móló, mindkét oldalon nyalogatta az ár. Láttunk vízben szomorú áldozatként megroggyant, felázott oldalú házakat, a battai konzervgyár túlélésre váró üveglerakatát — teljesen elöntve. A máskor munkásokkal benépesült termőföldek eltűntek egy kihalt tengerré vált felszín alatt, szomorú látvány volt. A mélyben húzódó dűlőúton, gumicsizmáik felső széléig érő árban, tengelyéig merült kocsival mentették néhányan a kis holmijukat, lovaik kínlódtak a szennyes, nagy vízben. 

Ha nem tudjuk mi ez, akkor félelmetesen szép az a hatalmas sík csillogó tenger, egészen a látóhatárig. A közepén hajladozott egy fasor derékig ázva, és búsan tudatva, ott merült el a Duna eredeti partja.

Még az is nehezítette a haladásunkat, hogy elkapott bennünket egy szembejövő újabb vihar. Az délre, mi északra tartottunk, tehát átmentünk alatta. Amit a dörgéssel, villámlással és széllel kísért felhőszakadás okozott feljebb, azt is láthattuk. A 6-os főközlekedési út mentén kar-, sőt combvastagságú fák feküdtek, a fiatalabbak derékba törve, a kukoricatáblák iszapban, letarolva, megtépázottan álltak, mint csatavesztett rongyos vitézek. 

Sokan életünkben először — és reméltük utoljára — láttuk a természetnek ilyen dühöngő pusztítását.

 

Legutóbb szerkesztette - Pápay Aranka
Szerző Pápay Aranka 237 Írás
"Fának születtem. Állva élek. Nem voltam szeszélye a szélnek. Levél vagy? Azt kell megtanulni. Nem szabad, csak fölfelé hullni." /Szabó Éva/