Gyermekkorom feledhetetlen eseményei közé tartozik az anyai nagyapám halinacsizmáival történt „eset”-em. Mindez az 1960-as évek legelején, vidéken, a nagy magyar Alföldön történt, amikor még a gyerekek idejének jó részét nem a tévénézés kötötte le, hírét sem hallották errefelé ennek a technikai csodának.
Még nem jártam iskolába, ezért a nyári óvodai szünetben, mivel szüleim mindketten dolgoztak, s?t még a t?lem négy évvel id?sebb bátyám is ízlelgette már a munka örömét, paprikát szedni járt a kertészetbe, napközben a velünk egy udvaron lakó anyai Nagymamám gondjaira voltam bízva. Imádtam ?vele lenni, mert sok mindenre megtanított: vele f?z?cskézhettem a sparherd tetején kicsike edényekben a macskáink, Torkos és Micike számára, együtt gondoztuk a virágos- és veteményeskertet, s így korán ismereteket szereztem a haszon-és gyomnövények világáról. A közös ténykedések közepette Nagyi sokat mesélt saját, „gonosz mostohás” dunántúli gyermekkoráról és az ? gyermekeiér?l, így az én édesanyáméról is. Kérésemre többször is felidézett érdekes, réges-régi családi történeteket, és mindenkor válaszolt gyermeki kérdéseimre, ?t azok sohasem fárasztották.
Hogy milyen nap lehetett, amikor megesett velem a címben jelzett történet, azt már nem tudom, de biztosan hétköznapi piaci nap, kedd vagy péntek, mert ébredésemkor nem találtam Mamát sehol. Nem estem kétségbe, hiszen tudtam, hogy bizonyára halaszthatatlan dolga akadt, vásárolnia kell valamit az ebédhez, a háztartáshoz.
Ha id?ben ébredek, bizonyára magával is vitt volna. Nagyon szerettem vele piacra menni. Közben sok ismer?ssel, közeli vagy távoli rokonnal találkoztunk, akikkel az én Nagyikám szívesen szóba elegyedett. Jó volt széjjelnézni ilyenkor a feln?ttek világában!
Abban az id?ben még túl sok veszély nem leselkedett otthon a magára hagyott kisgyermekre, s azt is hozzá kell tennem, hogy szüleink által id?ben figyelmeztetve lettünk mi, gyerekek, hogy mihez nem szabad nyúlni: hogy a gyufa, a kés nem játék, senki idegent nem szabad beengedni a kapun stb. Igazán büszke voltam arra, hogy Mami magamra mer hagyni, pedig még nem is vagyok iskolás!
Az ilyen ritkán el?forduló piaci, magányos napokon igazán jól telt az id?m! Egyáltalán nem pityeregtem, hogy mikor fog hazajönni, s?t nem is unatkoztam, ugyanis a házuknak volt egy helyisége, amiben én ilyenkor felfedez?útra indultam. A kisszoba — így hívtuk, bár nem lakott benne senki, csak nagyapám d?lt le az ott lév? régi vaságyra forró nyári hétvégi délutánokon, ebéd után szundítani egyet — tele volt régi, már nem használatos különleges tárgyakkal, a komód fiókjai pedig érdekes, f?ként történelmi témájú képeskönyvekkel, családi fényképekkel, iratokkal, díszes, festett porcelánedényekkel. Ki tudja, hányszor végignéztem én ezeket már, de Mama hazaérkezését mindig sikerült megel?znöm, mindent a helyére raktam, s mikor ? benyitott a kapun, én már kint játszottam az árnyas fák alatti homokozóban az udvaron.
Egy ilyen felfedez? napon azonban hiba csúszott egy kiszemelt tárggyal való megismerkedésembe. Nagyapám pihen?helye, a vaságy alatt egy vadonatújnak látszó halinacsizma kínálgatta magát felpróbálásra. Hogy igazán új volt-e, vagy jól megkímélt apai öröksége, már nem tudom, de pompásan nézett ki: a durva posztóból készült lábbeli szára szép, nagy öltés? varrással volt steppelve és b?rdísszel volt ellátva. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy felpróbáljam, milyen is lehet benne, egy ilyen pompásan kinéz? lábbeliben a járás. Kihúztam óvatosan és lassan az ágy alól a kiszemelt, könny?nek nem igen mondható világjáró csizmákat, s a vaságy szélére ülve beledugtam mindkét lábam. Aprócska leánygyermek lévén a csizmaszárak combt?ig értek nekem, s a kemény csizmaszár meg nem hajolt volna a világ kincséért sem az én gyöngécske lábaimnak.
Megpróbálkoztam az els? lépéssel, de sehogyan sem sikerült odébb tennem egyik lábamat sem, s végre kipróbálnom benne a járást. A súlya olyan nehéz volt, így lábra felvéve százszorta nehezebbnek t?nt, mint amilyen az ágy alóli kihúzás idején volt a hétmérföldes csizmának, hogy nagy bánatomra meg se tudtam moccanni vele. Lecövekelve álldogáltam percekig, majd egyre sürg?sebben szerettem volna megszabadulni a rosszul sikerült próba tárgyától, hiszen közeledett az az id?, amikor Nagyi hazaérkezik. Nem szerettem volna, ha rájön, hogy míg ? a dolga után jár, én itt múlatom az id?t, a feln?ttek dolgai között kuthászkodok, keresgélek.
A kezdetben felpróbálni h?n áhított csizma azonban nagyon ragaszkodott hozzám, sehogyan sem tudtam megszabadulni t?le, mindkét lábam fogoly volt, én pedig nagyon gyenge és ügyetlen, semmi épkézláb ötlet nem jutott eszembe a szabadulás útját illet?en. A kinyitott ablakon keresztül hamarosan meghallottam, hogy becsapódik az utcai kapu, s Mama léptei egyre közelednek a gangon a lakás bejáratához. Éktelen ordításba kezdtem, amivel megrémítettem szegényt, s ? rohant a hang irányába hozzám, a kisszobába. Ott álltam el?tte a hatalmas csizmákban megszégyenülten, s egyre csak azt mondogattam zokogásom közepette:
— Mama, a csizmák maguktól a lábamra jöttek!
Azt hittem, meg fog büntetni amiatt, hogy itt talált a kisszobában. A legjobban persze attól féltem, hogy bezárul ez a csodálatos mesevilág számomra, s kulccsal fogja bezárni a szoba ajtaját ezután. Nem ez történt. Az én jóságos nagymamám letörölgette könnyeim, leültetett a vaságy szélére, s megszabadított a „kéretlenül rám akaszkodott”, picike lábaimhoz képest ormótlanul hatalmas csizmáktól. Este ugyan elmondta a történetet a szüleimnek, de oly módon, hogy ?k is jót derültek az „er?szakos” csizmák történetén.
A következ? piaci nap eljövetelekor egy kicsit színleltem az alvást, így Mama úgy döntött, hogy megjárja azt az ébredésemig. Alig vártam, hogy becsukódjon mögötte a kapu, ugrottam is ki az ágyból, heves szívdobogással rohantam, hogy megnézzem, zárva van-e az én meseszobám ajtaja. A rézkilincs azonban engedelmeskedett kicsike kezemnek, s én határtalanul boldog voltam, hogy nem félti t?lem a kincseit az én Nagymamám. Persze korábbi kérdéseimb?l, melyek az ott lév? dolgokra vonatkoztak, ? már rég sejtette, a csizmás-esett?l pedig már biztosan tudta, hogy én be-bejárok oda. Mivel azonban kárt nem csináltam, és tapasztalta kíváncsi érdekl?désem a régi dolgok, a múlt eseményei és az ?seim iránt, úgy látta jónak, hogy továbbra is elmélyülhessek azokban, hogy áthagyományozódjon nagyanyáról unokára a sok-sok egyszervolt történet.
Karácsonyonként — feledhetetlen nagymamám Szenteste hunyta le örökre szemét — a családi legendáriumból el?-el? kerül ez a történet, melyet már az én drága szüleim mesélnek unokájuknak, egyetlen leánykámnak az ? édesanyja gyermekkoráról.
Legutóbbi módosítás: 2012.08.14. @ 09:10 :: Víg Márta
